Véres valóság - 1. Változás

Némán feküdtem a nagybátyám mellett, és a tökéletes profilját bámultam. Egyenes, szögletes arccsont, határozott áll, szépen ível szemöldök, vékony, parancsoló ajkak. Harminchat éves létére senki sem mondta többnek huszonötnél. Megnyerő külsejét még tovább fokozta kusza, rövid fekete haja és sötétbe hajló, szinte fekete szeme. Igéző pillantása minden nőt levett a lábáról. Már akik vették a bátorságot és elég közel merészkedtek hozzá. Megjegyzem, jól tették, ha elkerülték. A nemrég látott jelenet örökre elvette a kedvem még attól is, levegőt vegyek, nemhogy tovább létezzek. Mégis kénytelen voltam elviselni a létezés fájdalmát, és úgy tettem, mintha nem láttam volna, amikor hazaért.

Hajnalodott, mikor zörgésre ébredtem. Michael általában későn járt haza, így megszoktam, ha hajnalban zajt hallottam a földszintről. Amikor a szüleim meghaltak egy autóbalesetben, még tizenöt éves koromban, egyedüli rokonom, Michael vett a szárnyai alá és befogadott az otthonába. Kezdetben nehezen oldódott fel, fogalma sem volt, mihez kezdjen egy kamaszlánnyal, de végül összecsiszolódtunk. Ennek már öt éve, azóta befejeztem a középiskolát, és már egyetemre járok. Michael pedig ragaszkodott hozzá, hogy tartsam meg az örökséget, majd ő kifizeti a tandíjat és minden egyéb költséget, ha cserébe továbbra is itt lakom nála. Nem volt ellenemre, a háza nagyjából úgy festett, mint egy kacsalábon forgó palota. Nem részletezem, álom életem volt.

Aztán ma éjjel minden megváltozott. Mivel felébredtem, úgy döntöttem, mezítláb lekászálódom és beköszönök neki, majd beugrok a konyhába egy kis késői nasira. A szobája azonban üres volt, az ágya pedig érintetlen. Megvontam a vállam, nem törődtem a furcsasággal, egyenesen a konyhába indultam. A lengőajtó alól fény szűrődött, és gondoltam, meglepem a nagybátyámat. Azonban visszagondolva, én voltam, aki megdöbbent, lefagyott, és halálra rémült.

A konyhából egy ajtó nyílik a hátsó kertbe, néhanapján kint a teraszon fogyasztottuk a reggelit. Ez az ajtó volt, ami először feltűnt. Foltos volt, ami leginkább valami elkenődött maszathoz hasonlított. Oldalra döntött fejjel léptem közelebb hangtalanul, amikor egy morgás megálljra késztetett. A pult mögül zörgés támadt, én pedig – balga módon – kíváncsian léptem közelebb. A szemem sarkából azonban gyorsan megállapítottam, hogy az ajtón található folt bizony élénkvörös.

Óvatosan pillantottam le, felkészülve minden eshetőségre, persze a valóság százszor rosszabb volt az elképzelésnél. Gondolatban mosómedvét vagy kóbor macskát képzeltem el, ami keservesen keresi a kiutat, ám az ereimben is megfagyott a vér. Michaelt láttam térdelni valami előtt. Háttal volt nekem, így látni nem láthatott, hallani pedig biztos nem hallott, hiszen még levegőt sem vettem. Párat pislogtam, hogy kitisztuljon a látásom vagy hogy eltűnjön előlem a szörnyű kép, már nem is tudom. Minden esetre, Michael csurom vér volt, az előtte lévő kupac pedig egy holttest volt. Egy fiatal nő, úgy saccoltam, bár az arca telis tele volt karmolás nyomokkal, felhasítva a torka és az alvadt vér feketén száradt a bőrére. A tekintete azonban a távolba meredt, rettegéssel telve örökítette meg az utolsó pillanatát. Michael pedig… elégedetten mordult fel, amikor nagyot harapott a karjába és egy jókora darabot szakított ki a húsból. Jóleső hangot hallatva rágcsálta a cafatot, engem pedig a rosszullét kerülgetett. Amilyen halkan csak bírtam, kiosontam a konyhából, és rettegve reméltem, a férfi nem hallott belőle semmit. Amikor végre a szobámba értem, kulcsra zártam az ajtót, és lábamat felhúzva ültem le az ágyra. Magam elé meredtem a vaksötétben, az agyam ide-oda cikázott, a gondolataim rendezetlenül csapongtak.

