Gyerünk!
Gyorsabban! Igyekezz!
Amikor meghallottam a közelemben a sárkányüvöltést,
még nagyobb sebességre kapcsoltam. Úgy rohantam, mintha az életem múlna rajta.
Nos, valójában így is volt.
Könnyedén szökkentem át gyökereken és lehullott
ágakon, már ezerszer végig jártam ezt az utat az erdőben, ismertem minden
követ, bokrot, lelógó gallyat. Alig két kilométer volt a Menedékig, a
szörnyeteg üvöltése azonban egyre közelebbről hallatszott. Az erdő visszaverte
a hangot, a rezgése egészen a gyomromig hatolt.
Nagy levegőt vettem és kikerültem egy
mogyoróbokrot.
Mindenről Thomas tehet.
Ha nem nevez gyávának, olyannak, aki nem
mer elmenni a tisztásra napnyugtakor, nem éreztem volna kihívásnak a szavait.
De szándékosan olyan hangsúllyal mondta, amiről tudta, hogy nem fogok
ellenállni.
Pedig a Menedékben csak három fontos
szabály volt. Az első kifejezetten erre figyelmeztetett: ne menj ki alkonyatkor!
Amióta a sárkányok előtörtek az Antarktisz
jégpáncélja alól, a világ nagyot fordult. A szörnyek ellepték Európát, a
légiközlekedést tönkretették, a repülőket megsemmisítették, kizárólag hajóval
lehetett elhagyni a kontinenst, de ahhoz el kellett jutni a tengerekhez. Ami
elég nehéz volt úgy, hogy az ember hirtelen prédaállattá vált.
A legtöbben menedéket kerestek, meg
akarták várni, amíg a többi kontinens országai kitalálnak valamit a sárkányok
megfékezésére. A dögök a legnagyobb városokat felégették, de elég okosak
voltak, hogy néhány erdőt, kisebb falut meghagyjanak. Elvégre, ha elpusztítanak
mindent, nem marad élelmük. Így inkább macska-egér harcot folytattak az életben
maradt emberekkel, de idővel kiderült, hogy éjszakai ragadozók.
Legalább nyertünk egy kis időt nappal,
hogy élelmet gyűjtsünk, és felkészüljünk a támadásokra.
Megbotlottam egy letört ágban, és majdnem
elejtettem a vászontáskát, ami a vállamon lógott. Néhány szál virág lapult
benne, valószínűleg tönkremennek, mire elérek a Menedékig. Thomas, az a
semmirekellő, jóképű gazember bizonyítékot akart, hogy tényleg jártam a réten.
Visszanyertem az egyensúlyomat, és már
rohantam is tovább.
A Menedék nem volt más, mint egy
földalatti bunker, amit atomtámadások esetére építettek. Az ajtaja húsz centi
vastag betonacélból volt, ami szerencsére ellenállt a sárkánytűznek. A
bunkerben jelenleg ötvenen laktunk, főleg helyiek, akik tudtak a létezéséről. Eleinte
többen voltunk, de a folyamatos támadások miatt az emberek minél messzebb
akartak kerülni a sárkánylakta területektől.
Mintegy végszóra, a dög újra felüvöltött, már
hallottam a nehéz lépteit. Azt hittem, nem látott meg, amikor kimerészkedtem a
tisztásra, most mégis itt loholt a nyomomban. A szörnyeteg épp akkor ébredt fel
a rét túloldalán, amikor észrevettem. Azonnal hátrálni kezdtem, reménykedtem,
hogy ebben a féléber állapotában nem érzékelt, de tévedtem.
Ahogy abban is, hogy az erdőben
biztonságban vagyok.
Ez volt ugyanis a második szabály.
Maradj
a fák között!
A sárkányok általában repültek, a földön
nem szerették kitartóan üldözni a prédát, inkább a magasból csaptak le az
áldozatokra. Hogy nekem pont egy energikus példányt kellett kifognom!
Kitekerem Thomas nyakát!
Tovább rohantam, és majdnem felkiáltottam
örömömben, amikor megláttam az ismerős acélajtót. A lábam remegett a
megerőltetéstől, a tüdőm fájdalmasan égett minden egyes lélegzetvétellel, de
nem számított. Itt volt előttem a bunker! Az ajtaja lassan kinyílt, Thomas szőke
feje bukkant elő mögötte. Megkönnyebbülten integettem neki, az arcára azonban
bánattal vegyes fájdalom ült ki. Nem szólalt meg, nem ösztönzött, nem
buzdított, hogy meg tudom csinálni.
Mindössze feltartotta három ujját. Én pedig
pontosan tudtam, mit jelent.
Bólintottam, ő pedig könnyes arccal
formálta a sajnálom szócskát. Visszahúzta a fejét, az ajtó pedig lassan
bezárult.
Lassítottam a tempómon, már láttam magam a
fényes acélfelületen. Mögöttem pedig feltűnt két izzó szempár.
Thomas a harmadik szabályra utalt.
Ne
kockáztass!
A sárkány közvetlenül a fülem mellett fújt
egyet, én pedig megéreztem a halál bűzös leheletét.
