Tizenhét
évvel korábban
– Uram, megtámadták a
kastélyt!
William Blackburn háttal állt a még
lihegő szolgának, és épp a fényesen csillogó páncélingét csatolta magára. Nem
is törődött azzal, hogy megforduljon, úgy válaszolt neki.
– Tudom. Menj, rejtőzz el! Vidd a
családodat is.
A szolga azonban hezitált, és
bizonytalanul kérdezett vissza.
– De uram… mi lesz Önnel? Megvédjük a
kastélyt, de Önnek menekülni kell. Ha meghal a király…
– Akkor új királyt lép a trónra. –
William végre megfordult, teljes harci felszerelésben. A szolga egy pillanatra
elámult, majd újra belekezdett volna a mondandójába, de William leintette. –
Szolga, teljesítsd a parancsomat!
Ellentmondást nem tűrően csendült fel az
uralkodói hang, ami rendre utasított minden alattvalót. A farkasok ösztönösen
engedelmeskedtek a királynak, legyen bármi a parancs. Ezért volt feltétlen
fontos, hogy a megfelelő ember uralkodjon. A hatalom nem kerülhet rossz
kezekbe. Főleg nem Galawyn fattyainak karmai közé.
William felkapta a kardját, és párat
suhintott vele, gyakorlásképp. Elégedetten állapította meg, hogy végre hasznát
veszi az állandó vívásedzéseinek. Bár
még mindig bizakodott, hogy nem kerül sor a tettlegességre.
Mintegy válaszul a gondolatára, hatalmas
robbanás töltötte be a kastély falait. William összerezzent, a képek a falról
mind lehullottak, és nagyrészük össze is tört. Akárcsak a felbecsülhetetlen
értékű szobrok és vázák. A szíve fájdalmasan dobbant meg. Egész életében
gyűjtögette az ereklyéket, hogy ezek a banditák némi dinamittal tönkretegyenek
mindent.
Amint elült a por, nagy riadalom támadt
a folyosón. A szolgák, felszolgálók, inasok és szobalányok összevissza
rohangáltak, a megtépázott ajtón beszűrődött riadt kiáltozásuk.
– Betörték a kaput! Nincs menekvés!
Galawyn átka utoléri Blackburnéket!
William bosszúsan fújt egyet. Még hogy
átok! Ha! Ezek a bugrisok azt sem tudják, miért harcolnak. A vérfarkasok
csaknem kihaltak, így nincs nép, ami felett uralkodhatnának.
A király erősen koncentrált, majd egy
gondolathullámot indított útjára, és reménykedett, hogy a fia elég erős, hogy
megérezze.
A fiú néhány perccel később válaszolt
is.
–
A kapunál vagyok, apám. Szükséged van rám?
–
Igen, azt akarom, hogy rejtsd el a húgod, te magad pedig gyere a kastélyba. –
Adta ki a parancsot újfent, amire dühödt morgás volt a válasz. William, az
ifjabb, szívesebben harcolt volna a csőcselékkel, mintsem elbujdokoljon a
biztos falak között. De a király nem kockáztathatta meg, hogy elveszítse
utódait. Ha vele valami történik, az egyiküknek kell átvennie a helyét. Sem
Diana, sem William nem volt azonban felkészülve az uralkodásra, így az idős
férfi addig marad életben, ameddig csak lehetséges.
A gondolataiból kopogás szakította ki.
Felemelte a kardját. A fia nem kopogna, a szolgák pedig mind elmenekültek. Ez
nem lehet más, csak…
– Kegan, ne játszadozz! – Kiáltott ki
William, mire az ajtó kinyílt és egy magas, sötét hajú férfi állt a folyosón,
arcán széles mosoly terült szét. Kegan Galawyn leszármazottja, aki őséhez hűen,
éjt nappallá téve azon igyekezett, hogy megdöntse a trónt, és ezzel eltiporja
Blackburnéket.
