Várakozás

 

Görnyedten ülök a buszmegállóban, miközben az eső ütemesen kopog a fejem feletti plexilapon. Az átlátszó, műanyag táblához erősített alumínium ülés kényelmetlen és hideg, de legalább száraz, ami a mellettem ácsorgó néniről nem mondható el. Szorosan mellettem áll, és ugyan van még hely, nem ül le, inkább kíváncsian nyújtogatja a nyakát, hátha így előbb jön a várva várt busz.

Láttam már többször a nénit, elegáns szoknyákban jár, hozzá illő magassarkú cipővel és kosztümkabáttal. Úgy tippelem, valamiféle ügyfélszolgálaton dolgozhat, ahol kötelező a csinos megjelenés. Elvégre miért érezne valaki késztetést közel a hatvanhoz, hogy nyaktörő magasságú cipőt hordjon?

Az asszony most sem üdvözli a megállóban várakozókat, rajtam pedig egyenesen átnéz. Úgy veszem észre, a többiek is leginkább saját magukkal vannak elfoglalva.

A fiatalok a telefonjukba merülnek, zenét hallgatnak vagy olvasnak. Híreket, könyvet, a barátaik üzeneteit, mindegy, csak valahogy kizárják a külvilágot.

Az idősebb generáció tagjai legtöbbször önmagukban ácsorognak, majd igyekeznek felvenni a szemkontaktust a legszimpatikusabb várakozóval. Ha sikerül, akkor a busz érkezéséig megbeszélik az időjárást vagy, hogy ki milyen gyógyszert szed a bajaira.

Az eső továbbra is egyenletes ritmusban záporozik, a buszmegálló lassan megtelik. Az emberek igyekeznek a tető alá behúzódni, néhányan így is kiszorulnak, és csüggedten szorongatják az esernyőjüket.

A belvároshoz közel mindig sokan vannak reggel tájt, bár sűrű a buszjárat, mindenki időben be akar érni a munkahelyére, iskolába, vagy csak a piacra, hogy a legszebb zöldséget, gyümölcsöt tudja megvenni a standokon.

Felsóhajtok, a hangom beleveszik az eső csepegésébe, senki nem fordul hátra megnézni, hogy mi volt ez a zaj.

Reggelente én is itt vagyok, nézem az embereket, várom a tömegközlekedés hangos és büdös csodáját, ahogy lassan begurul a számára kialakított öbölbe.

Előre tudom, mikor veszik észre az emberek a járművet, megkönnyebbült sóhajok szakadnak ki a csüggedt ajkak közül. Ideges toporgás kezdődik, nyugtalan remegés hullámzik végig a tömegen.

Felállok, igyekszem nem nekiütközni senkinek, nem, mintha bárki is felfigyelne rá ennyi ember között. Mindenesetre megtartom a távolságot és előre engedek mindenkit.

A busz végre begördül, csikorgó fékekkel áll meg éppen a tábla előtt. A hátsó ajtó kinyílik, és emberek özönlenek ki rajta. Kisebb tumultus alakul ki, ahogy a fel-és leszállni szándékozók összekeverednek, de hamar elindul mindenki a saját irányába.

Mikor mindenki leszállt, aki le akart, végre kinyílik az első ajtó is.

A bajszos buszsofőr mogorva, habár őt még sosem láttam mosolyogni. A társa egy fiatalabb, még életvidám fickó, aki mindenkinek köszön napszaknak megfelelően, néha egy-egy jókívánságot is elereszt.

Az idős néni a magassarkúban óvatosan fellép az első lépcsőfokra, megrázza a kabátját, hogy megszabaduljon az esőcseppektől, majd a bérletét felmutatva, köszönés nélkül indul a busz hátuljába szabad helyet keresve.

A lent várakozó tömeg egyre csökken, ahogy a busz megtelik, már csak én és egy fiatal, tizenhét év körüli lány állunk az esőben. Rám sem pillantva lép fel a buszra, pedig szívesen előre engedtem volna amúgy is. Amikor felszáll, a sofőr kinéz a buszmegállóba. A tekintete átsiklik rajtam, majd meghúz egy kart a kormány mellett, és az ajtó nyikorogva becsukódik az orrom előtt. Felvillan a sárga indexlámpa, majd a jármű lassan kigurul az úttestre és csatlakozik a reggeli forgalomhoz.

Visszaülök a helyemre, hátra simítom száraz hajamat. Nem ázott el, sosem szokott.

Ilyenkor a legrosszabb, amikor nincs senki a buszmegállóban. Igyekszem ellenállni, de képtelen vagyok megfékezni a tekintetemet. Oldalra pillantok, egyenesen a jelzőtábla mellé.

Apró márványtábla, rajta parányi mécses és elszáradt virág.

A felirat már nehezen olvasható, megsínylette az időjárást, én mégis tudom, mi van rávésve.

Szeretett fiunk, Kelemen Tamás, 1997-2015.

Az én nevem.

A harmadik szabály

 

Gyerünk! Gyorsabban! Igyekezz!

Amikor meghallottam a közelemben a sárkányüvöltést, még nagyobb sebességre kapcsoltam. Úgy rohantam, mintha az életem múlna rajta.

Nos, valójában így is volt.

Könnyedén szökkentem át gyökereken és lehullott ágakon, már ezerszer végig jártam ezt az utat az erdőben, ismertem minden követ, bokrot, lelógó gallyat. Alig két kilométer volt a Menedékig, a szörnyeteg üvöltése azonban egyre közelebbről hallatszott. Az erdő visszaverte a hangot, a rezgése egészen a gyomromig hatolt.

Nagy levegőt vettem és kikerültem egy mogyoróbokrot.

Mindenről Thomas tehet.

Ha nem nevez gyávának, olyannak, aki nem mer elmenni a tisztásra napnyugtakor, nem éreztem volna kihívásnak a szavait. De szándékosan olyan hangsúllyal mondta, amiről tudta, hogy nem fogok ellenállni.

Pedig a Menedékben csak három fontos szabály volt. Az első kifejezetten erre figyelmeztetett: ne menj ki alkonyatkor!

Amióta a sárkányok előtörtek az Antarktisz jégpáncélja alól, a világ nagyot fordult. A szörnyek ellepték Európát, a légiközlekedést tönkretették, a repülőket megsemmisítették, kizárólag hajóval lehetett elhagyni a kontinenst, de ahhoz el kellett jutni a tengerekhez. Ami elég nehéz volt úgy, hogy az ember hirtelen prédaállattá vált.

A legtöbben menedéket kerestek, meg akarták várni, amíg a többi kontinens országai kitalálnak valamit a sárkányok megfékezésére. A dögök a legnagyobb városokat felégették, de elég okosak voltak, hogy néhány erdőt, kisebb falut meghagyjanak. Elvégre, ha elpusztítanak mindent, nem marad élelmük. Így inkább macska-egér harcot folytattak az életben maradt emberekkel, de idővel kiderült, hogy éjszakai ragadozók.

Legalább nyertünk egy kis időt nappal, hogy élelmet gyűjtsünk, és felkészüljünk a támadásokra.

Megbotlottam egy letört ágban, és majdnem elejtettem a vászontáskát, ami a vállamon lógott. Néhány szál virág lapult benne, valószínűleg tönkremennek, mire elérek a Menedékig. Thomas, az a semmirekellő, jóképű gazember bizonyítékot akart, hogy tényleg jártam a réten.

Visszanyertem az egyensúlyomat, és már rohantam is tovább.

A Menedék nem volt más, mint egy földalatti bunker, amit atomtámadások esetére építettek. Az ajtaja húsz centi vastag betonacélból volt, ami szerencsére ellenállt a sárkánytűznek. A bunkerben jelenleg ötvenen laktunk, főleg helyiek, akik tudtak a létezéséről. Eleinte többen voltunk, de a folyamatos támadások miatt az emberek minél messzebb akartak kerülni a sárkánylakta területektől.

Mintegy végszóra, a dög újra felüvöltött, már hallottam a nehéz lépteit. Azt hittem, nem látott meg, amikor kimerészkedtem a tisztásra, most mégis itt loholt a nyomomban. A szörnyeteg épp akkor ébredt fel a rét túloldalán, amikor észrevettem. Azonnal hátrálni kezdtem, reménykedtem, hogy ebben a féléber állapotában nem érzékelt, de tévedtem.

Ahogy abban is, hogy az erdőben biztonságban vagyok.

Ez volt ugyanis a második szabály.

Maradj a fák között!

A sárkányok általában repültek, a földön nem szerették kitartóan üldözni a prédát, inkább a magasból csaptak le az áldozatokra. Hogy nekem pont egy energikus példányt kellett kifognom!

Kitekerem Thomas nyakát!

Tovább rohantam, és majdnem felkiáltottam örömömben, amikor megláttam az ismerős acélajtót. A lábam remegett a megerőltetéstől, a tüdőm fájdalmasan égett minden egyes lélegzetvétellel, de nem számított. Itt volt előttem a bunker! Az ajtaja lassan kinyílt, Thomas szőke feje bukkant elő mögötte. Megkönnyebbülten integettem neki, az arcára azonban bánattal vegyes fájdalom ült ki. Nem szólalt meg, nem ösztönzött, nem buzdított, hogy meg tudom csinálni.

Mindössze feltartotta három ujját. Én pedig pontosan tudtam, mit jelent.

Bólintottam, ő pedig könnyes arccal formálta a sajnálom szócskát. Visszahúzta a fejét, az ajtó pedig lassan bezárult.

Lassítottam a tempómon, már láttam magam a fényes acélfelületen. Mögöttem pedig feltűnt két izzó szempár.

Thomas a harmadik szabályra utalt.

Ne kockáztass!

A sárkány közvetlenül a fülem mellett fújt egyet, én pedig megéreztem a halál bűzös leheletét.

A tenger mélyéről - 3. rész

 

Néhány óra múlva kész a terv. Meglepődtem ezen, de mindenki elsőre beleegyezett. Mindenkit megöleltem, aztán elfoglalták a helyüket. Kockázatos, de ezt vállalnunk kell. Vissza kell vágnunk nekik! – Ezt mindannyian tudták, és senki sem habozott a döntéskor.

Adams volt az értelmi szerző, így övé a megtiszteltetés, hogy velem együtt a kazánházban kuksoljon. Amire elkezdődik a csata, mindennek készen kell állnia, mi viszont még nem készültünk el. Igyekeznünk kell! – gondoltam. Amikor minden a helyére kerül, hármat koppantok a csöveken. Ez a jel, hogy elkezdhetik a lövöldözést.

