Végzetes döntés

Fáradtan, az iskolából épphogy hazaérve kinyitottam a laptopom, és félve néztem meg az e-mailjeimet. Sejtettem, mire számíthatok, de nem tudtam megszokni. Már a piros jelzés figyelmeztetett, hogy új üzenetem jött. Természetesen megint tárgy nélkül, és én rettegve kattintottam rá. Vagy így jöttek, vagy valami frappáns, cseppet sem kedves vagy becéző névvel illettek. A legnagyobb baj, hogy nem tudom nem elolvasni. Mindig reménykedek, hogy valamelyikben találok valamit, ami magyarázatot ad az elmúlt negyed évre. Vagy amelyik egy kicsit is együtt érez velem. Persze ilyeneket nem kaptam. Az első hármat – emlékszem – sírva olvastam el. Ez a legfrissebb nem volt kreatív, bár sok újat sem mondott. Akárcsak az előző ötvenhárom, a mostani is a képről és rólam beszélt. Hogy kurva vagyok. Hogy dögöljek meg, és nincs keresnivalóm a normális emberek között. Hogy legjobb lenne, ha elköltöznék és átiratkoznék egy másik iskolába. Mindez egy rossz döntés miatt…

Az egész úgy három hónappal ezelőtt kezdődött. Egy internetes oldalon megismerkedtem Marcival. Eleinte kedves volt, vicces, igazi álompasi, bár jó pár évvel idősebb nálam. Rengeteget beszélgettünk, úgy tűnt, minden érdekli velem kapcsolatban, végül megbeszéltünk egy találkozót.  Féltem elmenni, bár képen már láttuk egymást, de személyesen minden más. Ennek ellenére a randi hihetetlenül jól sikerült, és még mindig megmaradt az illúzió. Elképesztően rendes volt, még akkor is, amikor meglátott. Valljuk be, nem vagyok egy szépségideál. Egyenes, semmitmondó színű hajam, erős körteformám, és a némi súlyfelesleg nem emelt a klasszikus szépségek közé. De ő más volt. Nem kezdett el cikizni, nem hagyott ott és nem keresett kifogást, hogy lelépjen. Meghívott egy kávéra, én pedig boldogan elfogadtam. Néhány találkozó után aztán előhozakodott egy kéréssel. Itt rontottam el mindent, azt hiszem, de tizenhat évesen, a sorból kilógva, az ember lánya élvezi, ha odafigyelnek rá, ha valaki kíváncsi rá. Nem volt nagy vagy különleges kérés, csak pár képet szeretett volna csinálni rólam. Nem gondoltam semmi rosszra, úgyhogy igent mondtam. A következő alkalommal már a lakásán találkoztunk, vagy legalábbis én azt hittem, hogy az. Igazi profi fotóstúdióként volt berendezve, sminkessel, fodrásszal. El voltam ájulva a fogadtatástól. A két lány furcsán, de kedvesen mosolygott, én pedig még ekkor sem sejtettem semmit. Szépen kicsinosítottak, Marci pedig elégedetten méregetett. Majd megcsóválta a fejét. Emlékszem, azt hittem, hogy mégis elküld. De nem tette, helyette mást kért, kezében egy apró bikinit szorongatva.

– Figyelj, az egész semmiség, szuper lesz! – mondta, miközben átvettem a falatnyi ruhadarabokat. Egyáltalán nem állt jól, szorított és kényelmetlenül éreztem magam. Próbáltam eltakarni a hurkáimat, de Marci megakadályozott. Azt mondta, csodaszép vagyok. A pódiumhoz vezetett, ahol már várt a fotós. Akkor igazi sztárnak éreztem magam, ahogy kattogott a gép, és végrehajtottam az utasításokat. Végül Marci arra kért, hogy vegyem le a felső részt.

Rögtön nemet mondtam, de ő megint elém lépett. Megsimogatta az arcomat és megcsókolt. Én elalélva olvadtam a karjaiba, így észre sem vettem, hogy kioldotta a csomót a hátamnál, majd lassan leemelte rólam a felsőt. Nagyot nyelve fordultam el, de Marci maga felé fordított.

– Hidd el, Ági, gyönyörű vagy!

Én pedig elhittem. Megfordultam, a gép újra működésbe lépett. A felsőrész nélkül – szégyellve magam és a testemet – csak álltam középen, és automatikus mozdulatokkal hajtottam végre, amit a fotós kért. Próbáltam mosolyogni, Marciból erőt meríteni, aki éhes szemmel méregetett. Nem tudtam, mit akar, miért néz. Túlságosan naiv voltam, azt hiszem.