– William! Nem is mondtad, hogy bulit
tartasz. Az én ízlésemnek kicsit zajos és poros, de haladni kell a korral, nem
igaz? – Mézes-mázos hangon beszélt, közben le nem vette a szemét a királyról és
a kardjáról. – Felfegyverkeztél? Ellenem?
– Takarodj, kutya! Nincs helyed e falak
között!
– Azt majd meglátjuk! – Kegan támadó
állásba helyezkedett, szemfoga megnyúlt, alakja megnagyobbodott, ahogy
megkezdte az átváltozást. William nem akart átváltozni, a páncél nem engedte
volna, de tudta, így is le fogja győzni a trónbitorlót.
A következő pillanatban Kegan megindult
felé, ő pedig meglendítette a kardját, és lecsapott. Kegan ügyesen elugrott az
éles penge elől, és újra támadt.
Agyarak csattogtak, fém csörrent, a
csatát lihegés és morgás hangja tarkította.
William megunta a vaktában csatározást,
és egy váratlan mozdulattal kirúgta Kegan lábát, majd kardját a torkának
szegezte.
– Hívd vissza az embereidet, és nem
öllek meg! – Kegan azonban csak mosolygott, ami összezavarta a királyt. Épp
annyira, hogy ne vegye észre, mire készül az áruló.
Kegan egy apró tőrt csúsztatott ki a
derékövéből, és egy laza mozdulattal elmetszette a király torkát.
A fiatal William épp ekkor toppant be a
szobába.
Kegan hidegen elmosolyodott, miközben a
király hörögve kapott a torkához, majd összeesett. Az áruló a király nadrágjába
törölte a saját vérét, majd a fiúhoz fordult.
– Apád nem érzi jól magát. Szerintem
követned kéne! – Azzal megindult William felé, de a fiú gyorsabb volt. Egy laza
ugrással átszelte a köztük lévő távolságot, és felnyársalta kardjával. Kegan
arcáról lehervadt a mosoly, ahogy megérezte a pengét a gyomrában. Meleg vér
csordult végig a fémen, egészen William kezéig, de a férfi rezzenéstelen arccal
tartotta a kardot. Amikor meggyőződött róla, hogy Kegan nem mozdul többet,
hagyta, hadd zuhanjon a padlóra.
Az apjához sietett, aki riadt
tekintettel pislogott rá. William azt sem tudta, mit csináljon. Tudta, sokat
már nem segíthet, mégis enyhíteni akarta apja szenvedését.
Megtörölte a homlokát, mire a király
elkapta a kezét.
– Te… kir…kir… - hörögte William, mire a
fiú megértette, és megrázta a fejét.
– Nem, nem lehet! Én nem vagyok
uralkodó! Majd Diana… - A király ismét mondani próbált valamit.
– Te… Nem… a lány. – Utolsó szavai
voltak ezek, majd végleg átadta magát a felette köröző halálnak. William
ordítva követelte vissza apját, de hiába. A halál nem kegyelmez senkinek.
Végső akarata pedig az volt, hogy
foglalja el a trónt. William azonban képtelen volt teljesíteni. Egyszerűen nem
tudta megtenni.
A trón pedig azóta is türelmesen vár,
hogy elfoglalja a bátor, erőskezű király… Vagy királynő.
Napjainkban
– De
anya!
Sarah
hisztérikus hangja betöltötte a hatalmas hálószobáját. Az anyja már az ajtóban
állt, és határozottan megrázta a fejét.
– Nem,
kicsim, ezt már megbeszéltük. Elmész Billhez. – Sarah nagyot dobbantott, akár
egy nyolcéves, legszívesebben pedig a földhöz vágta volna magát, és hangosan
sírt volna. De egy érett, felnőtt, tizennyolc éves lány nem tesz ilyet, főleg,
ha épp arról győzködi a szüleit, miért nincs szüksége bébiszitterre, amíg azok
Afrikába mennek valami munka miatt.
– Apa!
Segíííts!