Nemsokára meg is halljuk az első durranást. Abban egyeztünk meg, 

hogy vaktában lőnek párat a tengerbe, hogy felkeltsék barátaink figyelmét. Ha ez megvan, életbe lép a terv második szakasza.

Kiáltások harsannak, majd dobogások: valaki végigrohan a fedélzeten. Ha minden a tervek szerint megy – márpedig még nagyon az elején vagyunk ahhoz, hogy ne menjen –, a fedélzeten lévő három matróz épp próbál minél több mutánst felcsalogatni a hajóra. Láttam az arcukat, amikor előálltam az ötletemmel, és a gyomruk is felfordult a gondolatra. Az elhunyt társaiknak azonban már nem fájt, amikor feldarabolták őket, és szétszórták a maradványaikat a fedélzeten. A véres darabok célirányosan a kazánház felé vezettek. Egy levágott kézfej épp egy méterrel előttem hever.

Újabb lövések dörrennek, még több lábdobogás hallatszik, majd fájdalmas kiáltások. Adams mellettem idegesen fészkelődik, de leintem, hogy maradjon a helyén. Még korai. Kézbe veszem a fegyveremet, és elindulok, de Adams visszaránt. A szemében félelem tükröződik.

– Nyugalom, Peter! Meg tudod csinálni egyedül is, de ha nincsenek elegen, nem ér semmit az egész. Segítenem kell nekik. Meg tudod csinálni! Várj a jelre!

Rémülten bólint, és elengedi a karomat. Megszorítom a kezét, és elindulok fölfelé.

Odafent korántsem rózsás a helyzet: Jefferson, a szakács a pisztolyát szorongatja. Majdnem rám lő, de időben kapcsol, hogy nem kéne.

– Nem innen jönnek, nyugodjon meg!

Bólint és továbbindulok a lépcső felé. Útközben elszórt maradványokat kerülgetek, bár felesleges, mert már csupa vér a padló. Amikor elérem a lépcsőt, nagy levegőt veszek, és kidugom a fejem.

Úgy féltucatnyi mutáns mászkál a fedélzeten, a három matróz pedig kitartóan lövi őket, közben újabb és újabb darab húsokat dobálnak a tengerbe. Még több dögöt kell idecsalni.

Felugrom a fedélzetre, elengedek néhány célzás nélküli lövést, majd felkapok egy levágott lábat, és a vízbe hajítom. Néhány közelebb lévő mutáns felkapja a fejét, miközben újabbak ugranak a fedélzetre. Az egyikük szájából kilóg egy ujj. Úgy tűnik, repetázni jött.

– Gyertek, rohadékok! – ordítom újabb lövések kíséretében, amire dühösen abbahagyják a csámcsogást, és felém indulnak. – Folytassátok! – kiáltok oda a legénység megmaradt tagjainak, én viszont nyomomban a hordával elindulok lefelé.

Jefferson eddigre már egy sarokba húzódott. Elrohanok mellette. Egyre többen és többen követnek. Hallom, ahogy a fedélzet is megtelik. Csak remélni tudom, hogy a matrózaim még kitartanak.

Ahogy közeledem a kazánház felé, elordítom magam:

– Adams! Most!

Peternek ekkor kell meggyújtania a kötelet.

A terv nem volt túl bonyolult. Adams azon felvetéséből indultunk ki, hogy ha Robertsonnak sikerült a fél hajót magára robbantania, akkor nekünk egy kis munkával az egészet is sikerülhet. Öngyilkos vállalkozás, de mindenki első szóra benne volt. A darabolós rész persze megfeküdte a gyomrukat, de így is, úgy is a tengerben végezzük, mindegy, hogy egészben vagy darabokban.

Összegyűjtöttünk mindent, ami gyúlékony vagy robbanhat, így most a kazánházban sorakozik néhány hordó lőpor, pár rumoshordó és petróleum. Egy kötelet petróleumba áztattunk, ezt kell most Peternek meggyújtania, amit a hordókhoz kötöztünk. Nem tudom, hogy mekkora robbanásra számítsunk, én mindenesetre bízom a legjobbakban, és remélem, hogy az összes dögöt a másvilágra küldjük.

Amikor az ajtóhoz érek, már érzem az égett petróleum szagát. Ekkor vállon talál egy dárda, és kis híján az ajtónak szegez. Szerencsére még ki tudom nyitni, és bevágom magam mögött, majd teljes erőmmel nekifeszülök. Közben megpróbálom kiszerencsétlenkedni magamból a dárdát, ami fájdalmas, égő érzést hagy maga után.

– Kapitány, baj van! – szólal meg mögöttem Adams, én pedig a szememet forgatom.

– Ha nem vetted volna észre, itt is elég nagy a baj!

– De a kötél…! Szerintem nem áztattuk elég ideig, túl lassan ég. Gyújtsam meg közelebb?

– Nem! – ordítom, miközben vadul dörömbölnek az ajtón. Háttal támaszkodom neki, így viszont a vállsebem is a kelleténél jobban gyengít. – Még nincsenek elegen! Az összes mocskos rohadékot fel akarom robbantani!

– De mi lesz, ha betörnek, és eloltják?

– Nem is láttak eddig tüzet! – fújtatok nagyot. Igazán kezdek fáradni, az égő érzés pedig lassan végigkúszik a karomon. – Fogalmuk sincs, hogy hogyan kell eloltani! Inkább gyere, és segíts tartani az ajtót, azzal is időt nyerünk!

Adams mellém lép és nekinyomul az ajtónak, ami rögtön visszacsukódik. Úgy tűnik, még annál is kevesebb erőm van, mint hittem. Ekkor azonban az ajtó túlfelén teljesen megszűnik a nyomás.

– A francba…! – suttogom. Túl sokáig vártunk, és ezek szerint feladták a küzdelmet. Talán a könnyebben elkapható maradványok után eredtek. Nem, ez így nem jó! Itt kell lenniük, minél közelebb a robbanáshoz.

– Igazad van – fordulok Adamshez –, gyújtsd meg közelebb a hordókhoz! Én meg visszacsalom őket.

Némán bólint, és újra kezet fogunk. Átadja a saját fegyverét, mert az enyémből kifogyott a lőszer.

Óvatosan kinyitom az ajtót. Csak pár mutáns lézeng a lépcsőnél. Amikor jobban megnézem őket, összeszorul a szívem. Nem a holttesteket 

találták meg. Épp Jeffersont tépik darabokra.

Azonban nincs időm sajnálkozni. Kettőt a levegőbe lövök, hogy felkeltsem a figyelmüket. A zajra felnéznek, pirája-fogukról véres cafatok lógnak, vér szennyezi a pikkelyes mellkasukat. Tudják, hogy csapdába estem, ezért nem sietnek elkapni. Lassan hagyják ott a prédájukat, a lépcsőn pedig még több mutáns csatlakozik hozzájuk. Kezükön és rákollójukon egyensúlyozva haladnak a lépcsőfokokon, farkuszonyukkal tartják magukat. Különös nyelvükön egymással beszélgetnek. Gondolom, megbeszélik, hogy ki melyik részemet szeretné elfogyasztani.

– Ez az! Gyertek csak még többen! – Hallom, ahogy a fejem felett a fedélzeten ismét koppanások jelzik az újabb mutánsok érkezését. Elmosolyodom, amire az egyikük oldalra dönti a fejét. – Nem érted, mi? Nem baj, hamarosan rádöbbentek!

Óvatosan hátrálok, át az ajtón. Adams mellém lép, halálra váltan figyeli, ahogy a lények beözönlenek a kis helyiségbe. Igyekszünk úgy fordulni, hogy eltakarjuk a hordókat, bár nem hiszem, hogy képesek lennének összerakni és értelmezni látottakat.

Az egyik mutáns felém csattintja rákollóját, mire biccentek neki, és válaszolok is:

– Találkozunk a pokolban, szörnyeteg!

És ekkor robbannak fel a hordók.

A detonáció szerencsére óriási erejű: szétszakítja a hajó oldalát, engem pedig azzal a lendülettel a hirtelen bezúduló víz kiránt. Néhány pillanatig forgok a víz alatt, semmit sem látok, aztán egy hullám a tenger felszínére sodor. Látom, ahogy a hajó egyenletes tempóban süllyedni kezd. Körülöttem deszkadarabok úszkálnak. A vízfelszín lángol, ahol a petróleum lángra lobbanva belecsobbant. A kezem elzsibbad, a hideg vízben nem érzem a lángolást, viszont mozgatni sem bírom, fél kézzel tempózva igyekszem fent maradni a felszínen. A lábsérülésem is jelentősen hátráltatja a műveletet. Próbálok egy deszka felé úszni, amikor észreveszem, hogy a kormányos is abba kapaszkodik bele, de arca bal oldala csontig van hasítva. Riadtan hátrálok, míg az ő rémülettel teli jobb szeme vadul forog, majd lassan lecsúszik a deszkáról. A hajó már félig elsüllyedt. Kisebb nagyobb darabok törnek le belőle, amik lebegnek a vízfelszínen. A karom elfárad, lemerülök a víz alá, de amikor tőlem nem messze Adams összeégett teste süllyed el, újra a felszínre rúgom magam. Észreveszem, hogy nem csak mi szenvedtünk veszteséget. Több mutáns holtteste lebeg tőlem nem messze. Pikkelyes testük feketére égett a robbanásban. Elégedetten veszem tudomásul, hogy megérte. Annyit küldtünk a pokolba, amennyit csak bírtunk. Igyekszem körbefordulni, hogy esetleges túlélők után kutassak, és ekkor egy zöld villanást látok, ahogy egy karmos, úszóhártyás kéz lendül felém. Érzem, ahogy felmetszi a torkomat. Nem törődöm többé az úszással, inkább a nyakamhoz kapok. Azonnal süllyedni kezdek, a vérem vörösre festi körülöttem a vizet. Utolsó gondolatommal azt remélem, hogy ezek a lények egy életre megjegyezték maguknak az embereket, és távol maradnak tőlünk, majd eltűnök a sötét tenger mélyén, ahol több száz sárga szempár figyeli utolsó, rángó mozdulataimat.

 

A Hajókereskedelmi Társasági Kamara jegyzőkönyve

1874. augusztus 28.

 

„A Katarina nevű szállítóhajó Jack Abrahams kapitánnyal, és rajta kívül tizenkilenc tengerésszel a fedélzeten 1854. július 1-jén indult Portland város kikötőjéből. Úticélja Southampton, London volt, amelyet sosem ért el. A hajó roncsait egy arra járó halászbárka találta meg az Atlanti-óceán közepén. A roncsokat és mindent, amit találtak, összeszedtek. Túlélő nem volt. A maradványokat Londonba szállították további vizsgálat céljából, ami megállapította, hogy a talált hajódarabokat robbanásból eredő sérülés szedte ízekre, így megállapítható, hogy a hajót valamilyen baleset, esetleg támadás érte.