A fotózás végén, amikor mindenki elment, kettesben maradtunk. Bevallotta, hogy alig bírta levenni rólam a szemét, és hogy megkívánt. Azt mondta, azóta erre vár, amióta meglátott. Újra megcsókolt és lehúzott az ágyra. Őszinte leszek, izgatott voltam. Nagyon tetszett a fiú, még nem találkoztam nála rendesebb emberrel. Aztán valami megváltozott. Kezdett durva lenni, erőszakoskodott. Megpróbáltam leállítani, de leszorította a karomat és lerángatta rólam a pólómat. Sírva kértem, hogy álljon le és hagyjon békén, de úgy tűnt, meg sem hatja a kérlelésem. Végül utolsó elkeseredésemben megütöttem, amire végre észhez tért. Dühösen leszállt rólam, és rám kiabált. Azt mondta, undorító vagyok, és mit képzelek magamról, hogy visszautasítom, majd kidobott.

Porig alázva vettem magamra a kabátomat, és teljesen összetörve értem haza. Tudtam, hogy hiba volt, hogy nem kellett volna elmennem, de Marci olyan kedves volt, ezzel levett a lábamról, nem gondolkodtam. Anyáék nem láttak meg, azt hittem, minden rendben van, és véget ért a rémálom. Tévedtem. Marci hátba szúrt és tönkre tette az életemet.

A következő héten tele volt a fotóimmal az egész iskola a nevemmel és az e-mailcímemmel ellátva. Először fel sem fogtam, hogy magamat látom a képeken. Csak egy kövér, durván kisminkelt lányt láttam, aki zavartan mosolygott vissza rám. Kellett pár pillanat, míg leesett a dolog. Marci elárult. Csak játék volt az egész, ami a dagadt csaj szívatására ment ki. Gondolom, valahogy belógott a suliba, teleaggatta velem a falakat, amiért nem feküdtem le vele. Sírva tépkedtem le a papírlapokat, de legalább száz kép volt a folyosókon, a vécékben, és a tantermekben. Természetesen a tanáriban is landolt pár fotó, így nem kerülhettem el a balhét. A következő óráról, amin zokogva ültem, kihívtak, és egyenesen az igazgatóiba vittek. Rettegtem, hogy esetleg kicsapnak, de Novák tanár úr megértő volt. Azt mondta, ha szeretnék, töltsek otthon pár napot, addig eltünteti a képeket és megbeszéli a szüleimmel. Sírva tiltakoztam ellene, még csak az kéne, hogy anyáék bejöjjenek. Azt már nem! Az asztalra csaptam, kiabáltam, hogy bármit megteszek, csak ne szóljanak nekik. Végül, bár nehéz szívvel, a tanár úr beleegyezett, feltéve, hogy hetente kétszer eljárok az iskolai tanácsadóhoz. Mostanáig sokat nem ért el velem, tekintve, hogy egyáltalán nem akartam sem vele, sem mással beszélni a történtekről. Itthon természetesen nem mondtam semmit, és úgy tűnt, anyáék sem vették észre, hogy megváltoztam. Mindenki el van foglalva a saját életével, a saját démonjaival, így az enyémekre már nem marad se idő, se türelem.

Mindez két hete történt, azóta pedig kész borzalom az életem. Ez egy kisváros, ahol szinte mindenki ismer mindenkit. Csodálkozok rajta, hogy idehaza még nem tudnak róla. Az utcán leköpnek és kinevetnek, a postafiókom tele van gyalázó levelekkel, és senki sem áll szóba velem. Kezdek bedilizni, fogalmam sincs, hogyan tovább. Az utolsó e-mail jut eszembe a költözésről. Anyáékat nem tudnám rávenni, hiszen nem tudnak semmiről. Ha elmondanám, életem végéig szobafogságban lennék, bár ez az opció elég szimpatikusnak tűnt. Az iskolaváltás szintén magával vonzaná a vallomást, úgyhogy erről is letettem.

A sírás kerülgetett, így leborultam az asztalra. Mihez kezdhetnék ezután? Az iskola még két évig tart, addig nem bírom ki, de máshova sem mehetek.

Egy ötlet körvonalazódott a fejemben. Nem kell hozzá sok minden… A gondolataimból azonban egy csippanás térített magamhoz. A laptop kijelzője pirosan villogott, újabb üzenet érkezett. A tárgy: helló, playboy nyuszi. Na, ez elég frappáns. A feladót meg sem nézve nagyot sóhajtva nyitottam meg, meglepetésre aligha számíthatok. A levél mégis megdöbbentett. Kétszer is átolvastam, mire felfogtam.