Michael egy sorozatgyilkos, szadista, vagyis minden kétséget kizárólag beteg hajlamokkal? Vagy netán valami mesebeli szörny, aki magából kifordulva vadászik szüzek vérére? Mindkettő őrültségnek hatott, a többi eshetőségbe pedig bele sem mertem gondolni. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, amit láttam, holott ténylegesen a szemtanúja voltam, ahogy – ha nem is élve – de felfalt valakit.

Hogy fogom túlélni az éjszakát? És ha nem lakott jól, a vérszomj nem múlt el, és engem akar? Ezek után nem tudtam elhinni, hogy a bezárt ajtó egy pillanatig is megállítaná.

Gondolatban összeszidtam magam. Ismerem Michaelt. Nem szörnyeteg. Túl sok horrort néztem, ezért a rengeteg, véres gondolat. Azonban a tény, miszerint a nagybátyám egy emberből evett, nem halványodott el. De nekem nem ártana, ezt legalább biztosan tudom. Számtalan alkalma lett volna rá, mégsem ért hozzám egyetlen ujjal sem.

Igazából, ha belegondolok, tényleg nem ért hozzám. Sosem fogta meg a kezem, míg kisebb voltam, egyszer sem ölelt át, vagy akár véletlenül sem ütközött össze egyik testrészünk sem. Különös.

Nagy levegőt vettem, és igyekeztem lenyugtatni a szívverésemet, nem sok sikerrel. Lépések zaja ütötte meg a fülemet, és újból összerezzentem, a vérnyomásom az egekbe szökött. Az adrenalin dübörgött a bensőmben, a légzésem szaggatottá vált, és mereven az ajtóra szegeztem a tekintetem. Lelki szemeim előtt szinte láttam berobbanni és szilánkosra törni. De nem történt semmi, két rövid kopogáson kívül. Megfordult a fejemben, hogy nem válaszolok, de ismét magam előtt láttam a berobbanó ajtót, ezért kiszóltam.

– Tessék?

Michael megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna. Talán nem gondolta, hogy fent vagyok? Végül is, hajnali háromkor nem szokásom fent lenni, akkor mégis miért kopog? Tudja, hogy lent jártam? Hogy kiderült a titka, bármi is legyen az igazság?

– Minden rendben? Zajt hallottam, te voltál?

Vicces, még, hogy zajt hallott. Miközben élvezettel marcangolt egy hullát a puszta fogaival?!

– Igen, csak jártam egyet, de már minden oké.

– Bemehetek?

Ó, ne. Ettől féltem. Ha azt mondom, nem, gyanakodni kezd, viszont borsódzik a hátam a tudattól, hogy egy szobában legyek vele. Erőt vettem magamon, nagy levegőt vettem és magamban bólintottam.

– Persze, egy pillanat.

Az ajtóhoz léptem, és elfordítottam a kulcsot. Talán arra számítottam, hogy rögtön berúgja, vagy legalábbis betör rajta, de mivel semmi ilyesmi nem történt, lenyomtam a kilincset és kitártam az ajtót.

Mosolyt erőltettem magamra, és egy hanyag kézmozdulattal beinvitáltam.

Michael biccentett, és beljebb lépett a sötét szobába. Rettegve hajtottam be az ajtót, legszívesebben azonnal kirohantam volna és tárcsáztam volna a rendőrséget, de leküzdöttem az érzést, a következő pillanatban pedig már kattant a zár. Kettesben maradtam valamivel, ami egykor a nagybátyám volt, most pedig egy vérengző gyilkos.

– Beszélnünk kell.

Michael kijelentését számtalan hosszú, már-már végtelennek tűnő perc követte, azóta feküdtünk egymás mellett az ágyamban. Hol őt bámultam, hol a plafont, hol az ajtót, ami jelen pillanatban inkább tűnt börtöncella ajtajának, mint békés, fehérre mázolt bejárót. Úgy éreztem magam, mint egy csapdában vergődő kisállat, amire már leselkedik a farkas, és tudja, hogy nincs menekvés.

– Beszélnünk kell – ismételte magát, én pedig összerezzentem, ahogy megszólalt. Felé sandítottam, de Michael nem engem nézett, hanem az előtte lévő szekrényre koncentrált. Minden izma megfeszült, mintha komoly fájdalmai lennének, bár az arcán ennek semmi jelét nem láttam.

– Már mondtad. Miről kell beszélnünk?

Próbáltam annyi nyugalmat erőltetni magamra, amennyit csak tudtam, de így is megremegett a hangom. Michael is valószínűleg észrevette, mert rám nézett.

– Nemsokára betöltöd a huszonegyet.

– Igen – sóhajtottam. Így sosem érünk a végére.

– Nézd, ez nagyon fontos – mondta szigorúan a férfi. Látta rajtam, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet, de ha egyszer nem tér a lényegre, akkor nem tudok sokáig várni.

– Akkor csak mondd el. Mit kell megtudnom? Milyen brutális titkot rejtegetsz? – kapargattam meg a felszínt, hátha ráharap.

– Nicolette, tudom, hogy láttál. De meg akarom magyarázni.

Bingó! A biztonság kedvéért azért felugrottam az ágyról.

– Mégis mit? Hogy miért cipelsz be éjnek évadján hullákat és lakmározol belőlük jóízűen?

Michael elmosolyodott, majd rögtön elkomorodott.

– Igen, nagyjából. De nem az van, amit gondolsz.

– Hát nagyon úgy tűnik, hogy mégis. Vérengző, elmebeteg gyilkos vagy! – kiáltottam rá, egyszerűen nem bírtam tovább magamban tartani. Michael azonban nem mozdult, továbbra is megfeszülve feküdt.

– Nem ilyen egyszerű a helyzet.

– Egyszerű? Szerinted ez egyszerű? – Körbe-körbemászkáltam a szobában, de mégsem rohantam ki, ahogy bármelyik épeszű ember tette volna.

– Meg tudom magyarázni, de nem lesz sétagalopp.

– Most sem az, Michael! Úgyhogy lassan nekiállhatnál magyarázkodni, különben… - A fenyegetésem hatott, a férfi végre felült, és felém fordult. Bár ne tette volna…

Jégkék szeme világított a sötétben, és egyenesen engem pásztázott. Mozdulatai egy ragadozó kecsességét idézték, ahogy pedig méregetett, kétség sem fért hozzá: Michael nem ember.

Megrettenve ugrottam hátra, és kétségbeesetten kerestem valami fegyvernek használható tárgyat, de néhány plüssmackón és fésűn kívül nem sok minden akadt a kezem ügyébe. Utolsó gondolatként elhatároztam, ha túlélem az éjszakát, mindenképp beszerzek egy baseball ütőt.

– Különben? – Hangjában nem volt sem agresszió, sem düh, viszont ha nem látom a férfit, nem hittem volna el, hogy Michael beszél. Kellemes baritonja mély morgásra emlékeztetett, a hangok pedig nehezen formálódtak ajkai között. Átfutott az agyamon, hogy talán egy átváltozásnak leszek szemtanúja épp, ám a rettegés jeges késként döfött szíven: mégis mivé fog változni?

– Különben… hívom a rendőrséget!

Oké, tudom, elég bugyuta fenyegetés, de hirtelen nem jutott jobb ötlet az eszembe. Michael is felnevetett azzal az érdes, rémisztő hangjával, amibe beleborzongtam. Megropogtatta a nyakát, úgy válaszolt.

– Nem sokat tehetnek ellenem.

– Mi vagy te? – bukott ki belőlem a kérdés, magam is meglepődtem hirtelen jött bátorságomon.