– Ácsi,
kishölgy! Eszedbe se jusson! – Sarah azonban már el is viharzott az anyja
mellett, egyenesen az apja dolgozószobájához rohant. Kopogás nélkül feltépte az
ajtót, és a hatalmas, irathalmazoktól roskadozó íróasztal mögött meg is találta
az apját. A szemüveges, enyhén őszülő férfi felnézett a papírokból, és
mosolyogva fogadta az egy szem lányát.
– Újra
kezdtétek, ugye? – Sarah ledobta magát a fekete bőrfotelbe, és csak bólintott.
– De
segítened kell! Nem kell bébiszitter, tudok magamra vigyázni. – A lány
igyekezett érett képet vágni, de az apja oldalra biccentette a fejét.
– Anyád
nem így gondolja…
– Anya
azt hiszi, még mindig tíz éves vagyok, akit nem lehet egyedül hagyni, mert
lenyel valami apróságot. De nézz rám! Felnőtt nő vagyok! – Azzal felpattant, és
szavainak nyomatékot adva végigmutatott magán, és körbefordult az apja előtt. A
férfi ismét elmosolyodott, majd egy köhintéssel megérkezett Sarah édesanyja is.
A magas, hosszú, szőke hajú nő mindig is féltve óvta a lányát, talán túlságosan
is. Sarah nem mehetett kíséret nélkül sehova, a középiskola kész rémálom volt
számára.
Diana
alig talált megfelelő embert, aki szemmel tarthatta a lányt, hiszen mindegyiket
kicselezte. Mindig meglépett, amibe az asszony szinte beleőrült. Most sem
talált senkit, aki alkalmas lett volna a feladatra. Kivéve Billt.
A
bátyja.
Istenem,
mennyi ellenérzést váltott ki belőle a puszta gondolat is. Bill… más. Diana nem
akart rá hasonlítani, azt pedig, hogy Sarah is olyan legyen, mint ő, egyszerűen
nem engedhette meg. Most mégis arra készül, hogy két hónapig összeeressze őket.
–
Sarah! Nem vitatkozom. Pakolj össze, és induljunk! – A lány kétségbeesetten
nézett az anyjára, aki a szobája felé intett. Közelebb lépett az apjához, de ő
feltartotta a kezét, védekezésképp.
Sarah
úgy érezte, kicsúszik alóla a talaj. Volt valami fura Bill bácsikájában, amit
egyáltalán nem akart tudni vagy megismerni. Amíg kicsi volt, a férfi gyakrabban
jött hozzájuk, de valami megváltozott. Az anyja hirtelen már nem hívta meg, és
ők sem mentek hozzá. Pedig Sarah nyaranta volt nála néhány napot, olyankor nem
látszott furcsának, vagy bizarrnak. De ahogy egyre idősebb lett, feltűnt neki
egy-két dolog. A beszéde kezdett megváltozni, a hangja elmélyült, a testét
pedig folyamatosan sebek borították. Persze, mindig kitalált valami mesét, hogy
mi történt vele, de egyik sem volt túl hihető.
Sarah-nak csak elképzelései
voltak, hogy mi történik a férfival. Néhány összefügg a sátánista szektákkal,
pár az illegális ketrecharccal, egy-kettő pedig Mauglival, a dzsungel fiával.
Bill is afféle dzsungellakó, a fakunyhója mélyen bent van az erdőben. Talán
ezért változott meg, az elszigeteltség nem tesz jót az embernek.
Sarah minden esetre nem
akarta megtudni a valódi okot. Egyszerűen csak érezte, hogy ez rossz, hogy neki
nem szabad oda mennie. Akár egy hatodik érzék, tudta, hogy valami gond lesz az
ottléte alatt. És félt, hogy mindez vele fog megtörténni.
Sarah dühösen pakolászta
össze a holmijait. Pár póló, néhány nadrág, fehérnemű, pipere. Csak a
legfontosabbak. Úgysem marad sokáig… Kopogtak az ajtón, mire mérgesen
bezipzárazta a bőröndjét.