„Helló, dagadt playboy nyuszi!

Sajnálom, hogy azt hitted, lehet köztünk valami. Ennyit még nem szenvedtem egy numeráért, persze veled ez sem jött össze. Életed legszebb éjszakája lehetett volna, de igazi lúzerhez méltóan berezeltél. Remélem, megtanultad a leckét, a magadfajtáknak hol a helye. Mindig hátul, ahol senki sem lát.

Minden jót!

Marci”

Újra és újra elolvastam, de a tartalom nem változott. Végül kitört belőlem a zokogás, a sokk görcsbe rántotta a testemet. Próbáltam egy párnát az arcomba tuszkolni, legalább anyáék ne hallják meg, ahogy épp teljesen összeomlok. Legszívesebben ordítottam, toporzékoltam, sikítottam volna, de nem lehet. Nem, mert meghallják. Ha anyáék megtudnák, mit tettem, kinevetnének és megaláznának, mint a többiek. De nem lesz rá alkalmuk… Tudom, hogy nem büszkék rám, hiszen ki akarna magának egy dagadt, mindenben vesztes gyereket? Gondolom, ők sem ilyenre számítottak, hanem valami szuperszexi, mindig csinos és kifogástalan viselkedésű elitbarbira. De engem kaptak.

Pillantásom a szemben lévő tükörre esett. Magamat láttam, amint kisírt szemmel, teljesen összetörve ülök. Szánalomra méltó látvány. Talán igazuk van. Korcs vagyok, akinek semmi keresnivalója az emberek között. 

Letöröltem a könnyeimet az arcomról, tekintetem a lepedőre vándorolt. Megragadtam az ollót és pillanatok alatt vékony csíkokra szabdaltam. Hála a sok háztartástan és technika órának, rövid időn belül egy takaros kis kötél lógott a kezemben. Körbenéztem a szobában és a legmagasabb pontot kerestem, ahova rögzíthetem az egyik végét. A másik pedig… Szerencsére a belmagasság elérte a három métert, a magam alig százhatvan centijéhez nem volt nehéz megtalálni a megfelelő helyet.

Végül a választásom a fűtőcsőre esett. Felálltam a székre, és gondosan hozzáerősítettem a rögtönzött kötelet. Megrántottam, és amikor elfogadhatónak ítéltem, lemásztam a székről. Ismét a laptopra pillantottam, Marci neve szinte virított a képernyőm. Gondolkodás nélkül megcsináltam a hurkot úgy, a lábam ne érje a talajt.

Újra felálltam a székre, a kötelet a nyakamba tettem, egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Annyira sajnáltam anyáékat. De nem tudnának megakadályozni. Képtelen vagyok így élni, megalázva, kiközösítve csak azért, mert rossz döntést hoztam. Állandóan kísértene az emléke, ha pedig a szüleim megtudnák, folyton szégyenkezniük kellene a dagadt lányuk miatt, aki levetkőzött egy srác kedvéért. Lehunytam a szemem, és kirúgtam magam alól a széket.

A kötél reccsenve feszült meg, de nem törte el a nyakamat. Jó pár filmet láttam már, hogy tudjam, most jó pár hosszú, fájdalmas perc következik, míg a levegő távozik a tüdőmből, az agyam nem jut oxigénhez, a testem pedig feladja a küzdelmet. Én már feladtam, most ő következik. A gondolataim szétszórtak voltak, csapongtak, sok értelem nem volt bennük. Hirtelen beugrott, hogy búcsúlevelet kellett volna írnom, de a tények önmagukért beszélnek. Nincs mit megmagyarázni. A társadalom már kirekesztett. Ha pedig valakit nem fogadnak el, nincs helye a Földön.

Vajon benne leszek a hírekben? Vagy egy dagadt lány öngyilkossága nem olyan nagy szám? Minden napos eset, hogy valakit az osztály- és iskolatársai addig cikiznek, míg végül nem marad neki más kiút a halálnál? Mintha rémlene hasonló eset. Biztos nem is fognak rám emlékezni… Egy kis hájpacni, aki senkinek sem hiányzik, senki sem siratja meg, és hamarosan még a nevemet is elfelejtik.

A testem lassan elfogadta az elkerülhetetlent, lenyugodott, én pedig megkönnyebbültem. Végre vége…

 Vakító fehérség.

Gépek zaja, csipogása.

Cipők kopogása a kemény linóleumpadlón.

Hát mégis túléltem…