Kárhozottak - A démon csókja 2. Föld

Sabathiel még mindig az erkélyen álldogált, és megjelenített a kezében egy whiskey-s poharat. Nagyot kortyolt a jéghideg italból, ami tűzként perzselte végig a nyelőcsövét egészen a gyomráig. Megborzongott, ahogy újra az eszébe jutottak a Pokolban történtek. Sosem hitte volna, hogy újra látja Dalidah-t, a saját reakcióján pedig végképp megütközött. Képes volt azt mondani neki, hogy még mindig vágyik rá? Ugyan már!

Csak áltatta magát, amikor elhitte, hogy egy angyal-démon kapcsolat működhet. Hiszen már a találkozásuk is trükkön és mágián alapult, hogy lehetett akkor a kapcsolatuk valós? Sehogy – súgta egy vékony hangocska a fejében, de akkor miért látja maga előtt az első éjszakájukat, ahol a lány ártatlanul pislogott fel rá, miközben mélyen magába fogadta. Az hogy nem lehetett valóságos? Az érzések, amik akkor kavarogtak benne, nem lehet, hogy nem voltak igaziak.

Egy hajtásra kiitta a maradék whiskey-t, majd visszalépett a nappaliba. A hálószoba felől félreérthetetlen hangok szűrődtek ki, amiknek az angyal egyáltalán nem akart fültanúja lenni. Fogta hát a kabátját, a bukósisakot, majd a motorjánál bukkant elő. Hosszú, izmos lábát átvetette a fémvázon, majd elindult a Los Angeles-i éjszakába. Három napja maradt a Földön, de nem fogja önsajnálattal tölteni.

Egy darabig csak cél nélkül bolyongott a szűk utcák között, néha megállt a piros lámpánál, aztán kövér gázzal indult tovább az útjára. Mikor a külvárosban találta magát, egy vállrándítással jobbra fordult, majd nem sokkal később lelassított egy neonfényekkel kivilágított éjszakai klub előtt. Heaven – hirdette a reklámtábla, Sab pedig levette a sisakot, és a motor kormányára támasztotta. Tudta, hogy innen senki nem fogja elvinni, a klub közönsége nem merné megkockáztatni a haragját.

A bár köztudott démontanya volt, angyal csak tévedésből lépte át a küszöböt, kivéve Sabathielt. A férfi ugyanolyan törzsvendégnek számított, mint a pokolbéli társai, bár az elején voltak nézeteltérések, viszont hamar átlendültek az akadályokon. Legalábbis az a néhány verekedés, amit Sab sikeresen megnyert, tett róla, hogy többé senki se kérdezgesse, mit keres egy angyal a démonklubban.

A kidobó, egy legalább százkilencven centis, csupa izom démon biccentett neki, majd szó nélkül felemelte a bársonykötelet és szabad belépést engedett neki.

Az angyal egyenesen a pult felé vette az irányt, nem törődve a rá szegeződő szempárokkal és dühös morgásokkal, majd lehuppant egy kényelmes bárszékre. A csapos unott pillantása egy csapásra érdeklődővé vált, valószínűleg nem sok angyalt láthatott ilyen közelről.

Sab megropogtatta a nyakát, majd előkapta a pénztárcáját és egy köteg bankót adott át a pultosnak.

– Egész éjjel whiskey-t akarok inni – hagyta meg neki, mire a démon bólintott és már töltötte is egy pohárba az aranybarna alkoholt. Az angyal egy gyors mozdulattal eltüntette az italt, és rögtön újat követelt.

Így ment ez egy darabig, majd mikor érezte az alkohol jótékony hatását, hátrafordult szemlélni a bár közönségét. Volt ott mindenfajta démon, bájoló, igéző, csábító, vágydémonok és még egy tucat másféle, amikre Sab gondolni sem akart. Ha Michael valaha is megtudná, hogy akár csak egyszer is betette ide a lábát és az épület nem vált a földdel egyenlővé, egyesével tépné ki a szárnytollait. Bár, amit vele tenni készül, hasonlóan fájdalmas és legalább olyan végtelen lesz.

A súlyos gondolatokat egy újabb körrel mosta el, és figyelmét immáron teljesen a szórakozni vágyó démonoknak szentelte. A zene lüktető ritmusára imbolygott a tömeg a tánctérnek kialakított üres placcon, körülöttük asztalok, és különálló bokszok helyezkedtek el, ahol a magányra vágyó párocskák elbújhattak a kíváncsi szemek elől.