– Tessék!
– Az anyja aggódó hangja szólalt meg a túloldalról.
– Nézd,
Sarah, tudom, hogy most utálsz, de meg kell értened. Nem akarlak egyedül
hagyni.
– Anya,
tizennyolc vagyok. Tudok magamra vigyázni. – Sarah rátámaszkodott a bőröndre,
és nagy levegőt vett. Tényleg ennyire nehéz elfogadni, hogy már nem kislány
többé?
– Nem,
nekem kéne rád vigyáznom. De ha nem tudok, olyan emberre akarlak rábízni, akit
ismerek és bízok benne. – A lány majdnem felnevetett.
– Ez
lenne Bill bácsi? – Sarah odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta az anyja előtt.
Meglepetésére az apja is ott állt mellette, és bátorítóan fogta a vállát.
– Igen,
elég fura, de így van. Bill a bátyám, bízom benne. Még akkor is, ha…
– Ha?
– Kérdezett vissza Sarah, mert érezte, hogy az anyja most valami nagyon fontos
dolgot hallgatott el. Egyre különösebb ez az egész.
– Nem
számít.
– Király.
Titkolózol egy férfiról, akihez épp most küldtél el két hónapra. Egyszerűen
fantasztikus. – Sarah visszatért a pakoláshoz, majd, amikor úgy döntött, kész
van, felkapta a fekete bőrkabátját, és elsietett a szülei mellett.
– Hozhatjátok.
– Vetette oda, mindegy mellékesen, de tudta, hogy most még ezt is megteheti.
Igaza lett, néhány perc múlva Diana és James sétált ki az autóhoz, kezükben az
ő csomagjai. Bepakolták a csomagtartóba, és elfoglalták a helyüket.
Carlo,
a sofőr barátságosan rájuk mosolygott, és rákacsintott Sarah-ra. A lány
kedvelte az idősödő latin-amerikai férfit, mindig kedves volt vele, és rendesen
elvégezte a dolgát. Soha nem volt rá panasz, pedig Sarah néha heccből is
igyekezett lehetetlennek tűnő feladatokat adni neki. Carlo azonban kiállta a
próbákat, így a lány nem zaklatta többet.
– Hova
parancsolja, Milady? – Enyhe akcentusa volt már csak, ami érthető, hiszen
régóta él a Blackburn családdal. Sarah rokonai mindig is jómódú, tehetős
família volt, megengedhetett magának cselédeket, sofőröket, szakácsokat, és
hatalmas, már-már palotákat. A lány nem igazán volt tisztában azzal, hogy
honnan gyűjtöttek össze ennyi pénzt, de valahogy nem is foglalkoztatta
különösebben a téma. Elfogadta, hogy neki mindene megvan, bármit is akarjon.
Sosem
volt problémája, hogy mit vegyen fel, milyen cipőt húzzon, hiszen a
ruhásszekrénye inkább hasonlított egy kisebb szobára, mint tényleges
szekrényre. Álom élete volt.
Erre
most arra kényszerítik, hogy két hónapig egy fakunyhóban éljen az erdő közepén?
Azt már nem!
– A
bátyámhoz, Carlo, kérem. – Felelt az anyja csendesen. Úgy mondta a szavakat,
mintha kínszenvedés lett volna neki. Sarah gondolatban újra felidegesítette
magát. Nem az anyját száműzik az isten háta mögé, hanem éppen őt. És mégis,
Diana olyan fájdalmas arcot vágott, mintha legalább kivégzésre mennének.
– Igenis,
Milady.
A
sofőr kigurult a tekintélyes méretű, éjfekete Mercedesszel az udvarról, és
egyenesen a városból kivezető utat célozta meg.
Sarah
duzzogva, ölbe tett kézzel ült a szülei között, nem nézve egyikkőjükre sem.
Eldöntötte, amint lehet, meglép Billtől. Úgy sejtette, a fickó nem is fogja
bánni, ha nem kell egy tinire vigyáznia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése