Jack Abrahams
kapitány hajónaplója
1874. augusztus 13.
22 nappal a robbanás után
„Még mindig hánykolódunk…
Sajnos a keletkezett kárt, ami
tönkretette a gőzkazánt, de a hajótestet nem érintette, nem sikerült
helyreállítani. A legénység mindent megtett, de nincsenek megfelelő eszközeink.
Robertson közlegény, a robbanás egyetlen súlyos sérültje az éjjel megtért a
Teremtőhöz. A délelőtt folyamán hagyományos tengerésztemetést tartottunk neki,
testét visszaadtuk a tengernek.
Mindenki levert, és az emberek
egyre csüggedtebbek. Nem csoda, ha páran elkezdtek hallucinálni.”
Nagyot kortyolok az üvegből, úgy
bámulom a papírra vetett soraimat. Neveket nem írok. Azért, mert
egyrészt, biztos vagyok abban, hogy mind itt veszünk, másrészt, ha netalán
túlélnénk, nem akarom, hogy emiatt ne kapjanak más hajón munkát. Rendes
emberek, csak kikezdte az agyukat a reménytelenség...
...és a köd.
Rohadt köd…!
A robbanás óta körbevesz minket,
úgyhogy az orromig sem látok. Az iránytűk is körbe-körbe pörögnek, az éjszakai
égboltot sem láttuk már jó ideje. Még ha rendbe is tennénk a hajót, a navigáció
hiánya továbbra is megnehezítené a hazautat.
Pedig ez is olyan útnak indult,
mint a többi: tipikus szállítóhajó mindent látott legénységgel, nagyszerű
kapitánnyal. Aztán Robertson, az a részeges, vén kazánfűtő azt mondta, látott
valakit a fedélközben, ami képtelenség, mert közel s távol nincs egy szál hajó,
sem szárazföld, úgyhogy senki sem tudna fellopakodni a hajóra. Persze az öreg a
saját feleségét látta, aki közel tíz éve elhunyt, Isten nyugosztalja!
Robertsonnak vagy túl sok volt a rum, vagy túl kevés, mindenesetre valahogy
sikerült rémületében magára robbantania a kazánházat. Ő – ha nem is békésen,
hanem sírva-ordítva – eltávozott a másvilágra, mi meg itt ragadtunk a semmi
közepén, ködben, navigáció nélkül, egyre fogyó élelemmel.
Amikor meghallom a hangot,
felkapom a fejem. Összevont szemöldökkel nézek ki az ablakon a vaksötétbe.
Hiába erőltetem a szemem, semmit sem látni.
Máris dörömbölnek az ajtón. Babonás
matrózok! – szitkozódom magamban. – Isten óvjon tőlük!
– Kapitány! Jöjjön gyorsan! Maga
is hallotta?
Nagyot sóhajtva feltápászkodom,
és kinyitom az ajtót, mielőtt betörik. Hárman is topognak előtte, és idegesen
tördelik a kezüket. A húszfős legénységből egyet máris elvesztettem, a többi
tizenkilenc pedig a saját árnyékától is megijed.
– Mondják gyorsan, dolgom van!
Egy szőke, fiatalabb fiú lép
előre. Biztos elvesztett egy fogadást – jegyzem meg magamban
–, azért kell most neki megszólalnia.
– Hallotta, ugye? Megint az a
hang volt. Már délelőtt is hallottuk a többiekkel, meg most is. – Kérdőn
felvonom a szemöldökömet. A fiú a kíséretére néz, azok pedig igyekeznek
észrevétlennek mutatkozni. Amikor visszafordul hozzám, a hangja megremeg: – De
ugye hallotta maga is?
– Hallottam – válaszolom, majd
mielőtt örömében felkiálthatna, folytatom: – a tenger morajlását. Semmi többet.