Michael testén végigfutott egy remegés, ami halk morgásban ért véget, majd amikor újból rám nézett, a szeme ismét feketévé vált. Nagyokat pislogtam, és éreztem, ahogy megremeg a lábam. A következő, amire emlékszem, hogy Michael mellett ülök az ágyon, és aggódó tekintettel méreget.

– Mi… - nagyot nyeltem, fogalmam sem volt, hogy kerültem mellé.

– Azt hiszem, elájultál. Ne haragudj, nem akartam rád ijeszteni. Valószínűleg túl sok izgalomban volt ma részed.

– Azt mondod? – tört ki egy hisztérikus kacaj az ajkaim közül. A férfi elmosolyodott, és kifésülte a hajamat az arcomból. Az első alkalom, hogy hozzám ért. Apró, áramütésszerű borzongást éreztem az érintése helyén, és furcsán néztem rá. ­­– Te is érezted?

Michael csak bólintott. Mivel azonban válaszolni nem állt szándékában, tovább faggattam.

– És mégis mi volt ez? – érintettem meg félve az arcom, ami még mindig bizsergett.

– A közös vér találkozása.

– Nem értem – néztem magam elé bambán. – Mit akar ez jelenteni? Hogy én is sorozatgyilkos vagyok?

Michael felnevetett.

– Honnan veszed, hogy az vagyok? Egy hullát láttál velem, az nem sorozat.

Nagyon úgy tűnt, a férfi megpróbál agyonsokkolni. Hogy képes valaki egy ilyen esetről ennyire könnyedén és lazán csevegni? Mintha csak egy teadélutánon lettem volna.

– Megmagyaráznád végre, hogy mit láttam?! – törtem ki végül, hiszen félő volt, ha továbbra is így folytatjuk a macska-egér harcot, azt a szívem nem fogja bírni.

– Nicky, nézd, nem akarok kertelni, de nem így akartam, hogy megtudd. Még van pár napod a születésnapodig, addig bőven lett volna időm felkészíteni arra, ami rád vár.

– Ami pedig nem más, mint… – sürgettem a mondandóját, de úgy tűnt, sosem ér a végére.

– Hogy mi is vagy tulajdonképpen. Mi az, ami a véredben van születésedtől kezdve, amit a szüleidtől örököltél, mindaz, ami végigvonul a családon, senkit sem kímélve. A huszonegyedik születésnapodon kezdődik az átváltozás, ami az egész életedet megkeseríti. Kivéve, ha van veled valaki. Neked itt leszek én, legalábbis igyekszem.

– Michael, kérlek! Kezdek komolyan megijedni, úgyhogy mondj már valamit!

A férfi nagyot sóhajtott, majd újból előtört belőle a már ismerős morgás, a szeme pedig éppolyan jégkéken világított, mint néhány perce. Nem tudom, honnan jött a gondolat, de le mertem volna fogadni, hogy a konyhában a halott lány felett is így festhetett. Talán kicsit véresebb volt…

– Ez vagyok én, ez a családunk, és ez leszel te is hamarosan.

A látványa sokkolt, hiába láttam nem sokkal korábban ugyanígy, egyszerűen nem tudtam hozzászokni a gondolathoz, hogy a jól ismert és szeretett nagybátyám nem ember. Nem egészen ember. Valami, ami nagyon távol van minden emberitől…

– Ghoul.

A szó véres kardként lebegett felettem, bár csak halvány fogalmam volt a jelentéséről. Olvastam róluk korábban, akkor azonban teljes mértékig meg voltam győződve, hogy fikció, mindössze kitalált szörnyek elevenedtek meg a papíron. De most, hogy látom Michael eltorzult arcát, megváltozott hangját és a lényét körbevevő halálos aurát, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy valóban merő kitaláció-e az a sok történet. Mesék egy olyan lényről, amivé hamarosan én is válok, már ha hihetek Michaelnek.

Viszont tekintve, hogy itt ül, él és lélegzik, kénytelen vagyok elhinni.

– Ez… fáj? – mutattam rá, mert egyszerűen nem állt össze a fejemben egyetlen értelmes kérdés sem. A férfi azonban megrázta a fejét.