További furcsaság azonban, amit a halászbárka még összeszedett a roncsok közül: Találtak többek között kettő, kagylóból készült dárdát, egy óriási, deformálódott rákollót, valamint egy leszakadt kézfejet ujjai között úszóhártyával. Több szakember – köztük elismert tudósok, orvosok: állatorvosok – alapos vizsgálatnak vetették alá a maradványokat, azonban megállapítást nyert, hogy az egyedek, amelyekhez a talált testrészek tartoztak, egyetlen eddig általunk ismert élőlénnyel sem mutatnak rokonságot. Néhányuk emiatt meg volt győződve arról, hogy a talált testrészek hamisítványok, igen jó minőségűek, de hamisítványok. A maradék tudós örvendezett az új felfedezés hallatán. Jelen ülésen nem született döntés a maradványok valódiságának kérdésében.

A Katarina nevű hajó legénységének családtagjai számára a szokásos juttatáson felül extra húsz font került kifizetésre.

A Kamarai Tanács ezennel megállapítja, hogy az említett útvonalon módosítás elvégzése szükségeltetik. A kérdéses helyet mindenképpen el kell kerülni.

 

 

 

 

 

__________________

Lábjegyzet: Több tanácstag ragaszkodott ahhoz, hogy név nélkül, de az alábbi észrevétel mindenképp kerüljön feljegyzésre:

Abrahams kapitány és legénysége minden bizonnyal valami rendkívülit hajtott végre. A dolgunk és kötelességünk, hogy emléküket megőrizzük, hajóinkat pedig mindenféle ellenséggel szemben megvédjük.

Úgy, ahogy ők tették.

 

 

VÉGE

 

A tenger mélyéről - 2. rész

 

Részeg horkolásomból kopogás riaszt fel. Az ajtóhoz botorkálok, és mintha az előző nap csak egy rossz álom lett volna, ismét a szőke matróz áll az ajtóban. Elnyomok egy ásítást, és megkérdezem:

– Mi a gond?

– Kapitány, szerintünk mégis jártak a hajón is!

Erre aztán teljesen éber leszek, félrelököm a fiút az útból, és a lépcső felé rohanok. Útközben visszamordulok rá:

– Azt mondtam, senki nem mehet fel!

– Igen, de… hallottuk a koppanást, neszezést, aztán csend. Amikor kinéztünk, vízfoltos volt a padló.

– De mégis hogy…? – harapom el a kérdést, mert úgysincs rá válasz. Láttam a farokuszonyukat. Mégis hogy a kénköves pokolba jöttek fel?

A lépcsőhöz érve előveszem a pisztolyomat, és lassan, halkan felmászom. Az iménti kérdésemre rögtön választ is kapok.

Ahogy kikukucskálok, épp sikerül elcsípnem, ahogy az egyik lény a rákollójára és a kezére támaszkodva a farokuszonya segítségével végighúzza magát a fedélzeten, majd a hajó orráról a vízbe veti magát. Ennyit az elméletemről!

– Mit gondol, a hullákat keresték? – teszi fel a szakács a kérdést.

– Elképzelhető. Vagy lehet, hogy csak megpróbálnak kiismerni minket. Megtalálni a gyengepontunkat.

– Szerintem vágjunk vissza! – harciaskodik a kormányos. – Ha újra halljuk a kopogást, felrohanunk, és támadunk!

Ránézek, és rájövök, hogy ez igazából nem is rossz ötlet. Hadd tudja meg a vízi népség, hogy milyen fából faragták a tengerészeket!

Elkezdünk mindenből fegyvereket gyártani. Habár egy szállítóhajón nem sok fegyver akad, de mindenki harcolni akar. Fura ötletem támad, és néhány embernek fáklyát adok a kezébe. Lefogadom, a lények nem igazán találkoztak még tűzzel a tenger mélyén. Talán megrémíti őket annyira, hogy felhagyjanak emberevő „jószokásukkal”.

Nem is kell sokat várni, mert hamarosan felhangzik a fedélzetről a hátborzongató koppanás. Várunk néma csendben, lesben állva a lépcsőn. Újabb és újabb hangok jönnek: fura ollócsattogás és a különös beszéd. Amikor közelebbről hallom a zajokat, jelt adok, a legénység pedig egyemberként rohan fel.

A lények először meglepődnek a támadáson, de hamar magukhoz térnek. Lövések dörrennek, kiáltások hangja ér el hozzánk. Villámgyorsan körbepillantok, agyam elraktározza a látott képeket, de felfogni már nincs időm. Szinte biztos vagyok abban, hogy „Vigyorit” látom magam előtt. Felemelem a pisztolyt, célzok és lövök. A karmos kezének vállán találom el, fájdalmas ordítás a jutalmam. Mellettem is eldörren egy pisztoly, majd egy fáklya süvít el a fejem felett, mellkason találva az egyik támadót. Az hitetlenkedve néz le, majd a fájdalom eléri a tudatát, és ordítva veti magát a tengerbe.

Amire újra céloznék, egy test csapódik nekem, dönt le a lábamról, és éles fogak csattognak az arcom előtt. Igyekszem lerúgni magamról a lényt, mire egy fáklya tüze melegíti az arcom oldalát. A rákollós hunyorogva hátrál, de búcsúajándékként még belemar a combomba. A leírhatatlan fájdalom hullámokban tör rám. A többiek elrángatnak, ám még épp látom, ahogy ellenségünk is visszavonulót fúj társainak, és lemenekülnek a hajóról. Megvívtuk velük az első csatát. Mondhatni nyertünk, de ahogy elnézem a mozdulatlan testeket, az öröm nem felhőtlen. Majd minden elsötétül.

 

Fájdalom.

Éget.

Lángolok.

Ködös agyam hátsó felében fellobban egy gondolat: Talán engem talált el a fáklya. – Szinte érzem, ahogy felhólyagosodik a bőröm. Valami hangos zaj üti meg a fülem, majd újra a jótékony homályba vész minden. Amikor ájulásomból ismét felbukkanok a felszínre, és a fedélzeten fekve találom magam. Mindenhol füst és lőporszag terjeng. Látom, amikor a szakács elhajítja a fáklyáját. Szemtanúja vagyok a hősies küzdelmeknek. Az egyik matróz kifogy a lőszerből, de ökölharcra kel az egyik lénnyel. Amaz viszont karmos kezének egy suhintásával elmetszi a férfi nyakát, akinek vére ráfröccsen. A lény csikorgó hangon felnevet.

Egy másik párharcra terelődik a figyelmem. Amíg egy tengerész újratölti a fegyverét, egy támadó nekiront, rákollójával úgy metszi le a férfi kezét, mintha egy ágat törne ketté. Hallom a reccsenést, majd a fájdalmas kiáltást, a lény viszont még mindig az ollói között tartja a levágott kart, amelyből a vér a padlóra csöpög. A pikkelyes dög láthatóan nagyon elégedett a szerzeményével.

További nézelődésre nincs lehetőségem. Felemelem a pisztolyt, célzok és… elmerülök az ájulás sötét, mély kútjában.

Aztán újra a felszínre küzdöm magam, de az ájulás megint elragad. Nem tudom, meddig tart, fogalmam sincs, hol vagyok, merre van a fel és a le, csak süllyedek a tudatlanság vermébe. Hangok érnek el hozzám, nem tudom kivenni, mit mondanak, hozzám szólnak-e, aztán néma csend, olyan, amibe csak beleüvölteni lehet. Majd világosság égeti a szemem, ezért be kell csuknom. Forróság vesz körbe. Én magam vagyok a tűz. Elemészt, felemel, szétszakít és újra összerak. Fájdalmas a lélegzetvétel. Minden egyes végtagom ólomsúlyú, majd könnyű vagyok, szállok, lebegek, körbeforgok. Egyre gyorsabban. Szinte nevetni lenne kedvem, ha nem nyomná valami kínkeservesen a mellkasomat, de csak forgok, egyre gyorsabban, gyorsabban, míg végül…

Furcsa zajra ébredek. Amikor kinyitom a szemem, körülöttem halálra vált arcok figyelnek. A zaj abbamaradt, bár fogalmam sincs, mi okozta. Kinyitom a számat, és a többiek hátrahőkölnek. Különös…

– Mi történt? – szólalok meg, de olyan a hangom, mintha egy hete nem beszéltem volna. Vagy mintha órák óta ordítanék? – kérdezem magamtól. Végre elér a tudatomig, hogy a zaj a saját kiáltásom hangja volt.

– Megsebesült, főnök. Elég csúnyán.

Lenézek a lábamra. Kötés fedi, de a vér így is átszivárog a fehér anyagon.

– Mennyi ideig… voltam eszméletlen?

– Néhány órát. Az elejét végigordította, aztán elájult, majd motyogni kezdett. De, kapitány, a seb… – mutatott rá a férfi szörnyülködve. – Szerintem megmérgezték.

Nem csodálkozom rajta. Persze, hogy mérgezőek ezek a dögök. Azon sem lepődnék meg, ha savat köpnének.

– És a többiek? – kérdezem a kormányost.

Az erre lesüti a szemét. Valami rossz, nagyon rossz dolog történhetett.

– Mondja! – parancsolok rá, amire a szőke matróz válaszol:

– Nyolc embert veszítettünk, de csak hatot sikerült levonszolnunk, mielőtt azok az izék elragadták őket. Meg Campbell karja is hiányzik.

Újra elém tolul az emlék, ahogy a teremtmény nézegeti a rákollója közé ragadt végtagot. Felfordul a gyomrom, oldalra fordulok, és legnagyobb meglepetésemre egy vödör van az ágy mellett. Hálásan belehányok. Kézfejemmel megtörlöm a számat, és ismét feléjük fordulok.

– Mi van a lényekkel?

– Kellene nekik egy név – szól közbe a szakács. Mindenki ránéz, mire vállat von. – Valahogy csak hívnunk kell őket.

– Legyenek mutánsok! – ajánlja fel az egyik matróz. Nem túl kreatív, de rábólintok. Semmi kedvem neveket keresgélni.

– Szóval mi van a mutánsokkal? Hányat öltünk meg?

– Én egyet biztos, hogy ledurrantottam. Aztán ott van, amelyiket Jefferson találta el.

Többen vállon veregetik a szakácsot, ő dobta rá a fáklyáját.

– Egyet maga is eltalált, kapitány, nem igaz?

– Abban még volt élet, csak a vállát érte a golyó. A hajón nem maradt egy tetem sem?

Tagadóan rázták a fejüket. Ez nem jó hír. Nem akarom, hogy azt gondolják, a lények legyőzhetetlenek.

Megpróbálok feltápászkodni, ketten ugranak is segíteni, de elhárítom az felajánlásukat. Amikor sikerül egyedül talpra tornáznom magam, megszédülök. Elkapnak, de most hagyom. Nagy levegőt veszek, sikerül visszaszereznem az egyensúlyomat. A matrózokra nézek. Nyolcan maradtunk. Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy nem fogjuk túlélni. De átkozott legyek, ha nem teszek meg mindent azért, hogy ezek a dögök – mutánsok – velünk pusztuljanak!

Lebicegek a raktérbe, ahová a holttesteket vitték, mert látni akarom az összeset. A lábam minden lépésnél úgy fáj, mintha forró lávába lépnék, mégis tovább küzdöm magam. Jefferson, a szakács és Peter Adams, a szőke matróz követnek. A többiek magukba roskadva várják az újabb utasításaimat. Vagy az újabb támadást. Ami előbb jön.

Az első testet vizsgálom: A hasát érte a szúrás. Úgy néz ki, mintha egy ágyúgolyó csapódott volna neki. Sejtem, hogy a rákolló hagy ilyen nyomot az ember gyomrában. A seb széle zöldes váladéktól csöpög. Meg is van a méreg! A matróz arca fájdalmas grimaszba torzult halálakor, üveges szemmel üvölt némán a világba. Lecsukom a szemét, és a következő holttesthez fordulok. Annak a torkát metszették el. Nála is meglátom a zöldes nyálkát, majd eszembe jut, hogy ezt a támadást láttam is. Ezek szerint nemcsak az ollójuk, de a karmuk is mérgező. Még a végén bejön a savas elméletem is!

Igyekszem elfojtani a feltörő mosolyomat, mert nem illendő az ilyesmi egy ideiglenes hullaházban. Összeszedem magam. Adamsre támaszkodva felállok, és körbenézek. Kilenc tengerész és kettő, akit elragadtak, az összesen tizenegy. Több mint a fele legénység, és semmi esélyünk nem volt. Egyedül a tűz mentett meg minket, anélkül valószínűleg már a tenger fenekén lennénk az előétel és a főfogás egyszerre.

Visszatámolygunk a többiekhez. A keserűség szinte tapintható. Valamit ki kell találnunk, méghozzá minél előbb!

– Nézzék… Tudom, hogy nem a legrózsásabb a helyzet, ezért ha bárkinek van valami ötlete, most adja elő! Nem számít, mekkora ökörségnek is gondolja az illető, mindent hallani akarok.

Néma csend fogad. Egyik arcról a másikra pillantok. Némelyik még véres, ahogy próbálták megmenteni elesett bajtársaikat. Páran a tenyerükbe temetik az arcukat, néhányan a fejüket rázzák teljesen lemondóan. Megértem őket. A helyzetünk reménytelennek tűnik. Valószínűleg itt pusztulunk, úgyhogy minek erőlködjünk? – Ekkor azonban Adams megszólal:

– Kapitány, mennyi lőpor van még?

Összevonom a szemöldököm. Egyelőre nem látom, hová akar ezzel kilyukadni.

– Néhány kisebb hordó. Legfeljebb kettő. Nem készültünk tengeri mutánsok támadására, esetleg pár kalózt tudtunk volna elriasztani vele. Miért?

– Mi lenne, ha…? – elhallgat, amire legszívesebben megráznám.

– Mondja már! Ennél nem lehet rosszabb.

– Arra gondoltam, hogy ha már így félnek a tűztől… robbantsuk fel őket!

Mosoly terül szét az arcomon. Hogy én erre nem gondoltam!

– Tudja, én csak… azokra gondoltam, akik nem élték túl. Aztán ott van Robertson. Hogy mekkora robbanást csinált véletlenül. Mi lenne, ha mi szándékosan terveznénk egy olyat? Az mekkorát szólna?

– Elég nagyot, fiam, elég nagyot!

A fogaskerekek már dolgoznak az agyamban, de kell egy kis idő, hogy kidolgozzuk a részleteket.

A tenger mélyéről - 1. rész

 

Jack Abrahams kapitány hajónaplója

1874. augusztus 13.

22 nappal a robbanás után

 

„Még mindig hánykolódunk…

Sajnos a keletkezett kárt, ami tönkretette a gőzkazánt, de a hajótestet nem érintette, nem sikerült helyreállítani. A legénység mindent megtett, de nincsenek megfelelő eszközeink. Robertson közlegény, a robbanás egyetlen súlyos sérültje az éjjel megtért a Teremtőhöz. A délelőtt folyamán hagyományos tengerésztemetést tartottunk neki, testét visszaadtuk a tengernek.

Mindenki levert, és az emberek egyre csüggedtebbek. Nem csoda, ha páran elkezdtek hallucinálni.”

Nagyot kortyolok az üvegből, úgy bámulom a papírra vetett soraimat. Neveket nem írok. Azért, mert egyrészt, biztos vagyok abban, hogy mind itt veszünk, másrészt, ha netalán túlélnénk, nem akarom, hogy emiatt ne kapjanak más hajón munkát. Rendes emberek, csak kikezdte az agyukat a reménytelenség...

...és a köd.

Rohadt köd…!

A robbanás óta körbevesz minket, úgyhogy az orromig sem látok. Az iránytűk is körbe-körbe pörögnek, az éjszakai égboltot sem láttuk már jó ideje. Még ha rendbe is tennénk a hajót, a navigáció hiánya továbbra is megnehezítené a hazautat.

Pedig ez is olyan útnak indult, mint a többi: tipikus szállítóhajó mindent látott legénységgel, nagyszerű kapitánnyal. Aztán Robertson, az a részeges, vén kazánfűtő azt mondta, látott valakit a fedélközben, ami képtelenség, mert közel s távol nincs egy szál hajó, sem szárazföld, úgyhogy senki sem tudna fellopakodni a hajóra. Persze az öreg a saját feleségét látta, aki közel tíz éve elhunyt, Isten nyugosztalja! Robertsonnak vagy túl sok volt a rum, vagy túl kevés, mindenesetre valahogy sikerült rémületében magára robbantania a kazánházat. Ő – ha nem is békésen, hanem sírva-ordítva – eltávozott a másvilágra, mi meg itt ragadtunk a semmi közepén, ködben, navigáció nélkül, egyre fogyó élelemmel.

Amikor meghallom a hangot, felkapom a fejem. Összevont szemöldökkel nézek ki az ablakon a vaksötétbe. Hiába erőltetem a szemem, semmit sem látni.

Máris dörömbölnek az ajtón. Babonás matrózok! – szitkozódom magamban. – Isten óvjon tőlük!

– Kapitány! Jöjjön gyorsan! Maga is hallotta?

Nagyot sóhajtva feltápászkodom, és kinyitom az ajtót, mielőtt betörik. Hárman is topognak előtte, és idegesen tördelik a kezüket. A húszfős legénységből egyet máris elvesztettem, a többi tizenkilenc pedig a saját árnyékától is megijed.

– Mondják gyorsan, dolgom van!

Egy szőke, fiatalabb fiú lép előre. Biztos elvesztett egy fogadást – jegyzem meg magamban –, azért kell most neki megszólalnia.

– Hallotta, ugye? Megint az a hang volt. Már délelőtt is hallottuk a többiekkel, meg most is. – Kérdőn felvonom a szemöldökömet. A fiú a kíséretére néz, azok pedig igyekeznek észrevétlennek mutatkozni. Amikor visszafordul hozzám, a hangja megremeg: – De ugye hallotta maga is?

– Hallottam – válaszolom, majd mielőtt örömében felkiálthatna, folytatom: – a tenger morajlását. Semmi többet.

– De ez… nem lehet. Mintha beszéd lenne… – próbálkozik tovább, nekem viszont elfogy a türelmem:

– Ide figyeljenek! Régebb óta járom a tengert, mint maguk együttvéve. Higgyen nekem, ha azt mondom, hogy ez… – Újra felhallatszik az idegen hang. Átkozott legyek, ha nem szavakat hallok! Idegen nyelven, de valóban beszédnek tűnik. – A három matróz összerezzen, én viszont felcsattanok: – A fedélzetre, azonnal! Egy másik hajó van a közelünkben!

Mind a négyen felrohanunk, közben azonban a lépcsőn belebotlunk a legénység többi tagjába. Úgy tűnik, egyre gondoltunk. Vagy az én gondolatmenetemet követik, vagy a saját babonájukat, de mindenki arra számít, hogy van valami a vízen.

Elrohanok a kormányos mellett, aki egy tagbaszakadt fickó, ferdén álló sapkával. Idegesen markolja a kormányt, próbál utánam szólni, de én már a hajóorrban kémlelem a távolt. A köd továbbra sem oszlik, de ha olyan közel van a hajó, hogy hallatszik a beszélgetés zaja, akkor nagy bajban vagyunk.

Azonban hiába próbálok átlátni a sűrűségen, semmit sem látok. Se egy hajó, se bárka. Semmi. Amikor meghalljuk a hangot, mindenki a hajó jobb oldala felé fordul.

– Lámpást ide! – adom ki a parancsot, és felkapom a felém tartott fényforrást.

– Ott! – kiált az egyik matróz, talán Jefferson, a szakács. Arra fordítom a fényt, és azt látom, mintha fodrozódna a víz.

– Mi volt ez?

– Látta valaki?

– Istenem, mind meghalunk! – Egyszerre kezdenek beszélni a lehető legkevesebb értelemmel. Csobbanást hallunk, ismét próbálom megpillantani, ezúttal azonban felbukkan valami a víz alól.

– Egy uszony!

– Láttátok?

– Cápa!

Meresztem a szemem, de ilyen cápát még életemben nem láttam. Ahhoz túl karcsú, mozgékony és pikkelyes volt. Rossz érzés kerít hatalmába.

– El a korláttól! – szólalok meg pont, amikor újabb csobbanás töri meg a vízfelszínt. – Mindenki! Mozgás!

Az embereim ijedten hátrálnak, amikor valami kiemelkedik a tengerből.

A felbukkanó lény láttán többen felkiáltanak. A kormányos vadul hányja a kereszteket. Meg tudom érteni. Jómagam se most kezdtem a tengerészetet. Van néhány évtizednyi tengeri utazás a hátam mögött, de ilyen teremtményt még nem láttam.

Csak a feje látszik, bár gyanítom, az imént látott uszony is hozzá tartozik. Szemei a feje két oldalán helyezkednek el, sárgán tükröződnek a lámpások fényében. A füle helyén mintha uszonyok lennének, a bőre pedig kékes-zöldes, kacskaringós mintákkal díszített. A legjobban mégis a szája aggaszt. Mintha egy pirájával néznék szembe: Hegyes fogak villannak elő, és meg mernék esküdni rá, hogy ajak nélküli szájával ránk vigyorog.

Újabb lépést hátrálok, és a legénység követi a példámat. A lény viszont előrébb úszik, újabb pánikhullámot keltve a matrózok között. Elismerem, nekem is megremeg a térdem, de a fenébe is, a lény egyedül van, mi pedig…!

A gondolatmenetemet újabb csobbanás szakítja félbe. Legalább egy tucat ugyanolyan lény bukkan elő. Az egyikük derékig kiemelkedik a vízből, így felsőteste is láthatóvá válik. A zöld minta folytatódik a bőrén, néha töri csak meg egy-egy sárgán aranyló pikkely. Egyik keze helyén rákollószerű kinövést látok, a másik kezének karmos ujjai között úszóhártya feszül. Ebben egy lándzsaszerű botot tart rajta Robertson fejével.

A fiatal matróz, aki bekopogott, kiadja gyomra tartalmát, és nincs egyedül vele.

Ezek a dögök letépték a néhai kazánfűtő fejét – döbbenek rá –, a testével pedig Isten tudja, mit csináltak!

– Kapitány, mik ezek?

– Sellők! – szólal meg a kormányos, ferdén álló sapkáját a kezében gyűrögetve. Oldalra pillantok, majd vissza a lényekre. Egy pillanatra sem akarom szem elől téveszteni őket.

Persze hallottam én is a sellőkről szóló meséket, amiket a kocsmában a tapasztalt tengeri medvék néhány kupica rum után meséltek, de egy szót sem hittem el belőlük. Odakint, a nyílt vízen az ember agya egy idő után elkezd beképzelni magának nem valós dolgokat, amiket aztán igaznak hisz. Viszont azokban a történetekben a sellők kivétel nélkül gyönyörű nők szoktak lenni csábító énekkel, ezek azonban jóindulattal sem nevezhetők gyönyörűnek, nőnek meg pláne. Embernek is alig látszanak.

– Ezek nem sellők – jelentem ki remélhetőleg magabiztos hangon. Ha már úgyis itt halunk, legalább a kapitányi rangomat őrizzem meg. – Valami mélytengeri lények lehetnek, ha még senki sem találkozott velük. Lehet, hogy dögevők, és békén hagynak.

Igyekszem pozitív maradni, de az első lény még mindig vigyorog. Épp csak nem nyalogatja a szája szélét. Úgy tűnik, tetszett nekik a Robertson nyújtotta lakoma, és eljöttek a főfogásért.

– Amíg békén hagynak minket, mi is békén hagyjuk őket, világos? – fordulok az emberek felé, de mindenki meredten nézi a minket körbevevő társaságot. – Világos?!

Felemelt hangomra kiszakadnak a kábulatból, és bólintanak. A kormányos közelebb lép, és megszólít:

– Kapitány, nem kéne egyet elfogni? Hazavinnénk megmutatni. Jó pénzt kapnánk érte!

Hitetlenkedve nézek a férfira. Huszonkét napja nem moccan a hajó. Sűrű, áthatolhatatlan köd vesz körbe minket, felfedeztünk egy idáig ismeretlen fajt, neki pedig a pénzen jár az esze? – Inkább nem világosítom fel, hogy valószínűleg Robertson járt a legjobban, mert a mi életünk meneküléssel, sikítással és vérrel fog véget érni. Sok vérrel.

Az első lény még közelebb úszik, és mintha ránk morogna, ám a hang valahol a bugyborékolás és a fogcsikorgatás között van. A kormányos elejti a sapkáját.

– Azt hiszem, nem díjazza az ötletét – mosolyodom el, és remélem, hogy igaz a feltevésem. – Értetek minket, ugye? – kérdezem a pikkelyes rémtől. – Mit akartok tőlünk?

A lény oldalra dönti a fejét, mintha elgondolkodna a kérdésen. Ekkor hirtelen nagyon megbánom, hogy kapcsolatot próbáltam létesíteni. Hiszen ha értenek, akkor már találkoztak emberrel, a tény viszont hogy még senki sem mesélt ezekről a teremtményekről, arról árulkodik, hogy nem maradt senki, aki meséljen róluk. Tűnnek el hajók a tengeren. Néha látszólag ok nélkül. Azt hiszem, épp most találtuk meg az egyik okot.

Ezek a dögök emberhúson élnek, ki tudja, mióta!

– Emberek, mindenki a fedélközbe! Nem akarok könnyű célpont lenni!

Ekkor elszabadul a pokol.

Az egyik tengeri lény összecsattogtatja a rákollóit, mire a lándzsát tartó társa nagyot harap a néhai Robertson arcába. Az egyik matróz előkapja a karabélyát, és tüzet nyit. Többen követik a példáját. A lények gyorsan a víz alá buknak, ám előtte néhány dárdát sikerül elhajítaniuk, és meglepő módon még a káosz közepette is viszonylag pontosan céloznak. Amikor elordítom magam, szinte megfagy a levegő:

– Tüzet szüntess! Mindenki a fedélközbe!

Körbenézek, és mindenhonnan megrettent arcok néznek vissza rám. Nagy levegőt veszek, és az ajtó felé intek.

– Lefelé! Most! – A kormányosra pillantok. – Maga marad! Segítenie kell.

A legénység lassan szállingózik lefelé, bénultan lépegetnek a lépcsőn. Amikor mindenki eltűnik, csak a halk nyöszörgést lehet hallani, ahogy három matróz fekszik félholtan a hajópadlóhoz szegezve. Mellkasukból csontból, kövekből és kagylókból álló dárda meredezik. Az egyikük még él. Szájából vér bugyog, mintha mondani akarna valamit. Közelebb hajolok, hogy halljam, és megfogom a kezét.

– Mondja meg neki…! – kérlel a férfi. – Mondja meg…! – Szeme üvegessé válik. Sosem tudtam meg, mi lett volna az üzenet vége. Egy megkésett szerelmi vallomás? Egy fiú hálája a szüleinek? Egy apa búcsúja a gyermekétől?

Kihúzom a dárdát a testéből, és dühtől remegő kézzel messzire hajítom. Semmi értelme nem volt ennek a kegyetlenségnek! – dühöngök magamban tehetetlenül. – Meg akartak döbbenteni? Így akarták elmondani, hogy ez lesz a sorsunk? A borotvaéles fogaik között végezzük mi is? – Legszívesebben ordítanék, de nem akarom magamra vonni a figyelmüket, bár biztos vagyok abban, hogy most is szemmel tartanak minket. Ha azt hiszik, hogy újabb lakomát csaphatnak, nagyon tévednek!

Odaszólok a kormányosnak, aki épp a dárdát húzza ki utolsó szerencsétlenül járt társából.

– Levisszük őket a raktérbe – közlöm vele a döntésemet.

– De, uram… – akar a férfi rögtön vitába szállni a tengerész temetésre hivatkozva, de arckifejezésemet látva, inkább magába fojtja a szót. Vita helyett csak bólint.

Miután lecipeltük a három holttestet, csatlakozunk a kantinban a legénységhez. Szinte vágni lehet a csendet, ám amikor belépek, mind egyszerre zúdítják rám a kérdéseiket:

– Mik ezek?

– Ugye nem hagyjuk annyiban?

– Hogyan fogunk eltűnni innen?

Mind jó kérdés, de sajnos egyikre sincs megfelelő válaszom.

– Emberek, figyeljetek! Provokálni akartak, mi pedig bedőltünk nekik. Ha felmegyünk, valószínűleg egyesével vadásznak le minket. Valahogy a területükre tévedtünk, vagy a robbanással sikerült magunkra vonni a figyelmüket, mindenesetre itt vannak, és a jelek szerint nem mennek sehová. Viszont egyértelműen vízi élőlények, úgyhogy amíg nem megyünk vízre, idebent biztonságban vagyunk. Az utasításom az, hogy minden erejükkel a hajó megjavításán dolgozzanak, hogy minél előbb itt hagyhassuk ezt a pokoli helyet!

Nem mondom, hogy semmi esély a hajó helyrehozására. Nem mondom, hogy előbb halunk éhen, mintsem sikerülne valahogy helyrepofozni a kazánt. Azt sem árulom el nekik, hogy csak blöffölök, miszerint itt biztonságban vagyunk. Nem kell ezt hallaniuk. Azt mondtam, amit mondanom kellett. Visszavonulok a kabinomba, útközben pedig felmarok egy rumosüveget, és magamra zárom az ajtót.

Kárhozottak - A démon csókja 3. Mennyország

Két hét elteltével Sabathiel mindent megtudott a lányról, amit meg lehetett. Bár ő maga megtartotta a titkát, és úgy tűnt, Dalidah sem jött rá, hogy angyal, Sab előtt nem maradt rejtve a lány démoni mivolta. Ezt persze egyszer sem hozta fel a lány előtt, hiszen akkor egyből lebukott volna, hogy miért érzékeli. Most is épp a karjaiban tartotta, egy csodálatos együtt töltött, első éjszaka után. Vele lenni… jobb volt, mint minden angyali képessége együttvéve. Bármit megadott volna azért, hogy örökre együtt legyenek, és úgy tűnt, Dalidah is hasonló érzelmeket táplál iránta.

Édesen hozzádörgölőzött a férfi meztelen mellkasához, szőke haja lágyan terült el a puha avaron. Mivel Sabnak nem volt háza, ahol lakhatott volna és Dalidah sem hívta meg egyszer sem magához – érthető okokból –, így kénytelenek voltak az erdőben menedéket és helyet keresni találkáiknak. Bár Sab úgy vette észre, ez a lányt cseppet sem zavarja, nagyon is jól érezte magát a fák és bokrok takarásában. Otthonosan mozgott a gyökerekkel átszőtt talajon, vidáman ugrált egyik kidőlt fatörzsről a másikra és dalversenyre kelt a madarakkal.

Az angyal úgy érezte, egész hátralévő életében el tudná nézni. És fogja is – határozta el hirtelen. Felült, mire a lány csalódottan felnyögött, ahogy kicsúszott alóla.

– Dalidah, szeretnék valamit mondani!

– Ha nem azt, hogy azonnal visszajössz, nem érdekel! – A lány dacosan fonta össze a karjait maga előtt, mire az angyal felnevetett.

– Visszamegyek, ha meghallgatsz.

Dalidah megadóan forgatta a szemeit, mire Sab belekezdett.

– Szeretném, ha együtt maradnánk.

– Én is – mosolyodott el a lány, de az angyal tudta, hogy nem érti. Nem úgy érti…

– Igen, de tudod. Együtt. Örökre – hevesen gesztikulált, de Dalidah kérdőn nézett rá. A fenébe, most mondja ki?