– De ez… nem lehet. Mintha beszéd
lenne… – próbálkozik tovább, nekem viszont elfogy a türelmem:
– Ide figyeljenek! Régebb óta
járom a tengert, mint maguk együttvéve. Higgyen nekem, ha azt mondom, hogy ez…
– Újra felhallatszik az idegen hang. Átkozott legyek, ha nem szavakat
hallok! Idegen nyelven, de valóban beszédnek tűnik. – A
három matróz összerezzen, én viszont felcsattanok: – A fedélzetre, azonnal! Egy
másik hajó van a közelünkben!
Mind a négyen felrohanunk, közben
azonban a lépcsőn belebotlunk a legénység többi tagjába. Úgy tűnik, egyre
gondoltunk. Vagy az én gondolatmenetemet követik, vagy a saját babonájukat, de
mindenki arra számít, hogy van valami a vízen.
Elrohanok a kormányos mellett,
aki egy tagbaszakadt fickó, ferdén álló sapkával. Idegesen markolja a kormányt,
próbál utánam szólni, de én már a hajóorrban kémlelem a távolt. A köd továbbra
sem oszlik, de ha olyan közel van a hajó, hogy hallatszik a beszélgetés zaja,
akkor nagy bajban vagyunk.
Azonban hiába próbálok átlátni a
sűrűségen, semmit sem látok. Se egy hajó, se bárka. Semmi. Amikor meghalljuk a
hangot, mindenki a hajó jobb oldala felé fordul.
– Lámpást ide! – adom ki a
parancsot, és felkapom a felém tartott fényforrást.
– Ott! – kiált az egyik matróz,
talán Jefferson, a szakács. Arra fordítom a fényt, és azt látom, mintha
fodrozódna a víz.
– Mi volt ez?
– Látta valaki?
– Istenem, mind meghalunk! –
Egyszerre kezdenek beszélni a lehető legkevesebb értelemmel. Csobbanást
hallunk, ismét próbálom megpillantani, ezúttal azonban felbukkan valami a víz
alól.
– Egy uszony!
– Láttátok?
– Cápa!
Meresztem a szemem, de ilyen
cápát még életemben nem láttam. Ahhoz túl karcsú, mozgékony és pikkelyes volt.
Rossz érzés kerít hatalmába.
– El a korláttól! – szólalok meg
pont, amikor újabb csobbanás töri meg a vízfelszínt. – Mindenki! Mozgás!
Az embereim ijedten hátrálnak,
amikor valami kiemelkedik a tengerből.
A felbukkanó lény láttán többen
felkiáltanak. A kormányos vadul hányja a kereszteket. Meg tudom érteni. Jómagam
se most kezdtem a tengerészetet. Van néhány évtizednyi tengeri utazás a hátam
mögött, de ilyen teremtményt még nem láttam.
Csak a feje látszik, bár
gyanítom, az imént látott uszony is hozzá tartozik. Szemei a feje két oldalán
helyezkednek el, sárgán tükröződnek a lámpások fényében. A füle helyén mintha
uszonyok lennének, a bőre pedig kékes-zöldes, kacskaringós mintákkal díszített.
A legjobban mégis a szája aggaszt. Mintha egy pirájával néznék szembe: Hegyes
fogak villannak elő, és meg mernék esküdni rá, hogy ajak nélküli szájával ránk
vigyorog.
Újabb lépést hátrálok, és a
legénység követi a példámat. A lény viszont előrébb úszik, újabb pánikhullámot
keltve a matrózok között. Elismerem, nekem is megremeg a térdem, de a
fenébe is, a lény egyedül van, mi pedig…!
A gondolatmenetemet újabb
csobbanás szakítja félbe. Legalább egy tucat ugyanolyan lény bukkan elő. Az
egyikük derékig kiemelkedik a vízből, így felsőteste is láthatóvá válik. A zöld
minta folytatódik a bőrén, néha töri csak meg egy-egy sárgán aranyló pikkely.
Egyik keze helyén rákollószerű kinövést látok, a másik kezének karmos ujjai
között úszóhártya feszül. Ebben egy lándzsaszerű botot tart rajta Robertson
fejével.