– Nekem nem, de az első neked fájni fog. Teljesen megváltozik a tested, átalakulsz valami mássá. Gondolj bele, ahogy az emberi tested évek alatt esik át változásokon, a serdülésen, úgy erre most mindössze néhány perced lesz. Amint betöltöd a huszonegyet, elkezdődik.

– Ez azt jelenti, hogy… a szüleim is… - utaltam erre a ghoulos dologra, de képtelen voltam kimondani. Michael szelíden elmosolyodott és biccentett.

– Igen, ők is. És igazából az ő dolguk lett volna beavatni mindebbe. Csak sajnos az élet közbeszólt.

– Igen, az autóbaleset…

Michael azonban megrázta a fejét, és dühösen felpattant.

– Nem baleset volt! Hanem azok a rohadt vadászok! Pedig még csak nem is ártottunk senkinek…

Elkerekedett szemmel figyeltem a nagybátyám reakcióját. Az öt év alatt, amit itt töltöttem, még sosem láttam ilyen éles kitörést tőle. Mindig higgadt, visszafogott, meggondolt volt. Ez némiképp aggodalomra adott okot, úgyhogy rákérdeztem.

– Vadászok? Milyen vadászok?

– Akik meg vannak győződve, hogy mi mind lélektelen szörnyek vagyunk és gyilkolják a fajtánkat.

– Aha. Mert tulajdonképpen mik is vagyunk?

– Ghoul, már mondtam – Michael megdörzsölte a halántékát, és igyekezett lenyugtatni magát több-kevesebb sikerrel.

– Igen, oké. De ennél több magyarázatra lenne szükségem. A ghoul valami húsevő, ugye?

– Én inkább hullafalónak mondanám, egyesek meg dögevőnek titulálnak. De a lényeg, hogy nem támadunk élő emberre, beérjük a friss hullákkal.

– Szóval a lány, akit lent láttam… - a gyomrom is felfordult a tudattól, hogy már eleve halott volt, bár akkor sem lenne vigasztalóbb a helyzet, ha Michael ölte volna meg.

– Igen, már nem élt, amikor rátaláltam.

– Rátaláltál? – húztam fel egyik szemöldököm. Ismertem már a férfit annyira, hogy tudjam, mikor hazudik. Legalábbis az egyértelmű reakcióit észrevettem.

– Jó, oké. A temetőben találkoztam vele. Friss volt a sírja, gondoltam, megpróbálom.

– Kiástad? – igyekeztem elfojtani a nevetésem, de hiába, már kirobbant belőlem. Elvégre egy ilyen szürreális beszélgetésnél mindent szabad, nem igaz?

Michael mosolyogva, már némiképp lenyugodva bólintott.

– Oké, csak, hogy jól értem-e – kezdtem az összefoglalást. – Van három napom, hogy mindent megtudjak a ghoulok fajáról, amihez én is tartozom, ami lényegében hullagyalázó, húsevő, mesebeli lény. Stimmel? – Amikor a férfi vigyorgását visszafogva biccentett, folytattam. – A szüleimet vadászok ölték meg, akik hamarosan engem is üldözőbe vesznek, és nagy valószínűséggel el is kapnak, hacsak meg nem tanítasz pár trükköt. – Michael ismét helyeslően megrázta a fejét. – És végül, de nem utolsó sorban, az életem végérvényesen és visszafordíthatatlanul tönkre megy, amint betöltöm a huszonegyet. Átváltozom valamivé, ami többé nem illik az emberek világába. Ki kell hagynom az egyetemet, el kell felejtenem a barátaimat. Le kell mondanom mindenről, amit valaha szerettem, és fontos volt nekem. Igazam van? – Michael nagyot sóhajtott, de ezúttal nem helyeselt, ezért erélyesebben tettem fel a kérdést. – Igazam van?!

A nagybátyám szomorúan rám nézett, majd olyat tett, amit az elmúlt húsz évem alatt egyszer sem tapasztaltam tőle: szorosan átölelt, és a fülembe suttogott.

– Megoldjuk, Nicky. Megoldjuk.