Rémálmok éjszakája

Sophie nem tartotta magát ijedős típusnak. Pislogás nélkül végignézte a legvéresebb horrorokat, egy tarantulát tartott házi kedvencnek és a suliban úgy ismerték, mint a csaj, aki szeánszokat tart és halottakkal beszélget. A maga részéről elégedett volt a pletykákkal, habár tavaly Halloweenkor valóban próbálkozott szellemidézéssel, ami kimerült néhány gyertya meggyújtásával és a padlószőnyeg megperzselésével. Azóta megelégszik annyival, hogy feketében jár, mint minden rendes rocker csaj. Persze a plázabarbik összekeverik a vagányságot a sátánizmussal.

Most azonban, kissé félve pislantott a bejárati ajtó felé, ahonnan harmadszorra hallott kaparászást. Miután megállapította, hogy se nem alszik, se nem hallucinál, éberen ült az ágyban és fülelt. Maga sem tudta miért, hiszen annak örült volna, ha soha többé nem hallja a zajt. Szorosabbra húzta magán a takarót és magában elszidta a szüleit, amiért elmentek valami idióta házibuliba valamelyik idióta ismerősükhöz. A telefonszám a hűtőn volt, de Sophie-nak esze ágában se volt felkelni. És mégis, mit mondana? Hogy megijedt néhány levélzörgéstől? Ugyan már! És különben is, már egy ideje...

Újabb kaparó hang szakította félbe a gondolatmenetét, ám ezúttal meg mert volna esküdni, hogy a házon belül hallotta. Legszívesebben sikított volna, de nem akarta megkockáztatni, hogy az éjjeli látogató felfedezi, hogy ő is a házban tartózkodik. Most először bánta, hogy nem barátkozott igazán senkivel. Ha megtette volna, most egy Halloween bulin iszogathatná a puncsot valami rémes jelmezben, mint a többi korabeli agyalágyult. De nem… Neki itthon kell gubbasztania, megküzdenie a gonosz sötét erőivel, miközben mindenki bulizik. Gondolatban már elképzelte, ahogy egy hatalmas karddal (mert nyilván minden hősnek van kardja) beront Betty partijára és begyűjti az elismeréseket. Persze Betty – a suli jó kislánya, a pompon csapat vezetője és úgy egyébként, a megvalósult amerikai tiniálom – sárgulna az irigységtől, a méregtől és a puncstól.

 Megnyikordult a lépcső. A lány félve húzódott az ágy sarkába, igyekezett gombóccá gyűrni magát és elhessegetett minden hősies gondolatot. Nem is értette, honnan jött, hiszen egy hang nem jön ki a torkán, nemhogy egy kardot szorongatva rárontson a bestiára. Ijedten nézett az ablak felé. Csak két emelet… Meg tudod csinálni! Úgy tűnt, a túlélési ösztöne erősebb volt a félelménél, amikor elkezdett az ablak felé araszolni. Lassan, halkan!

Újabb lépcsőfok nyikordult meg, pedig Sophie olyan közel járt már! Egy karnyújtásnyira volt a párkánytól, amikor kivágódott az ajtó és…

– Van ott valaki? – kérdezte szinte vinnyogó hangon a lány, mikor a kitárt ajtóban nem állt senki. Amikor azonban válasz sem érkezett, felnevetett.

– Oké, kezdek tényleg becsav… - Egy lágy szellő simított végig az arcán, mintha valaki közvetlenül mellette fújta volna ki a levegőt. A szeme elkerekedett, szinte megdermedt a félelemtől. A következő pillanatban mintha mozgást látott volna, ezért odakapta a fejét és ekkor meglátta.

Az ablakban, ami eddig a menekülési útvonalat jelentette, ott ült egy hatalmas árnyék. Karmai belevájtak a párkányba, a szeme sárgán világított, mint odafent a telihold, az agyarairól, amik rémisztő vicsorgás kíséretében meredtek a lányra, valami ragacsos anyag csöpögött. Sophie tudta, mit kell tennie. Sikítania kéne, menekülni, kapálózni és segítségért kiáltania. Felkapni az éjjeli lámpát és menekülés közben a lényhez vágni. Látta már milliószor a filmekben. Le a lépcsőn, ne felfelé, ki az utcára, ne a pincébe. És mégis… csak némán, mozdulatlanul álltak egymással szemben, szinte megbabonázva nézték a másikat. Egy teljes percig tartott a bénultság, aztán megtörtént.

A lény felé mozdult, ő pedig az életben maradás mellett döntött. Elrúgta magát a szörnytől, de a filmekkel ellentétben nem pattant fel azonnal. Hasra vágódott, a teremtmény pedig fölé kerekedett. Érezte a perzselő leheletét az arcán, és bár szorosan becsukta a szemeit, a lény világító tekintete így is égette a bőrét. A test, mely az övének feszült, színtiszta izomból épült fel, az ereje szinte összeroppantotta. Karmai a feje mellett sértették fel a szőnyeget, néhány milliméternyire a nyakától.

Sophie várt. Várta a végső csapást, amit sehogy sem tudott elkerülni. Nincs ereje ellenállni, hiszen a szörny csak játszik vele, azóta, hogy először hallotta a hangját. Bármikor elkaphatta volna, mégis itt van, kiszolgáltatva a fenevadnak. Úgy döntött, miután egy fél pillanat alatt felmérte a helyzetét, hogy akkor sem fog félve, összegömbölyödve meghalni. Kinyitotta hát a szemét, hogy jól megfigyelje a támadóját. Ha van Isten, talán egyszer, egy másik életben más körülmények között is találkoznak, és akkor semmi sem mentheti meg a szőrös seggét!

A szörnyeteg azonban nem mozdult. Sem támadást nem indított, sem visszavonulót nem fújt. Akkor mégis mire vár?

     Volt valami különös a lény tekintetében, ami őrült ötletet vetett fel Sophie-ban.

– Hagyj…­ – suttogta, bár maga sem hitte el, hogy a szörny megérti. Várt néhány másodpercet, majd újra szólt. – Hagyj elmenni.

A teremtmény felmordult és megrázta hatalmas, csupa fog, csupa agyar fejét.

– Kérlek… - könyörgött Sophie, de tudta, hogy nincs értelme. Ekkor kiáltást hallott lentről.

– Sophie, itt vagy, édesem? Sophie!

A szülei! – gondolta rémülten. Csak őket ne! A lény is felkapta a fejét és az ajtó felé vicsorgott. Ám ahelyett, hogy kirontott volna, váratlanul az ablakpárkányra ugrott, felvonyított, majd egy utolsó pillantás kísértetében eltűnt az éjszakában. Semmi nem emlékeztetett rá, hogy itt járt, kivéve a párkányon maradó, négy-négy karomnyomot. Sophie zaklatottan, félig sokkos állapotban bámulta az ablakot, ahol az imént még a legszörnyűbb rémálma nézett vele farkasszemet. Farkas..?

– Jaj, Sophie, minden rendben?! Miért nem válaszoltál? – értek fel közben a szülei a lépcsőn és aggódva ölelték magukhoz a lányt. Még az apja is, aki ciki lepedőben térdelt előtte, szellemnek öltözve. Az anyja bohóc szerelése sem festett jobban, mégis hálás volt nekik. Valószínűleg az életét mentették meg.

– Én… én… Mit kerestek itthon?

– Hallottuk, hogy sorban törtek be az utcában a házakba, feldúlva mindent és aggódtunk érted. Gondoltuk, leellenőrizzük, hogy minden rendben van-e veled, ekkor láttuk meg a nyitott bejárati ajtót… Volt itt valaki, édesem?

Sophie még mindig az ablakot bámulta. A távolban mintha két sárgán izzó szempárt látott volna, de a következő pillanatban már el is tűnt. A szülei segítségével feltápászkodott a földről.

– Jól vagyok. Biztos a szél vágta ki az ajtót… Amikor kinyitottam az ablakot – állt a párkány elé hirtelen. Nem tudta, miért hazudott, bár a szülei valószínűleg nem hinnék el, hogy egy rémmese szereplője fosztogatja a békés kertvárost. Megfordult, hogy újra az éjszakát fürkéssze, amikor az apja közelebb lépett.

– Mi történt veled? – megérintette a lány vállát, mire az összerezzent. Sophie hátrafordult és ekkor vette észre, hogy elszakadt a felsője, a bőrén pedig vékony csíkban folydogál a vér. Ijedten kapott a sebhez. Biztos akkor történt, mikor a lény az ablakhoz ugrott. Felsértette a bőrét. Remegve nézett fel a teliholdra. Egyszerűen tudta, mi következik…