A fiatal matróz, aki bekopogott,
kiadja gyomra tartalmát, és nincs egyedül vele.
Ezek a dögök letépték a néhai
kazánfűtő fejét – döbbenek rá –, a
testével pedig Isten tudja, mit csináltak!
– Kapitány, mik ezek?
– Sellők! – szólal meg a
kormányos, ferdén álló sapkáját a kezében gyűrögetve. Oldalra pillantok, majd
vissza a lényekre. Egy pillanatra sem akarom szem elől téveszteni őket.
Persze hallottam én is a
sellőkről szóló meséket, amiket a kocsmában a tapasztalt tengeri medvék néhány
kupica rum után meséltek, de egy szót sem hittem el belőlük. Odakint, a nyílt
vízen az ember agya egy idő után elkezd beképzelni magának nem valós dolgokat,
amiket aztán igaznak hisz. Viszont azokban a történetekben a sellők kivétel
nélkül gyönyörű nők szoktak lenni csábító énekkel, ezek azonban jóindulattal
sem nevezhetők gyönyörűnek, nőnek meg pláne. Embernek is alig látszanak.
– Ezek nem sellők – jelentem ki
remélhetőleg magabiztos hangon. Ha már úgyis itt halunk, legalább a kapitányi
rangomat őrizzem meg. – Valami mélytengeri lények lehetnek, ha még senki sem találkozott
velük. Lehet, hogy dögevők, és békén hagynak.
Igyekszem pozitív maradni, de az
első lény még mindig vigyorog. Épp csak nem nyalogatja a szája szélét. Úgy
tűnik, tetszett nekik a Robertson nyújtotta lakoma, és eljöttek a főfogásért.
– Amíg békén hagynak minket, mi
is békén hagyjuk őket, világos? – fordulok az emberek felé, de mindenki
meredten nézi a minket körbevevő társaságot. – Világos?!
Felemelt hangomra kiszakadnak a
kábulatból, és bólintanak. A kormányos közelebb lép, és megszólít:
– Kapitány, nem kéne egyet
elfogni? Hazavinnénk megmutatni. Jó pénzt kapnánk érte!
Hitetlenkedve nézek a
férfira. Huszonkét napja nem moccan a hajó. Sűrű, áthatolhatatlan köd
vesz körbe minket, felfedeztünk egy idáig ismeretlen fajt, neki pedig a pénzen
jár az esze? – Inkább nem világosítom fel, hogy valószínűleg Robertson
járt a legjobban, mert a mi életünk meneküléssel, sikítással és vérrel fog
véget érni. Sok vérrel.
Az első lény még közelebb úszik,
és mintha ránk morogna, ám a hang valahol a bugyborékolás és a fogcsikorgatás
között van. A kormányos elejti a sapkáját.
– Azt hiszem, nem díjazza az
ötletét – mosolyodom el, és remélem, hogy igaz a feltevésem. – Értetek minket,
ugye? – kérdezem a pikkelyes rémtől. – Mit akartok tőlünk?
A lény oldalra dönti a fejét, mintha
elgondolkodna a kérdésen. Ekkor hirtelen nagyon megbánom, hogy kapcsolatot
próbáltam létesíteni. Hiszen ha értenek, akkor már találkoztak emberrel, a tény
viszont hogy még senki sem mesélt ezekről a teremtményekről, arról árulkodik,
hogy nem maradt senki, aki meséljen róluk. Tűnnek el hajók a tengeren. Néha
látszólag ok nélkül. Azt hiszem, épp most találtuk meg az egyik okot.
Ezek a dögök emberhúson élnek,
ki tudja, mióta!
– Emberek, mindenki a fedélközbe!
Nem akarok könnyű célpont lenni!
Ekkor elszabadul a pokol.