– Nézd, tudom, hogy hogy érted, de én komolyabban értem. Ne kerülgessük egymást, hanem… ó, oké! Tudom, hogy mi vagy.

Dalidah erre felült és maga elé vette a felsőjét. Értetlenül rázta meg a fejét.

– Nem egészen értem, mire gondolsz…

– Dehogynem! Tényleg szükséges kimondanom? – Sabnak nagyon nehezen jött a nyelvére a démon szó, a legkevésbé sem akarta kiejteni.

– Legyél olyan kedves, mert tényleg nem értelek. Mi ütött beléd?

– Dalidah, tudom, hogy honnan származol. Nem vagy evilági, de én sem. Sajnálom, hogy hazudtam, de féltem, hogy mit szólsz, ha kiderül. – Sabathiel felsóhajtott, Dalidah azonban még mindig rázta a fejét.

– Nézd, én tényleg nem tudom, mire gondolsz…

– Démon vagy! – bökte ki Sab, mire a lány hátrahőkölt. Kiderült a titka, amit mindennél jobban el akart rejteni a férfi elől. De mégis hogy jött rá?!

– Honnan… honnan vettél ekkora… - próbálkozott kimagyarázni magát, de Sab megállította.

– Érzem. Megéreztelek. Először nem tudtam hova tenni, de végül rájöttem.

– Éreztél? – ütközött meg a lány. ­– Hogyhogy éreztél?

– Nem voltam őszinte, mint mondtam. – Sabathiel lehunyta a szemeit, majd egy villanás kíséretében megjelentek a hófehér szárnyai. Dalidah kis híján felsikított a döbbenettől.

Felugrott és magára kapkodta a ruháit, közben átkozta a férfit.

– Angyal vagy! Egy istenverte angyal! Mégis mit képzeltél magadról?!

– Várj, ne menj el – ragadta meg a karját Sab, de a lány lendületből visszafordult és arcon ütötte.

– Utolsó szemét! – ordította, majd határozott léptekkel elindult az erdő belseje felé. Sab követte, bár valami a lelke mélyén azt súgta, rossz ötlet.

Mikor végre elérte a lányt, az egy dombocska előtt állt, amibe egy üreget vájtak. Néhány ág elé volt ugyan húzva, de bárki könnyedén megláthatta, aki erre járt. Bár igaz, ami igaz, elég mélyen voltak már az erdőben.

– Dalidah, sajnálom! Őszintén, én… mi ez a hely? – akadt meg hirtelen a mondandójában, amikor egy félelmetes energiahullám végigsöpört rajta. Döbbenten pislogott az üreg felé és egy lépést hátrált. Majd még egyet.

– Hiba volt idejönnöd. Hiba volt hazudnod. De a legnagyobb hiba, amit elkövettél, hogy magadra haragítottál egy démont...

Dalidah elmosolyodott és Sab egy pillanatig rá sem ismert. A szemfoga megnőtt, a haja az arca körül lebegett, noha nem fújt a szél, a hatalmas, gyönyörű barna szeme pedig pokoli vörösséggel ragyogott.

Sab ismét megtántorodott és megrázta a fejét.

– Nem, nekem el kell tűnnöm innen…

Sabathiel sarkon fordult volna, de egy láthatatlan kötelék tekeredett a testére és a lábaira és képtelen volt megmoccanni.

Mintegy végszóra, mikor elterült a földön, egy csapat démon jelent meg körülötte. Idegen nyelven beszéltek egymáshoz, az angyal sosem vágyott rá, hogy megértse a pokolbéliek nyelvét. Nos, egészen mostanáig…

Egy idősebb férfi lépett Dalidah elé és dühösen gesztikulált, a lány visszaválaszolt és bekövetkezett, amitől Sabathiel tartott. Hirtelen felé fordultak, Dalidah pedig rámutatott. A férfi megindult felé, az angyal pedig, bármilyen hasztalannak is tűnt, de megpróbált arrébb kúszni a földön.

A démon belerúgott a lábába, és mellé köpött a földre.

– Koszos korcs! Majd én megtanítom neked, hogy illik bánni egy démonnal!

Sabathielt elfogta a rettegés. Mégis mit mondhatott neki a lány?!

– Nem bántottam Dalidah-t, esküszöm!

– Hazudik! – vágott vissza a lány, mire a férfi felé fordult és arcon ütötte. Sab összerezzent, és az eddigiek ellenére minden erejével azon volt, hogy felkeljen és megvédje a lányt.

– De apa… - nyögte Dalidah az arcára szorított kézzel, mire az angyal abbahagyta a kapálózást. Ez a fickó az apja?

A démon rá sem hederített, inkább a többiek felé fordult.

– Hozzátok! – Azzal megragadták a megkötözött angyalt, aki felordított tehetetlen dühében. Már átlépték a Pokol kapuját, amikor egy határozott hang dörrent a hátuk mögött.

– Engedjétek el az angyalt!

Sabathiel megkönnyebbülve nézett Michaelre, aki egész felmentő sereget hozott érte. A démonvezér azonban nem úgy tűnt, mint aki megijed egy csapat égitől.

Sab jól tippelt, a férfi csak felnevetett.

– Már átlépte a határt. Plusz meggyalázta a lányomat! Jogom van a büntetéshez!

– Forcas, engedd el őt, vagy a Mindenható Atyánkra esküszöm, lemegyek érte, és te is tudod, hogy abból semmi jó nem sülhet ki! – Michael kemény, határozott arckifejezése gondolkodóba ejtette a démont.

– És mi lesz a becsületemmel? A lányoméval?

Az arkangyal végre Sabathielre nézett. A barna hajú angyal igyekezett bocsánatkérő arcot vágni, de ez nem lágyította meg Michaelt.

– A büntetése nem marad el, erről kezeskedem. Most engedjétek el!

  Forcas egy ideig fontolgatta a lehetőségeit, de kénytelen volt belátni, Michaelnek igaza van. Egy arkangyal a Pokolban nem jó párosítás. Démonnyelven utasított az embereit, akik egy hatalmas lökéssel kitaszították Sabathielt a bejáraton. Az angyal egyenesen Dalidah lábai elé zuhant és felpislogott rá.

A lány könnyes szemmel nézett le Sabathielre, akinek apró darabokra tört a szíve. Sosem hitte volna, hogy a lány képes ilyen aljasságra, nemcsak elárulta, de alaptalanul is megvádolta, kimondva rá a halálos ítéletet. Ha nincs Michael, ő már valószínűleg a Pokol mélyén lehelné ki a lelkét, és miért? Egy démonért, aki elárulta!

Míg Michael leoldotta a köteleit, ő szótlanul figyelte, ahogy a lány eltűnik a Pokol bejáratánál. Sosem lesz képes szeretni. Sosem lesz képes mást szeretni…

Sabathiel felordított, amikor a korbács a húsába mart. Már régóta nem számolta, hányadik ütésnél tartanak, a tollak egyre sűrűsödő záporából következtetett csak, hogy még igen messze a vége. Leandra úgy tűnt, sosem fárad el, az agya pedig rémisztőbbnél rémisztőbb emlékeket tol az arcába. Mintha önmagában a kínzás nem lenne elegendő, újra át kellett élnie Dalidah árulását. Százszor is átgondolta, mit kellett volna másképp csinálnia, mondania, a végén viszont mindig ugyanoda lyukadt ki: bármit is tesz, a köztük feszülő ellentét sosem oldódott volna fel. Előbb-utóbb valamelyikük népe árulóvá tette volna valamelyiküket, hiszen egy angyal-démon szövetségből senki sem nyer, ezt pedig egyik fél sem engedhette.

Újabb ütés csattant a hátán, de ezúttal igyekezett összeszorítani az állkapcsát. Nem fogja megadni a ringyónak azt az örömet, hogy végig üvölteni hallja. Kapott már eleget az évek során, hogy be tudja fogni a száját.

És különben is, Michael akkor jobban megbüntette, mint az összes többi együttvéve. Kibírja. Ki fogja bírni.

Ki kell bírnia…

Dalidah szinte betörte az üveget, de szerencsére Azriel még idejében odaugrott, és elhúzta a tolóajtót. A lány ereje szikrázott körülötte, a lámpák sorra pattantak szét a hatalmas energiatömegtől. Az angyal védelmezőn maga mögé húzta Beth-t, miközben a démon akarva-akaratlanul is tört-zúzott.

– Hova vitték? – szólalt meg végül Dalidah, mikor sikerült némiképp lecsillapodnia. Azriel azonban megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs. Gondolom, fel. És mielőtt elkezdenéd, nem, nem tudok segíteni. Nem léphetek be.

– Tessék? Hogy képzeled, hogy…

– Ácsi, démonhölgyike! Illene előbb anyukával elbeszélgetni, utána pedig a saját lelkiismereteddel. Nem miattunk hurcolták el…

– Ó, igazán? – vágott vissza Dalidah. Majd jó, hogy nem egy angyal fogja kioktatni… - És mégis kit védelmezett, amikor megölte az arkangyalt?

Beth felszisszent, és Azriel sem tudott mást tenni, csak bólintott.

– Ott a pont. De ettől függetlenül ismétlem, nem tudok bejutni a…

– Te lehet, hogy nem! – állította meg a démon az újbóli magyarázkodást. – De a lány igen.

Azriel hevesen megrázta a fejét.

– Nem, kizárt! Megtörtem a vérét, a Kapu már fel fogja ismerni és nem engedné tovább.

– Azért én tennék egy próbát… - mondta sejtelmesen a lány és tett egy lépést Beth felé. Azriel elállta az útját, a kezében pedig megjelenítette a kardját. Csak a biztonság kedvéért.

– Dacolnál velem, angyal? Te sem gondoltad komolyan…

Dalidah kiengedte az erejét, a szoba pedig majd’ felrobbant a hirtelen jött energialökettől. A falak megremegtek, a csillár hangosan csörömpölve szakadt ki a helyéről, az erkélyajtó üvege pedig millió darabra törve robbant szét. Beth felsikított, de Azriel állta a rohamot, noha biztosra vette, a démon visszafogja magát. A francba is, ha így folytatja, az egész kecót tönkrevágja!

– Oké, vágom! Nem vagyunk egy súlycsoport!

A nő elváltozott arccal – félelmetes démonalakot öltve – rávigyorgott.

– Örülök, hogy sikerült felismerned. Most pedig…

Dalidah visszaszívta az erejét, és intett Beth felé.

– Gyerünk, még sok dolgunk van!

Azriel rémülten kapta el a démon karját.

– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy egy bukott angyal, egy démon meg egy félvér egyedül lerohanja a Mennyeket?

– Nem, igazából rád nem számítottam. Mehetünk? Szuper!

Azzal karon ragadta Beth, aki kétségbeesett pillantást vetett Azrielre. Az angyal igyekezett minden hidegvérét megőrizni, de igazán nehéz volt nem meggyilkolni a démont, aki a legjobb barátja örök szerelme volt, miközben a ribanc a saját kedvesét rángatja.

– És mégis mi a terved?

– Bemegyek, kihozom az angyalt és szétrúgom a seggét. Egyedül nekem van jogom hozzá. Aki az utamba áll… nos, fogalmazzunk úgy, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérülései lesznek – vigyorgott a lány magabiztosan, Azriel pedig hirtelen megértette, miért is volt oda érte annyira Sabathiel. Ez a lány kiköpött mása.

– És ha át sem jutsz a Kapun?

– Akkor áttöröm, átásom magam alatta, vagy szimplán átrágom a rácsokat! Értsd már meg, hogy semmi sem állhat az utamba!

Azriel alig bírta ki mosoly nélkül.

– És hol voltál ezer évig? Ha most a Mennyországgal dacolnál, miért vártál több emberöltőnyit, hogy rájöjj az igazságra?

– Ami az lenne, hogy…

– Hogy nem tudtok egymás nélkül élni! Sabathiel csúnyán megfizetett miattad, nem csak egyszer, de most másodszorra is. Anyád kis híján megölte, mostanra pedig valószínűleg azt kívánja, bárcsak halott lenne. Szóval ígérj meg nekem valamit!

Dalidah leplezte a kíváncsiságát, a szívét pedig mérhetetlen szomorúság szakította szét. Tudta, hogy igaza van az angyalnak. Maga sem tudta, miért vagy hogy tudott eddig várni, most pedig ki fog futni az időből. Minden másodperc, amit a várakozással töltenek, Sabathielnek mérhetetlen szenvedést hoz csak. Muszáj kiszabadítania!

– Ígérd meg, hogy sosem téveszted ezután szem elől! Ha nem is maradtok együtt valamilyen oknál fogva – amit én nagyon kétlek, hogy létezik ilyen ok –, akkor is figyelni fogod! Ha pedig megint valami őrültséget csinálna, te fogod megállítani! Világos?

Ennyi? – gondolta magában a lány. De hiszen ezt ígéret nélkül is garantálhatja. Még, hogy ne tévessze szem elől… Rengeteg bepótolnivalójuk van!

– Benne vagyok, angyal. Most pedig, kölcsönvenném a barátnődet.

Azriel megrázta a fejét.

– Nem hagyom, hogy meggondolatlan legyél. Amellett, talán jól jön valaki, aki eligazodik a Mennyekben. Elisabeth, drágám, ugye nem bánod? – fordult a lányhoz az angyal. Beth azonban megrázta a fejét.

– Ugye te sem gondolod komolyan, hogy cserbenhagynám Sabathielt? Ő is eljött értem, én is viszonzom a szívességet.

– Helyes. Akkor induljunk – bólintott Dalidah, majd Azriel felé nyújtotta a kezét.

– Igyekeznünk kell. A Mennyországban nem úgy telik az idő, mint itt lent. Itt egy óra legalább tízzel ér fel ott.

Dalidah megremegett. Akkor ez a néhány perc is éveket jelenthet Sabathielnek. Bólintott, majd továbbra is a kinyújtott tenyerét lóbálta. Azriel biccentett.

– Retúrjegy a Mennyekbe. Reméljük, a visszaúton már eggyel többen leszünk.

Megfogta a két lány kezét, majd elteleportálta magukat arra a helyre, ahonnan kétezer éve erőszakkal száműzték.

Leandra letette a korbácsot, némán nézte szörnyű művét. Az előtte elterülő, véres roncs egykor angyal volt. Mostanra sikerült a felismerhetetlenségig kínoznia. Nem volt büszke magára, nem élvezetből okozott fájdalmat a társainak. Egyszerűen ezt a feladatot bízták rá, és ehhez értett a legjobban. Egész létezése során megbüntette az eltévelyedőket, vétkezőket, bűnösöket. Sosem gondolkodott túl sokáig, vajon helyes-e, amit tesz, vagy egyáltalán megérdemli-e az angyal a sorsát. Most sem agyalt rajta. Legalábbis nem kellene. Mégis, a korbácsot nézte, amit az imént rakott le az asztalra, a többi kínzóeszköz mellé. Újra Sabathiel felé fordult. Az angyal megölte egy elöljáróját. Leghatalmasabb vezetőik egyikét. Mindezt miért? Hogy megmentse egy alacsonyabb rendű, ráadásul egy bukott angyal életét. Ostoba.

Közelebb sétált a férfihoz és lehajolt hozzá. Arca egyik fele fel volt dagadva, a szemeit mindössze résnyire tudta csak kinyitni, az alsó ajka felrepedt, az orrából pedig még mindig csöpögött a vér. Igen, jó munkát végzett.

– Mondd csak, angyal. Megérte?

– Dögölj meg, ribanc! – köpött egyet Sab, pont eltalálva a másik angyal cipőjét. Felnevetett, de rögtön abba is hagyta a tüdejébe szúró fájdalomtól. Minden bizonnyal egy borda…

– Felőlem folytathatjuk, de gondoltam, szeretnél szünetet tartani. – vonta meg a vállát Leandra. Igazából azonban tényleg érdekelte a válasz. Megéri kockáztatni a testi épségünket egy másik emberért? Ő a maga részéről nemmel felelne a kérdésre. Sosem ismert senkit, akiért feláldozná magát. És mástól sem várná el. Bár, az ő szakmájában nincs is lehetőség se az ismerkedésre, se az önfeláldozásra.

– Akkor meg takarodj. Szívj el egy cigit vagy mit bánom én. Csak rólam szállj le.

Amikor a nő nem mozdult, Sabathiel felsóhajtott.

– Muszáj ennyire fafejű angyalnak lenned? Vehetnéd kicsit könnyebben is a dolgokat. Igen, megérte. És ha tehetném, újra megtenném. Tudod miért?

Leandra megrázta a fejét, így Sab folytatta, nem törődve sajgó testével.

– Mert ezt teszik az érzelmek. A csodás, emberi érzelmek. Az angyalok nem törődnek semmivel, magukon kívül. Mit gondolsz, miért van annyi bukott és bűnös közöttünk? Mert engedünk az érzelmeknek, de a Mennyek törvényei szerint ez rossz dolog. És inkább vállalom a büntetést, mert megmentettem a legjobb barátomat, minthogy még egy percig is itt kelljen élnem, hidegen, érzelmek nélkül.

Leandra nem szólt semmit. Próbálta megemészteni, amit az angyal mondott. Még adott neki egy korty vizet, mielőtt kiment a teremből.

Nekitámaszkodott a folyosó falának és elgondolkodott a hallottakról. Az ő élete egysíkú, örök körforgás a munka és a pihenés körül. Nincsenek barátai. Nem szokott csevegni céltalanul. Ismeri az őt körülvevő angyalokat és ennyi. Ámbár ezideáig nem is érdekelte a társasági élet. Most valahogy mégis elbizonytalanodott. Sabathiel előtt még nem volt olyan foglya, aki önfeláldozás miatt került volna elé. Mindannyian emberi bűnök miatt lettek megbüntetve, legtöbben kapzsiság, féltékenység, gőgösség miatt. Igaz, Sabathiel elvette egy társa életét, viszont Gabrielről kiderült, hogy lepaktált a démonokkal. Célja a Mennyország bukása volt. Vajon így is büntetést érdemel a gyilkosa? Vagy hősként kell rá tekinteni, mint a Mennyek megmentője?

Leandra észre sem vette, amikor Michael mellé lépett. A férfi megérintette a vállát, mire a nő összerezzent. Az arkangyal gyanakvóan méregette.

– Minden rendben, Leandra?

– Persze. Ellenőrizni jöttél? – vágott vissza a nő, egy fokkal durvábban, mint szerette volna.

– Nem, szó sincs róla. Biztos minden rendben? Különös a viselkedésed…

– Nincs semmi baj a viselkedésemmel! – csattant fel Leandra, majd dühösen elviharzott az arkangyal mellett. Düh?! Még sosem voltam dühös. Tényleg valami nincs rendben…

Michael döbbenten nézett az angyal után. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy utána megy, de elhessegette a buta ötletet. Nincs kedve senkit pátyolgatni. Benyitott a terembe, ahol Sabathiel várt a további büntetésre. Már így is csupa vér és korbácsütés volt, a fekete tollak beborítottak körülötte mindent. A fal előtt térdelt, két keze oldalra volt feszítve és a falban lévő kapcsokhoz volt bilincselve. Már nem bírta tartani magát, a feje szinte a padlóig lógott. Michaelt egy pillanatra elfogta a szánalom. Rögtön utána eszébe jutott, miért is kárhoztatta erre a sorsra.

– Hogy bírod? – kérdezte végül. Kihúzott egy széket és az angyal mellé telepedett. Sabathiel nagy nehezen megemelte a fejét és kacsintott.

– A kiscsaj egy vadmacska. Elment kifújni magát a következő menet előtt.

Nos, van, ami nem változik. Michael majdnem elnevette magát. Majdnem.

– Sajnálom. Tudom, hogy nem ezt érdemled…

– Ne! Ezt inkább hagyjuk. A te számlára írható, hogy most itt vagyok, szóval inkább tartsd meg magadnak a szánalmadat! – vágott közbe Sabathiel az arkangyal bocsánatkérésébe. Michael tudta, hogy a férfinak igaza van, mégis ki kellett mondania.

– Gabrielre valószínűleg ugyanaz a sors várt, mint amit tőled kapott.

– És minden bizonnyal a kis pitbullod lett volna a hóhér. Nagyon érti a dolgát. – vett egy fájdalmas levegőt Sabathiel.

– Igen, a legjobb. Bár, aggódom érte. Ideje szabadságra mennie. És barátom… neked is!

A bilincsek kioldódtak Sab csuklója körül, ő pedig nagyon nyekkenve ért padlót. Elkínzott pillantással nézett fel az arkangyalra.

– Ez valami vicc?

– Úgy nézek ki, mint aki szokott viccelni? Tudom, hogy nem voltam igazságos. De angyal nem élhet haraggal a szívében. Megbocsájtok. Tudom, hogy abban a helyzetben a legjobbat cselekedted. – Michael intett a kezével, és Sab sérülései egy szempillantás alatt eltűntek. Az angyal felült és nekitámaszkodott a falnak.

– Hű, hát… köszi. Azt hiszem.

– A száműzetésed viszont továbbra is érvényes. Nem térhetsz vissza a…

Michael nem tudta befejezni a mondatot, mert egy hatalmas robbanás rázta meg az egész Mennyországot. Összenéztek Sabathiellel, egyre gondoltak, és mindketten a hang irányába rohantak. Valaki áttörte a Kaput!

Azriel a két lánnyal együtt a Mennyország Kapuja előtt bukkant elő. A démonnőt és saját magát rögtön láthatatlanná tette, egyedül Beth volt látható a Kaput őrző angyalok előtt.

– Most kopogjak, vagy mi? – suttogta a lány. Hátrafordult, amikor azonban senkit nem látott maga mögött, bepánikolt.

– Hahó? – próbálkozott erőtlenül, majd újból a Kapu felé fordult. – Remek. Angyalok, démonok. Egyikre sem lehet számítani. – Elnézést, van itt valaki? – kérdezte hangosabban, mire egy marcona külsejű pasas bukkant elő mellette a semmiből.

Ijedtében ugrott egyet és igyekezett nem felsikkantani.

– Mit keresel itt? – dörgött felé mély hangon a férfi.

– Én… én csak… Nem tudom, mi történt. Az egyik pillanatban még az erkélyen álltam, most meg…

Az őr tekintete ellágyult. Lassan közelebb lépett a lányhoz és szelídebb hangon folytatta.

– Kedves gyermekem, azt hiszem, beszélnünk kell valamiről…

– El fogja szúrni! – szólalt meg kicsit távolabb tőlük, még mindig láthatatlanságba burkolózva Dalidah. Azriel oldalba vágta, amikor valami történt. Az angyal nem tudta volna megmondani, egyszerűen rossz érzés fogta el.

A Kaput őrző angyal is megérezhetett valamit, mert hirtelen elhallgatott és maga mögé utasította Beth-t. Azriel már épp indult volna, hogy kettejük közé álljon, mikor Dalidah elkapta a karját.

– Úristen… – lehelte a lány. Az angyal csodálkozva nézett rá egy fél pillanatig, majd arra fordult, amerre a démon bámult. Ekkor látta meg: egy több száz fős démonsereg menetelt a Kapu felé, élükön egy vékony, magas férfival.

– A mocskos rohadék… - Dalidah végre megtalálta a hangját, és a düh csak úgy kavargott körülötte.

Azonban nem sok idejük volt, a démonhorda már elérte a Kaput. Az őrző angyal megragadta Beth-t és a Kapun túlra teleportálta magukat. Azriel felüvöltött, de a hangját elnyomta a Kapura záporozó tűzgolyók csattanása.

– A Kapu nem fogja sokáig kibírni! – próbálta túlordítani a hangzavart, nem sok sikerrel. Dalidah bólintott.

– Főleg, hogy a barátnőd a Kapukon belül van. Úgy tűnik, ha nem is töri szét a védelmet, azért gyengíti az erejét.

Igen, ez Azrielnek is eszébe jutott. Még mindig a láthatatlanság védelme alatt igyekeztek közelebb lopakodni a bejárathoz. Óvatosan átsurrantak a támadó démonok között, kerülgetve a tűzlabdákat. Az angyal elborzadva figyelte őket, de úgy tűnt, a démonnőt lenyűgözi a látvány. Dorgálón megütötte a vállát, mire a lány ráöltötte a nyelvét. Azriel megrázta a fejét és intett, hogy induljanak tovább. Mire elérték a Kaput, a démonok áttörték a védelmet és egyre csak özönlöttek befelé. Az angyal megragadta a kardját és amennyit tudott, lekaszabolt a támadók közül. Dalidah félrehúzódott, de az angyal rákiáltott.

– Szerinted, ha bent megtalálják Sabathielt, kivételt tesznek vele?

Dalidah hirtelen megvilágosodott, és támadásba lendült. Azriel a harc során már nem tudta fenntartani az álcázó bűbájt, így mindketten láthatóvá váltak. Az angyalok is elősereglettek, ekkor ádáz csata kezdődött, aminek a tétje maga a Mennyország.

Daliha eldobott egy tűzgolyót, megpördült, hogy a következő pillanatban egy kardot jelenítsen meg a kezében. Meglendítette és miközben lecsapott, a másik kezével újabb energianyalábot küldött a démonsereg kellős közepébe. Tekintetével Azrielt kereste, aki maga is ádázul harcolt a pokolbeliekkel. Ütött és vágott, rúgott és szúrt. Lenyűgözően festett, de a nyomába sem ért…

–    Sabathiel! – sikította a lány, amikor megpillantotta felé rohanni Michael társaságában. Az arkangyal elszörnyedve pillantott körbe, de őt nem érdekelte más, csak hogy Sabathiel elérjen hozzá. Eldobta a kardját és ő is rohanni kezdett, míg végül összeértek. Az angyal magához ölelte, ő pedig boldogan simult a karjaiba. Az elmúlt ezerháromszáz év alatt mindvégig erre vágyott, csak túlságosan gyáva volt, hogy beismerje. De most itt voltak egymásnak és csak ez számított. Körülöttük halálhörgés, csatazaj és harci kiáltások harsogtak, de egyiküket sem érdekelte. Amikor egy démon úgy döntött, hogy őket veszi célba, Sabathiel megpördült, hogy a csapás őt érje, de a várt ütés elmaradt. Felpillantott és Azriel vigyorgó arca nézett vele szembe.

–    Hiányoztam, testvér?

–    De még mennyire! – mosolyodott el Sab. Nyomott egy gyors csókot Dalidah ajkaira, majd megjelenítette a saját kardját és Azriel mellé lépett. Egyszerre sújtottak le egy támadó démonra, majd mindketten saját ellenfelet keresett magának.

–    Hogyhogy kiszabadultál? – kiáltott Azriel, miközben kivédett egy támadást.

–    Michael elengedett. Azt mondta, meggondolta magát. – válaszolt Sab, miközben egy démont egy csapással kettévágott. Azriel elismerően füttyentett. Közben a szeme sarkából látta, hogy Dalidah is elszántan küzdött saját fajtársaival.

A csata hevében észre sem vették, hogy Michael is melléjük ért, kezében aranypengéjű kardja már fekete volt a rászáradt vérre.

– Ez így nem megy! – kiáltotta, mire mindkét angyal bólintott. Az arkangyal leengedte a kardját, és Sabathiel felé fordult. – Vidd el a lányt.

Sab bólintott, karon ragadta Dalidah-t és a korábbi kínzókamrájába villantotta magukat.

Azriel ott maradt Michael mellett. Keresztüldöfött egy feléjük rohanó démont, majd az arkangyal felé fordult.

– Segíthetek.

Michael válasz helyett biccentett. Michael felemelte a kardját a magasba, hogy minden angyal észrevegye. A magasabb rangúak leengedték a sajátjukat és felkészültek. Azriel beszívta a levegőt és várt. Várt Michael jelére.

Mikor a penge kettészelte a levegőt, minden arra képes angyal kiengedte az erejét. Isteni fényesség töltötte be a levegőt, a démonok pedig igyekeztek fedezékbe húzódni a tisztítófény elől.

Azriel is felhasználta minden erejét, hogy kiűzze a démonokat, amikor pedig a támadás véget ért, nem maradt más, csak hamu a pokolbeliek után.

Nagyot sóhajtott, ahogy elgyengült, közben látta, hogy Michael is a kardjára támaszkodik. Több angyal összeesett, őket a társaik segítették talpra.

Azriel az arkangyalhoz lépett, de az intett neki. Az angyal bólintott és elindult, hogy megkeresse Beth-t és Sabathieléket.

Michael egyedül maradt. Végignézett az ürességen, és térdre rogyott. Majdnem elbukott. Nem sokon múlt, hogy a Mennyország elesett. Mindez azért, mert áruló volt közöttük és ő nem ismerte fel idejében. Gabriel nem érdemelt halált. Annál sokkal többet…

Nem vette észre, mikor Leandra mellé térdelt.

– Jól vagy? – Michael ránézett, és csodálkozott, hogy vértől csatakos az arca. Ezek szerint ő is harcolt, sőt, a végső támadásba is besegített. Mindig szép arca most meggyötört és fáradt volt. Az arkangyal szórakozottan félretűrt egy tincset, ami a szemébe lógott, közben bólintott.

– Igen, most már igen.

– Beth! Beth!

Azriel kiáltozva rohant végig a folyosókon, amikor Sabathielbe botlott.

– Azt ne mondd, hogy megint elveszítetted.

– Fogd be! Inkább segíts…

A következő pillanatban szélörvény támadt, és vörös lángok csaptak fel a földből. A füstből Dalidah alakja bontakozott ki és vigyorogva lépett Azriel elé.

– Na, kit hoztam? – Oldalra lépett, így mindkét angyal észrevette, hogy nem egyedül érkezett. Beth mosolyogva sétált Azrielhez, aki szorosan megölelte.

– Soha többé ne tűnj el a szemem elől.

– Már bocs, de ki is tűnt el először? – öklözött bele a férfi vállába nevetve a lány.

– Jogos. – kontrázott rá Dalidah.

Sabathiel azonban karon fogta és arrébb húzta.

– Ebbe inkább ne avatkozzunk bele. – majd elvillantotta magukat Azriel erdei kunyhójába. Egyenesen a hálószobába.

– Hm, célzás akart lenni? – mosolygott a lány, amikor meglátta a franciaágyat.

– Nem. Vagyis igen. Vagyis… csak egy nyugis helyet akartam. – Sab azt sem tudta, mit beszél. A francba! A kínzása alatti hosszú időben egyfolytában csak Dalidah járt a fejében, most pedig, hogy itt van, meg sem tud szólalni.

– Nézd, sajnálom – szólalt meg hirtelen a lány. Sab őszintén megdöbbent. – Tudom, hogy nem kellett volna apámhoz rohannom. És sajnálom, hogy megbüntettek miattam.

– Nem volt vészes. – rántotta meg a vállát az angyal.

– Akkor is sajnálom – Dalidah közelebb lépett, ujjai beletúrtak a férfi barna hajába. – És, ha nem bánod, ki is engesztelnélek…

Sabathiel nyelt egyet, a következő pillanatban pedig már ruha nélkül feküdt az ágyon. Karjai az ágy fejtámlájához volt kötve egy láthatatlan kötéllel. Dalidah sejtelmes pillantással mérte végig, majd az ő ruhái is semmivé váltak.

Az angyal csípője önkéntelenül megemelkedett, miközben a lány ringó léptekkel közeledett felé.

– Remélem, még eszedbe jut néhányszor bocsánatot kérni.

                                                                                                                                 Vége