Az angyal a tömeget pásztázta, csak akkor akadt meg a szeme, amikor egy hosszú, szőke hajzuhatag libbent a képbe. A teste azonnal reagált, ámbár tudta, hogy a Pokol hercegnője rá sem nézne egy efféle helyre. Dalidah a puccos éttermekhez, menő szállodákhoz és felkapott klubokhoz volt szokva, nem egy nyomortanyához, ahol nyüzsögnek a démonok. Neki vadászterület kell, itt pedig aligha akadna a fogára való préda. Kivéve, ha Sab is itt van. Az angyal lehunyta a szemét és újból felidézte magában, milyen volt ezer év után újra megcsókolni a lányt. Mennyei – mormogta magában, és igen, közel állt a valósághoz. Ha több ideje lett volna rá, nem áll meg egy apró csóknál. Nem, megmutatta volna neki, mit is hagyott ki az elmúlt ezerháromszáz évben…

Dalidah lezárta a rózsaszín bőröndöt, amibe néhány váltásruhát és megannyi plüst csomagolt, majd erősen koncentrált az egyetlen földi helyre, ahova szívesen ment. A következő pillanatban már egy los angeles-i felhőkarcoló mögötti sikátorban ötlött testet. Megragadta a bőröndöt, és hangos cipőkopogás kíséretében elindult a bejárat felé. Hosszú, szőke haja vastag fonatban súrolta a hátát minden egyes lépésnél, ő pedig örömmel nyugtázta a rá bámuló férfiak vágyakozó pillantását. Földre szállt angyal – mondták rá egykor. Úgy tűnik, az emberek ízlése mit sem változott ezer év alatt.

A portás tátott szájjal bámult rá, de a lány nem foglalkozott vele. Fontosabb dolga is volt, mint holmi halandókkal vitatkozni, hogy felmehet-e a tulajdon anyjához, vagy sem. A liftben megnyomta a 13-as számot, az ajtó pedig halkan becsukódott előtte. Lágy dallam szólt, ami még jobban ingerelte az amúgy is pattanásig feszült idegeit. Mikor végre újra kinyílt az ajtó, szinte kirobbant rajta. Semmi sem tudta lenyugtatni, kivéve egy bizonyos angyal kivérzett, megkínzott holtteste…

Erőteljesen kopogtatott a 13-as számú ajtón, gondolatban elmosolyodott az anyja babonákat megvető természetén, majd mikor kinyílt, meghökkent. Egy magas, kétségkívül lenyűgöző férfipéldány állt előtte, mindössze egy ágyékkötőt viselve, ami félrecsúszott.

Dalidah megköszörülte a torkát, ami néhány másodperc alatt csontszáraz lett, majd kibökte, amiért jött.

– Niyah itthon van?

A szőke modellalkat kábán bólintott, majd félreállt az útból, hogy Dalidah beférjen. A lány csodálkozva lépte át a küszöböt, de nem jutott tovább, mert egy éles sikítás szétszaggatta a dobhártyáját és valami erőteljes ledöntötte a lábáról.

Mindketten nevettek, ahogy Niyah legördült a lányáról, de a földön feküdtek továbbra is.

– Nem is szóltál, hogy jössz! – szidta le az anyja a démonnőt. Amaz csak megvonta a vállát.

– Hirtelen döntöttem és most itt vagyok.

Niyah felkönyökölt. Legalább annyira sugárzó szépségű volt, akár a lánya, bár az ő arcán már mutatkoztak az öregedés jelei. Hiába, senki sem marad fiatal, főleg nem kétezer év után.

– Jól sejtem, hogy célja is van a hirtelen látogatásodnak?

Dalidah bólintott. Az anyja azonban felhúzta a szemöldökét.

– Mondd, hogy nem megint a tollas fickó…?!

– Igen, de nem úgy! – állította meg a szitokáradatot Dalidah, majd gyorsan hozzátette. – Meg fogom ölni.

– Hagynod kellett volna, hogy én tegyem meg annak idején. Már rég találtál volna valami szemrevaló démonférjet az anyád megelégedésére. Itt járom a Földet már időtlen idők óta. Szerinted én nem vágyom unokákra?

A lány a szemét forgatta. Újra a régi nóta. Menj férjhez, szülj gyereket, add tovább a démonvért és az örökségedet. Mintha nem hallotta volna már milliószor. Hirtelen mégsem tűnt olyan jó ötletnek, hogy az anyjánál lakjon, amíg be nem fejezi, amiért jött.

Erről jutott eszébe…

– Anya, mondanom kell valamit. – Mikor meggyőződött róla, hogy a nő tényleg figyel rá, felsóhajtott. – Apa… meghalt.

Egy villanásnyi ideig egy különös érzelem suhant át Niyah arcán, majd újra közömbös arcot vágott.

– És ki ölte meg? Naberius volt, igaz? Tudtam, hogy nem lehet megbízni a seggnyalókban. Persze hiába is mondtam neki, hallgatott rám? Egyáltalán nem!

– Anya, nem ő ölte meg. Egy angyal volt…

Dalidah tartott a nő reakciójától, és nem is alaptalanul.

Niyah dühében minden tárgyat a szobában a levegőbe repített, majd valamennyit falhoz vágta. Mikor elült a por és minden elcsendesedett, Dalidah egy sarokban húzta meg magát, körülötte mindenfelé fadarabkák és üvegszilánkok hevertek. A szoba közepén pedig ott állt a démon, aki kicsit sem hasonlított arra a nőre, aki gyermekkorában befonta a haját, este pedig mesét olvasott neki. Nem, ez a lény halálos volt és vérre szomjazott. Angyalvérre.

– Mondd meg a nevét! – követelte mély, hörgésre emlékeztető hangon Niyah. Dalidah nyelt egyet, majd meghozta a döntését.

– Sabathiel.

A nő hidegen elmosolyodott, mintha erre várt volna, Dalidah lelke pedig kettéhasadt a benne tomboló bosszúvágy és szerelem harcától. Maga sem tudta, miért Sab nevét mondta, mikor tudta, hogy az angyal ártatlan. Úgy tűnt azonban, már megpecsételte mind Sabathiel, mind a saját sorsát. A lelke mélyén azonban tudta, hogy ezt már ezerháromszáz éve megtette, mikor először találkoztak. Azóta pedig kárhozottak lettek mindketten.

Ezerháromszáz évvel ezelőtt…

Azriel a szokásos földi köreit rótta, Sabathiellel egyetemben. Bár az angyalt halandók nem láthatták, ez nem tartotta vissza attól, hogy a közeli faluban sétáljon. Amúgy is elege volt a barlangból, ahova éjszakánként behúzódott. Külön öröm volt, hogy Sab épp most szabadult el a Mennyekből. Megálltak egy gyümölcsárus előtt, a szőke angyal pedig alkudozni kezdett. Azriel addig eltávolodott tőle, semmi kedve nem volt hallgatni barátja bárdolatlan stílusát, ahogy egy marék bogyón veszekedik egy emberrel. A falu főterén megpillantotta az egyetlen személyt, akiért a Poklot is bejárta volna, a lány mégsem tudott a létezéséről sem. Elisabeth mit sem veszített a szépségéből az évek során. A legutóbbi reinkarnációjára meglehetősen nehezen bukkant rá, már elmúlt harminc éves is, mire végre Sabathiel segítségével ráakadt. El sem tudta képzelni, az angyal hogy találta meg, amikor ő minden követ megmozgatott érte, Sabathielnek mégis sikerült.

Mire visszafordult az angyalhoz, már csak a hűlt helyét találta. Egy vigyorral jelezte elégedettségét, így legalább a kedvenc hobbijának hódolhatott: napestig a lányt követte és tátott szájjal bámulta.

Sabathiel eltűnt a kunyhók között, vigyázva, hogy Azriel még véletlenül se vegye észre, hogy lelépett. Amint észrevette a halandó nőt, akiért úgy odavan, tudta, mi következik és semmi kedve nem volt hozzá, hogy a barátja nyálcsorgatását figyelje. Nem ezért tölti itt a kimenőjét és nem ezért hagyja, hogy minden egyes alkalommal véresre korbácsolják, mert szóba állt Azriellel. Nem, inkább keres magának jobb elfoglaltságot.

Ahogy ráfordult egy kis útra, ami a folyóhoz vezetett, beleütközött valakibe. Villámgyorsan elrejtette a szárnyait és magában imádkozott, hogy a szembejövő is el legyen foglalva a saját gondolataival. Amikor azonban lepillantott, úgy érezte, a szíve is megállt, nemcsak az idő. Gyönyörű, szőke hajú lány állt előtte megszeppenve. Úgy tűnt, nem vette észre a szárnyakat, a földön ugyanis egy halom alma hevert, amit Sabathiel vert ki a kezében tartott kosárból.

– Várj, segítek! – sietve összekapkodta a gyümölcsöket, de mire felpillantott, a lány már nem volt ott, mindössze egy fonott vesszőkosár maradt utána. Az angyal telepakolta és letette az út szélére. Különös… A válla felett hátrapillantott Azrielre, aki egyre közelebb lopózott a nőhöz. Helyes, legalább lesz ideje az ismeretlen szépség nyomára bukkanni.

Néhány óra múlva, miután már a nap is elhagyta az eget, csalódottan felsóhajtott és egy fűzfa törzsének támaszkodott. Mintha a föld nyelte volna el a lányt, bár a helybéliektől legalább a nevét megtudta: Dalidah… Sabathiel úgy érezte, a szíve majd’ kiugrik a helyéről az említésétől. De hiába tudta meg, hogy hívják, senki sem tudta megmondani, hol lakik. Újabb furcsaság, ami még inkább feltüzelte az angyal kíváncsiságát.

Felkapott egy lapos követ, és beledobta a folyóba. Az felverte a vizet, majd egyre bővülő hullámok áramlottak szét a felszínen.

– Engem keresel? – szólalt meg mögötte hirtelen egy lágy hang. Villámgyorsan megpördült, és ott állt előtte a szőke hajú jelenés. Ha az angyal nem a saját szemével látná, nem hinné el, hogy létezik ilyen gyönyörű teremtés a Földön.

– Igen… Ami azt illeti… igen. – Szedd össze magad! – korholta magát képzeletben. Eddig olyan jól megértette magát a halandó nőkkel, most meg nem tud kinyögni egy értelmes mondatot sem.

– És megtudhatnám, hogy miért? Nem ártottam neked. – Sabathielt meglepte a lány dacos hangneme. Csak nem haragszik emiatt? Lehet, hogy visszahúzódó típus. Végül is délután is olyan hirtelen eltűnt a szeme elől.

– Én csak… bocsánatot akartam kérni. Az almák miatt.

– Nem fontos – intett a lány, és már ment is volna. Mondj valamit!

– Miért tűntél el? Talán megrémítettelek? – szólt a már távozó szépség után. A lány megfordult, és az előbbi, dacos kislány helyébe egy hideg, számító mosolyú nő lépett.

– Nem félek tőled.

Sab szinte hátrahőkölt a lányból sütő arrogancia láttán. Ez a neki való nő! Gyönyörű, határozott és úgy tűnik, semmitől sem retten meg.

– Az jó. Nem szeretném, ha félnél tőlem. Szóval? Hová tűntél?

A lány közelebb lépett hozzá.

– Nem szabad idegenekkel szóba állnom. Veszélyesek lehetnek.

Sabathiel elmosolyodott.

– És miért beszélgetünk mégis?

A lány megvonta a vállát.

– Nem tűntél veszélyesnek. Az előbb. A kővel.

Az angyal tett egy óvatos lépést felé, vigyázva, nehogy ismét szem elől veszítse. Úgy tűnt azonban, a lány már eldöntötte, hogy marad.

– Pedig elhiheted, veszélyes vagyok. De téged nem foglak bántani. Ígérem.

Niyah megvárta, míg a lánya álomra szenderül, aztán akcióba lépett. Eldöntötte, hogy először csak felméri a terepet, nem támadja meg az angyalt. Megfigyeli, kiismeri a gyenge pontjait, aztán akkor csap le rá, amikor a legkevésbé számít rá. Talán a csábítást is beveti, ha nagyon muszáj. Sosem kezdett angyalokkal, de ez a példány megéri a fáradságot. Duplán is.

Először a lányát tette tönkre, aztán az exférjét ölte meg. Igaz, Forcassal nem váltak el, de jó ideje külön utakon járnak. Dalidah-n kívül nem sok közös maradt az életükben, és mindketten jobbnak látták, ha szétválnak. Démonoknál ritkán végződnek jól a válások, ők mégis viszonylag békében tudtak tovább élni. Nem csoda, hiszen Dalidah érdekében bármit megtettek volna. Most pedig, hogy Forcas meghalt, Niyah-ra vár a feladat, hogy megbosszulja a lány apját. Normális esetben a gyermek indulna csatába, de a démon jobban szerette a lányát annál, minthogy gyilkost csináljon belőle. Bőven elég volt neki a csábítást elsajátítani és ezáltal kihasználni a halandókat, ölni nem tanította meg és nem is szándékozik. Bár, talán az angyallal kivételt tehetne…

Gondolataiba merülve láthatatlanná vált és az egyetlen, a városban működő démonklub előtt bukkant elő. A Heaven bejáratánál a kidobó már messziről biccentett neki. Azért volt jó oldala is, ha a démon lánya Forcas feleségeként ismert a Pokolban…

Niyah hinni sem akart a szemének. Eredetileg azért meg a Heaven-be, hogy információt gyűjtsön az angyalról, álmaiban sem gondolta volna, hogy rögtön rá is akad, ráadásul a démonok közkedvelt helyén. De bármennyire is hihetetlennek tűnt, Sabathiel ült a bárpultnál és egymás után hajtotta fel a whiskey-ket. Úgy tűnt, ez a szerencsenapja…

A démonnő beleveszett a tömegbe, majd úgy fordult, hogy az angyal meglássa. Igaza lett, Sabathiel rögtön felfigyelt rá. Valószínűleg Dalidah-val keveri, de annál jobb. Újra a látómezőjébe fordult, hogy észrevegye, amint kisiet a hátsó ajtón, majd a sötét sikátor legvégébe húzódott és lesben állva várta áldozatát.

Sabathiel kíváncsi tekintettel pásztázta újra a tömeget, hátha megpillantja a szőke hajzuhatag tulajdonosát is. Szerencséjére épp tőle nem messze libbent ki a vészkijáraton. Az angyal felhajtotta az italát és az ajtóról le sem véve a tekintetét, követte a démont a sötét éjszakába.

A hideg levegő kissé észhez térítette, az alkohol már nem tombolt őrült módjára a vérében, így azonban nem tűnt olyan jó ötletnek félrészegen démonok nyomába eredni. Mindenesetre sosem a gyávaságáról volt híres, úgyhogy belekiáltott a sikátor feketeségébe.

– Hahó! Van ott valaki?

Gúnyos kacaj volt a válasz, amitől nagyra kerekedett Sab szeme. Kísértetiesen hasonlított Dalidah hangjára. Már képzelődik is a piától? Eddig nem volt jellemző.

– Válaszolj! – ordította határozottabban, mire mozgás támadt a zsákutca végéből. Egy karcsú, kecses mozgású nő lépett elő, az angyal lélegzete pedig egy pillanatra el is akadt. Mintha csak Dalidah-t látná, néhány évvel idősebb kiadásban.

– Csak nem a kedves mamához van szerencsém? Hogy van mindig?

Még sosem találkozott Dalidah anyjával, azon a végzetes éjszakán csak Forcassal kellett megküzdenie a lányért. Mint kiderült, hiába.

A démonnő mosolyogva hajolt meg előtte.

– Niyah vagyok, és köszönöm kérdésed. Csodás estém van. Azt hittem, nehezebb lesz rád bukkannom.

– Tudja, hogy van ez. Szeretek jó arcokkal lógni.

– El tudom képzelni – forgatta a szemét a nő. – Akkor lássunk is hozzá.

Mire kimondta, Sabathiel körül egy láthatatlan kötelék feszült, csak úgy, mint nemrég a Pokolban. Magában átkozta magát, amiért nem készült fel a támadásra, és tudta, legutóbb is szerencséje volt, hogy ki tudott szabadulni. Michael meg fogja ölni, ha most meghal…

Az angyal fészkelődött, próbálta a kezeit lazítani, de mikor megmozdult, a kötél még szorosabban fogta át, amitől a szárnyai fájdalmasan megroppantak. Niyah közelebb lépett hozzá, Sab pedig a fájdalomtól térdre rogyott. A démonnő elvigyorodott.

– Helyes. Legalább tudod, hol a helyed. És most megfizetsz azért, amit tettél.

– Csak egy csók volt, esküszöm! Nem nyúltam hozzá! – próbálta menteni magát Sabathiel. Még ha több történt volna köztük Dalidah-val, ami, ha őszinte akar lenni, nem rajta múlt, de egy csók miatt meghalni? Túl nagy pazarlás.

– Nem a csókról… milyen csók? – ütközött meg hirtelen a nő. A szorítás enyhült, Sab pedig érezte, hogy most nyílt meg az esélye a szabadulásra.

– Akkor mégis miért jött? Azt hittem, a pici lánya elrohant panaszkodni. – Mikor egy ököl súlyosan csattant az állán, rájött, hogy nem jó taktikát választott.

– Forcas miatt jöttem, te szárnyas korcs! Megölted Dalidah apját!

Sabathiel határozottan érezte a lazulást, már talpra is tudott állni, a kezei azonban még mindig szorosan a testéhez simultak.

– Rossz ajtón kopogtat, hölgyem. Nem tudom, mit mondott Dalidah, de Forcas vére nem tapad a kezemhez.

Látszott Niyah-n, hogy elbizonytalanodik. Minden démon tudta, hogy az angyalok képtelenek hazudni, mégis képtelen volt elhinni, amit a szőkeség mondott. Hiszen ez azt jelentette, hogy a tulajdon lánya átverte…

– Hazudsz! – ordította, kissé meginogva saját magabiztosságában, de még mindig igyekezett kitartani Dalidah mellett.

– Tudod, hogy ez lehetetlen – felelte nyugodt hangon Sabathiel. Csak meg kell győznie a démont, hogy ártatlan és talán kiszabadulhat. Nos, legalábbis ami Forcast illeti. A többi pedig nem tartozik a nőre.

Niyah tehetetlen dühében újból állon vágta az angyalt. Sab feje hátrabicsaklott, újból térdre esett és vér öntötte el a száját. Keserűen felnevetett és a földre köpte a vért.

– Egyre több hasonlóságot vélek felfedezni anyja és lánya között.

– Ne szórakozz velem, kutya! Ha nem te ölted meg, miért mondta Dalidah az ellenkezőjét?

– Gyanítom, hogy holtan akart látni. És mivel tudta, hogy neki nem fog sikerülni, így másra bízta a piszkos munkát. Ne is haragudjon, hölgyem, de azt hiszem, Önt csúnyán átejtették.

Sabnak kezdett összeállni a kép, és úgy tűnt, Niyah-t is sikerült némiképp meggyőznie. Már csak a béklyót kell levetetnie magáról, és el is tűnik innen…

Épp szólásra nyitotta volna a száját, mikor isteni fényesség töltötte be a sikátort. A démonnő sikítva iszkolt el, de nem ment túl messzire, épp csak a zsákutca végére, és láthatatlanná vált. Kíváncsi volt rá, mit beszélnek egymás között az angyalok.

Sabathiel továbbra is térden állva, láthatatlan kötelekkel gúzsba kötve hunyorgott, amíg a fény el nem halványult és két alak ki nem vált belőle.

Michael elmosolyodott a látványtól, a mellette álló nő azonban komor maradt.

– Te mindig csak a bajt keresed, ugye, Sabathiel?

A szőke angyal megvonta a vállát.

– Nem az a gond, hogy keresem, hanem, hogy mindig rám talál. Ha kisegítenél…

Michael már nyújtotta volna felé a kezét, amikor a nő megállította.

– Mit keresel egy közismert démontanya hátsó bejáratánál?

– Erre sétáltam. Talán tilos?

A nő nem volt vevő Sab humorára. Ahogy az angyal jobban megnézte, hirtelen beléhasított a felismerés. Az angyal Leandra volt, a Mennyország egyik végrehajtója. Talán a legkeményebb. Úgy tűnt, Michael nem bízza akárkire a büntetését.

– És a klub előtt álló motorodat gondolom meg ellopták.

– Hogy találtad ki? – vigyorgott Sab. Nem fogja megadni a nőnek azt az örömet, hogy megretten tőle. Még ha valójában így is volt. A legkegyetlenebb angyalra lesz bízva, aki nem bánik kesztyűs kézzel a bűnösökkel. Sabnak eddig igazán mázlija volt, hogy visszatéréseikor egyszer sem akadt össze az angyallal. Most azonban nem menekül.

– Tippeltem.

– Nos, ha volnátok szívesek eloldozni… – kezdte Sabathiel, de Leandra ismét megállította az arkangyalt.

– Nem, Michael. Ennek az angyalnak így is sok van a rovásán. Nem elég, hogy megölt egy arkangyalt, most az ellenséggel paktált le.

– Hé, husi, én nem Gabriel vagyok! Csak bejöttem inni egyet, semmi több!

Sab abban a pillanatban megbánta a szavait, ugyanis felemelkedett a földről, majd hatalmas erővel zuhant újból vissza. Miután harmadszorra csapódott az aszfalthoz és az arcát beborította a saját vére, a kínzás abbamaradt.

– Ez csak egy kis ízelítő volt abból, ami rád vár. A büntetésed pedig most azonnal kezdődik.

Sab felkapta vérző fejét és könyörgőn nézett Michaelre.

– De azt ígérted, van három napom! Még el sem búcsúztam… senkitől!

Leandra minden szánalom nélkül vonta meg a vállát.

– Talán nem egy démonoktól hemzsegő klubban kellett volna az idődet töltened. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy nincs senki, akitől el kéne búcsúznod.

– Leandra, három napot adtam neki… - szólalt meg végre Michael, de a végrehajtó leintette.

– Engem pedig megbíztál a büntetésével. És attól tartok, rögtön el kell kezdenem.

– Igazad van, én bíztalak meg! De arra nem kaptál felhatalmazást, hogy önállóan intézkedj.

Leandra az arkangyal felé fordult.

– Azt mondod, nem érdemel büntetést, mert démonokkal barátkozik.

Sab a háttérben felnevetett és a láthatatlan köteléktől még mindig összeroncsolt szárnyaira mutatott.

– Szerintem egy kicsit el vagy tévedve, ha ezt barátkozásnak nevezed.

– Tudom! – kiáltott fel Michael tehetetlenül, majd Sabathiel felé fordult. – Hajnalban visszajövünk. Addig kapsz haladékot.

– Köszönöm!

Michael bólintott, majd mielőtt eltűnt a fényességben, Sabathiel kötelei eltűntek. Leandra azonban ott maradt és undorodva pillantott körbe.

– Nem értem, hogy tudsz itt élni. Ez a hely egy lepratelep.

– Igen, de van whiskey. Az azért sokat nyom a latban.

Leandra megborzongott.

– Sosem tudtam sok időt itt tölteni.

– Michael is szeret a Földön lenni.

Leandra dühösen kihúzta magát.

– Michael gyenge. Elborítják az érzelmek.

Sabathiel felnevetett.

– És téged mi borít el, édes? Az elmebaj?

– Figyelmeztetlek, Sabathiel. Ne húzd ki a gyufát! Nem ismersz engem és hidd el, nem is szeretnél megismerni. Hajnalban találkozunk, addig rendezd a soraidat.

Leandra egy fényes villanással eltűnt, Sab pedig felsóhajtott. Fájdalmasan nyújtóztatta ki a sérült szárnyait, amikor Niyah bukkant fel mellette.

– Megöltél egy angyalt? – kérdezte őszinte megdöbbenéssel.

– Szóval hallgatózol is? Csodás.

Most a karjai következtek. Hangos roppanással ugrott vissza minden csontja a helyére, közben pedig le sem vette a szemét a démonról. Most, hogy kiszabadult, le fogja tudni győzni. A nő azonban nem akart rátámadni. Úgy tűnt, gondolkodóba esett.

– Dalidah tudja, hogy mit tettél?

Sab megrázta a fejét.

– Nem, addigra elküldtem.

Niyah bólintott. Hosszas tanakodás után újból megszólalt.

– Tényleg szereted, ugye?

Az angyal elmosolyodott. Mit is felelhetne erre?

– Egy időben azt hittem, igen. Aztán azt hittem, gyűlölöm. Végül arra jutottam, csak megbűvölt, hogy szeressem.

– És most mit érzel?

– Őszintén?

A démon biccentett.

– Azt, hogy pokoli hosszú lesz nélküle az öröklét.

Niyah elmosolyodott, majd szó nélkül köddé vált.

Sab vett egy mély levegőt, megtörölte vértől piszkos arcát és magában elmormolt egy imát, hogy Azriel és Beth épp szünetet tartson a nagy egymásra találásuk közepette. Lassan előre baktatott a motorjához, majd semmi életkedvvel ült fel a kétkerekűre és a belváros felé vette az irányt. Mikor megérkezett a luxus negyedbe, lelassított, óvatosan kerülgetve a parkoló autókat és az úton kacsázó, enyhén spicces fiatalokat. Elnézett egy vidám társaságot, a szíve pedig fájdalmasan szorult össze a tudattól, hogy most lát mindent utoljára. Michael örök időkig tartó szenvedést ígért neki, Leandra pedig örömmel fogja teljesíteni. Bár volt valami baljós a beszélgetésükben, valahogy érezte, hogy az angyal többet titkolt, mint bárki is hinné.

Megpillantotta a magas toronyházat, aminek a legfelső szintjét jó pár éve kivette, és leállította a motorját. Egy sötét kis utcába húzódva vált láthatatlanná, nem akarta pont az utolsó napján borzolni a kedélyeket. Mikor felbukkant az erkélyen, épp elcsípte, ahogy a felkelő Nap megvilágítja Los Angeles városát, a napfürdő vörösre festette az eget és elűzte az éjszaka sötétségét. Sabathiel pedig elkárhozott. Ezúttal végleg, úgy tűnt.

Elhúzta a tolóajtót, ő pedig megkönnyebbülve sóhajtott fel. Imái meghallgattattak, Azriel és a nő épp a nappaliban ülve kapcsolgatták a tévét. Békésen ültek egymás mellett a kanapén és valami műsoron veszekedtek. Úgy tűnt, Beth mindenáron meg akarja nézni, de Azriel nagyon ellenkezett.

– Nem, felejtsd el! Nem fogjuk ezt a… ezt a borzadályt nézni! – tiltakozott az angyal, mire Beth élesen felszisszent.

– Tessék?! De hiszen ez a Szívek szállodája! Hogy lehet nem szeretni?

Sabathiel ekkor félhangosan köhintett, mire mindketten felé fordultak. Beth ki is használta az alkalmat és maga mellé akarta állítani.

– Szia, Sab! Mondd meg neki, hogy nincs igaza!

– Drága barátom – fordult mosolyogva Azriel felé –, esélyed sincs. A Gilmore lányok örök kedvenceim.

Azriel nagyot fújva adta fel a harcot és átpasszolta a lánynak a távirányítót. Sab lerogyott a karfára, és egy darabig szótlanul nézték Lorelai és Rory életét, majd a szőke angyal felsóhajtott.

– Figyeljetek, mondanom kell valamit.

A komoly arckifejezése aggódásra késztette barátját, ami nem csoda, nem sokszor fordult elő vele hosszú élete során, hogy nehéz témát boncolgasson.

– Ugye nem csináltál őrültséget? Egy bizonyos démonnal? – kezdte óvatosan Azriel, mire Sab felcsattant.

– Nem lehetne leszállni a témáról? Nem, nem csináltam semmit. Legalábbis nem vele…

– Akkor meg mi van?

– Michael… megbüntetett.

– Igen, tudjuk – bólintott Azriel. Úgy tűnt, cseppet sem érezte át a helyzet súlyosságát.

– Utána. Rajtakapott, hogy a Heavenben voltam.

Azriel nagyot káromkodott, még Beth is összerezzent.

– De az veszélyes hely, úgy hallottam! Mit kerestél te ott?

Sabathiel felnevetett. Ártatlan ember, halandó gondolkodással. Ezt szerette a földiekben. Hogy annyira tudnak félni és aggódni.

– Kisszívem, nemcsak veszélyes, hanem egyenesen pokoli. Közkedvelt démontanya.

– Akkor még inkább kíváncsi vagyok, mit kerestél ott! – tette csípőre a lány a kezét. Sab magában elmosolyodott. Igen, Azriel határozottan jó kezekben lesz.

– Csak megittam egy-két pohárkával, és…

– Nem tudtál máshova menni? – csattan fel ezúttal Azriel.

– Az Isten szerelmére, befejezhetem végre? Nincs sok időm…

Mikor a másik angyal rákérdezett volna, Sab felemelte a kezét.

– Szóval összeakadtam Dalidah anyjával. A kis boszorka azt mondta neki, én öltem meg Forcast, tehát anyuci felkerekedett revansot venni. Már épp kidumáltam volna magam, amikor felbukkant Michael Leandra társaságában. – Itt Azriel felszisszent, Sabathiel pedig biccentett. – A történet vége pedig, hogy elvette a három napom, ma hajnalban értem jönnek.

Amint befejezte a mondatot, isteni fényesség töltötte be a nappalit és két alak lépett elő.

– Vagyis inkább most… – nyögte elkeseredetten Sab.

Niyah szinte feltépte Dalidah hálószobájának ajtaját. A lány álmosan ült fel és nagyokat pislogott a hirtelen támadt fényességben, de a démonnőt ez most egyáltalán nem érdekelte.

– Mégis hogy képzelted, hogy hazudsz nekem? – ordította torkaszakadtából, amitől Dalidah kis híján leesett az ágyról. Egy pillanat alatt éber lett és elfogta a rettegés. Az anyja elment és megkereste Sabathielt, az angyal azonban kidumálta magát. Jellemző…

– Nem tudom, csak úgy kicsúszott a számon… én csak azt akartam, hogy… 

– Mit? Hogy megöljem a szeretődet, mert te képtelen vagy rá?

– Képes lennék rá! – húzta ki magát a lány, szöges ellentétben az érzelmeivel.

– Egy frászt! Ezer éve sem ment, most sem tudnád megtenni, ezért rám bíztad volna a piszkos munkát. Megöltem volna egy ártatlan angyalt, a bűnöst pedig futni hagytad!

 – Sabathiel nem ártatlan! Csak játszott velem… - suttogta inkább csak magának, mint az anyjának. A könnyei pedig, áruló módjára végiggördültek az arcán és a takaróra hulltak.

Niyah haragja egy pillanat alatt semmivé lett. Átölelte a lányát, és lehúzta az ágyra. Karjaiban ringatta, amíg a lány kisírta magát. Mikor úgy tűnt, némiképp lenyugodott, kifésülte a selymes, szőke tincseket az arcából.

– Tényleg nem ártatlan. Ma este egy szörnyűség derült ki róla. Megölte egy társát.

– Tessék? – kapta fel a fejét Dalidah. Akkor éjjel… megölt egy angyalt? – Kicsodát?

– A nevét nem tudom, de azt hiszem, egy arkangyalt.

– Gabriel… - mondta ki halkan Dalidah. Azriel megölte Forcast, Sabathiel pedig, hogy mentse a nőt és a társát, megölte Gabrielt.

– Lehet – bólintott Niyah. – A lényeg, hogy megbüntették. Súlyosan.

– Hogyan? Mivel? – tolta el magát a lány tőle. Dalidah tudta, hogy most miket gondolhat róla az anyja, de meg kell tudnia mindent az angyalról!

– Ha jól értettem, kínozni fogják egész életében. Ami egy angyal esetében elég hosszú idő. Sosem fogod többet látni. – Niyah kimondta azokat a szavakat, amik elindították a lavinát.

Dalidah felsikított, a szoba bútorai pedig a levegőbe emelkedtek.

Eddig fel sem tűnt neki, mennyire szüksége van a férfire, csak mikor felmerült a lehetőség, hogy soha többé nem találkozhat vele. Ezer évig bármikor összefuthattak volna, de így? Nem! Képtelen elviselni a tudatot, hogy elveszíti!

– Hol van most? – Hangja mennydörgésként robbant a szobában, a bútorok pedig a földre zuhantak.

Niyah elmosolyodott.

– Sejtettem, hogy érdekelni fog, ezért követtem. Itt a cím – ezzel egy kis cetlit nyújtott át a lánynak. Dalidah bólintott, majd a megadott helyre teleportálta magát.

Egy hatalmas épület előtt állt, a legfelső szinten pedig hatalmas fényesség támadt. Egyből tudta, hova kell mennie. Előbukkant hát az erkélyen, majd ugyanabban a pillanatban fogta el a rosszullét.

Látta, ahogy Sabathielt közrefogja két angyal, a fájdalmas arckifejezése láttán a lány szíve összeszorult. Az angyal és démon tekintete a pillanat törtrésze alatt összekapcsolódott, majd Sabathiel megadta a kegyelemdöfést, és mielőtt eltűntek volna, felkiáltott.

– Nem akarok elmenni!

Dalidah saját sikolyának hangja még percekkel később is a fülében csengett…