Az egyik tengeri lény
összecsattogtatja a rákollóit, mire a lándzsát tartó társa nagyot harap a néhai
Robertson arcába. Az egyik matróz előkapja a karabélyát, és tüzet nyit. Többen
követik a példáját. A lények gyorsan a víz alá buknak, ám előtte néhány dárdát
sikerül elhajítaniuk, és meglepő módon még a káosz közepette is viszonylag
pontosan céloznak. Amikor elordítom magam, szinte megfagy a levegő:
– Tüzet szüntess! Mindenki a
fedélközbe!
Körbenézek, és mindenhonnan
megrettent arcok néznek vissza rám. Nagy levegőt veszek, és az ajtó felé intek.
– Lefelé! Most! – A kormányosra
pillantok. – Maga marad! Segítenie kell.
A legénység lassan szállingózik
lefelé, bénultan lépegetnek a lépcsőn. Amikor mindenki eltűnik, csak a halk
nyöszörgést lehet hallani, ahogy három matróz fekszik félholtan a hajópadlóhoz
szegezve. Mellkasukból csontból, kövekből és kagylókból álló dárda meredezik.
Az egyikük még él. Szájából vér bugyog, mintha mondani akarna valamit. Közelebb
hajolok, hogy halljam, és megfogom a kezét.
– Mondja meg neki…! – kérlel a
férfi. – Mondja meg…! – Szeme üvegessé válik. Sosem tudtam meg, mi lett volna
az üzenet vége. Egy megkésett szerelmi vallomás? Egy fiú hálája a szüleinek?
Egy apa búcsúja a gyermekétől?
Kihúzom a dárdát a testéből, és
dühtől remegő kézzel messzire hajítom. Semmi értelme nem volt ennek a
kegyetlenségnek! – dühöngök magamban tehetetlenül. – Meg
akartak döbbenteni? Így akarták elmondani, hogy ez lesz a sorsunk? A
borotvaéles fogaik között végezzük mi is? – Legszívesebben ordítanék,
de nem akarom magamra vonni a figyelmüket, bár biztos vagyok abban, hogy most
is szemmel tartanak minket. Ha azt hiszik, hogy újabb lakomát
csaphatnak, nagyon tévednek!
Odaszólok a kormányosnak, aki épp
a dárdát húzza ki utolsó szerencsétlenül járt társából.
– Levisszük őket a raktérbe –
közlöm vele a döntésemet.
– De, uram… – akar a férfi rögtön
vitába szállni a tengerész temetésre hivatkozva, de arckifejezésemet látva,
inkább magába fojtja a szót. Vita helyett csak bólint.
Miután lecipeltük a három holttestet,
csatlakozunk a kantinban a legénységhez. Szinte vágni lehet a csendet, ám
amikor belépek, mind egyszerre zúdítják rám a kérdéseiket:
– Mik ezek?
– Ugye nem hagyjuk annyiban?
– Hogyan fogunk eltűnni innen?
Mind jó kérdés, de sajnos egyikre
sincs megfelelő válaszom.
– Emberek, figyeljetek!
Provokálni akartak, mi pedig bedőltünk nekik. Ha felmegyünk, valószínűleg
egyesével vadásznak le minket. Valahogy a területükre tévedtünk, vagy a
robbanással sikerült magunkra vonni a figyelmüket, mindenesetre itt vannak, és
a jelek szerint nem mennek sehová. Viszont egyértelműen vízi élőlények, úgyhogy
amíg nem megyünk vízre, idebent biztonságban vagyunk. Az utasításom az, hogy
minden erejükkel a hajó megjavításán dolgozzanak, hogy minél előbb itt
hagyhassuk ezt a pokoli helyet!
Nem mondom, hogy semmi esély a
hajó helyrehozására. Nem mondom, hogy előbb halunk éhen, mintsem sikerülne
valahogy helyrepofozni a kazánt. Azt sem árulom el nekik, hogy csak blöffölök,
miszerint itt biztonságban vagyunk. Nem kell ezt hallaniuk. Azt mondtam, amit
mondanom kellett. Visszavonulok a kabinomba, útközben pedig felmarok egy
rumosüveget, és magamra zárom az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése