Véres valóság - 2. Vadászat

A következő két nap – nem kertelek – borzalmas volt. Ilyen oldaláról még nem ismertem Michaelt, de az eddigi rajongásom a nagybátyám iránt kezdett átcsapni pokoli dühbe egy kiképzőtiszt iránt.

A férfi aznap éjjel, a nagy bejelentése után magamra hagyott, hogy pihenjek a kemény bevetés előtt. Először azt gondoltam, csak viccelt, de amikor hajnali hatkor kivert az ágyból, hozzám vágott egy gyakorló nadrágot meg egy fekete topot és intett, hogy kövessem, majd elvezetett egy eddig számomra ismeretlen helyiségbe az alagsorba, amitől gyakorlatilag minden katonai kiképzőtisztnek könnybe lábadt volna a szeme gyönyörűségében, kezdtem elhinni, hogy komolyan gondolja a felkészítős dolgot.

Onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Fekvőtámasz, falmászás, magasugrás és minden egyéb, amitől kicsit izmosodhattam volna, ha nem hetvenkét óra áll a rendelkezésemre. Így viszont a második nap végén hullafáradtan dőltem neki az egyik zsámolynak, és lihegve néztem fel Michaelre.

– Figyelj… csak egy dolgot nem értek. Mégis mikor akartad elmondani ezt az egész ghoulos dolgot? Mert így is ki vagyok purcanva.

A férfi zavartan elfordult és babrálni kezdett az egyik mászókötéllel. Gyanúsan hallgatag lett, amitől ideges lettem.

– Michael!

– Oké, bevallom, kiment a fejemből, hogy ennyire közel van a születésnapod, most boldog vagy?

Mérgesen felpattantam és hozzávágtam egy medicinlabdát.

– Nem, rohadtul nem vagyok boldog! A te feladatod lett volna, hogy felkészíts és megtaníts mindent, amit tudnom kellene, de te cserbenhagytál! Öt éved lett volna minderre, mégis három nap alatt akarod megváltani a világot. Elegem van!

Az elmúlt napok izgalma és történései törtek elő belőlem egy dühös monológban, de Michael szó nélkül tűrte a kifakadásomat. Tudta, hogy igazam van, de nem akartam ilyen durván a fejéhez vágni. Inkább egy vacsi mellett kellett volna mindezt megbeszélnünk, de nem tehetek róla, a szavak csak úgy áradtak belőlem.

– Nicky, sajnálom. Elszúrtam, tudom, de igyekszem a legjobbat kihozni a helyzetből.

– Hát én pedig egy rohadt súlyzót sem fogok felemelni addig, amíg nem kapok választ a kérdéseimre! – Dacosan összefontam magam előtt a karjaimat és lehuppantam a zsámolyra. Eldöntöttem, addig fel sem kelek, amíg nem teljesülnek a követeléseim.

Legnagyobb meglepetésemre Michael megadóan sóhajtott, majd nekitámaszkodott a bordásfalnak. Te jó ég, elképesztően jól nézett ki, még úgy is, hogy apaként tekintettem rá. Így rögtön fel is tettem az első kérdést.

– Ez is valami genetikai dolog, hogy ilyen jóképű vagy? Én is dögös leszek?

A férfi jóízűen felnevetett.

– Tényleg ez az első kérdésed? – Amikor elszántam bólintottam, folytatta. – Igen, része az átalakulásnak, némiképp vonzóbb leszel az emberek számára ghoulként.

Némiképp? Michael finoman fogalmazott, egy igazi playboy, ráadásul piszok gazdag.

– Király. Alig várom. – Új remények töltöttek el. Eddig nem igazán tartottam magam csinosnak, inkább átlagos, elég középszerű. Derékig érő, lehetetlenül egyenes barna hajam és világos zöld szemem nem emelt a felsőbb kategóriába, az alkatom is inkább lapos, mint formás. Egy pasi sem nézett rám máshogy, csak haverként. Na, nem, mintha zavart volna, első a tanulás, de látva a csoporttársnőimet, ahogy körüldongják őket a fiúk, néha elfogott az irigység.

– Oké, következő kérdés? – zökkentett ki Michael az elmélkedésemből.

– Van. Nem úszod meg ennyivel. Mesélj a szüleim haláláról.

Michael felsóhajtott, valószínűleg már sejtette, hogy hamarosan újra terítékre kerül a téma.

– Biztos akarod?

Bólintottam, így belekezdett.

– Jack és a húgom, Natalie kapcsolata elég döcögősen indult. A ghoulok alapvetően magányos lények, hiszen egy étvágyat könnyű elrejteni, kettő azonban már feltűnő. Én végig elleneztem ezt a kapcsolatot, szinte láttam előre a vesztüket, nem lehetett közös jövőjük. De elszöktek és hosszú évtizedekig rejtve tudtak maradni, állandó költözéssel ugyan, viszont együtt maradtak.

A szívem egy pillanatra kihagyott egy ütemet. Amikor meghaltak, anya harmincöt, apa harminchat éves volt. Mégis miről beszélt Michael? Ám mielőtt rákérdezhettem volna, csendre intett, és folytatta.

– Végül itt kötöttek ki, Baltimore-ban, de már első éjjel összetűzésbe kerültünk. Ugyanabban a temetőben vadásztunk, és ez okozott némi fennakadást. Anyád láthatóan nem örült nekem, nem igazán számolt be a családjáról, vagyis rólam Jacknek. De számomra is tartogatott titkot: téged. – Michael ekkor melegen rám mosolygott, majd ismét belemerült az emlékei közé. – Amikor azt mondom, csoda a puszta létezésed is, akkor vedd szó szerint. Emlékszel, amikor azt mondtam, a ghoul magányos farkas? Képzelheted, mit gondolunk a gyerekvállalásról. Igaz, hogy az első huszonegy évben nincs gond, de utána. Még egy éhes száj, akit még csak el sem hagyhatsz.

Összeráncoltam a szemöldökömet. Tehát neki csak egy kolonc vagyok?

Észrevette a reakciómat, majd ellökte magát a faltól és hozzám sétált. Lehuppant mellém a földre, és végigsimított a karomon, engem pedig ismét elöntött a borzongás.

– Nem úgy értettem. De megértheted, nekünk a túlélés a legfontosabb. Tehát Natalie kikötötte, hogy veled nem akar költözni, úgyhogy vagy segítek nektek, vagy lépjek le. Istenem, micsoda egy akaratos nőszemély volt! – Michael elkalandozott, én pedig először gondoltam bele az ő helyzetébe. Neki a húga, az egyetlen családtagja veszett el, ugyanolyan árva lett, mint én. Eddig nem is jutott eszembe, hogy őt is veszteség érte, főleg, mivel legtöbbször nem mutatta a fájdalmát. Még a temetésen sem rezzent meg az arca, míg én zokogva borultam a legjobb barátnőm nyakába. Ekkor ugrott be valami.

– Mindkét koporsó… zárt volt. Mondd, hogy benne voltak.

– Sajnálom – rázta meg a fejét a nagybátyám. – De most jön a lényeg. Egyik éjjel, mikor zsákmányért voltak, minden rémálommá változott. Míg te békésen aludtál az ágyadban, ők az életükért küzdöttek, velem együtt.

Elkerekedett a szemem. Ő is ott volt azon az éjszakán? Első gondolatom persze rögtön ki is mondtam, képtelen voltam megálljt parancsolni a számnak.

– És miért nem mentetted meg őket?

– Próbáltam, hidd el Nicky, próbáltam. Minden erőmmel küzdöttünk a vadászok ellen, de sarokba szorítottak minket. Egy ghoult pedig nem sok módszerrel lehet megölni, ezt tudnod kell. A gyors regenerációs képességünknek hála a legtöbb sérülést túléljük, vannak azonban olyanok, amik ellen tehetetlenek vagyunk. Ilyen a lefejezés és a tűz. Gondolom az világos, ha elveszíted a fejed, akkor vége a játéknak – mosolyodott el a saját viccén, én azonban közel sem szórakoztam ilyen jól. – A tűz pedig… a lángok túl gyorsan emésztik el a testet ahhoz, hogy a sejtek újraépíthessék magukat. A vadászok persze tisztában vannak ezzel, és azok is tudták, akikkel összeakadtunk.

Michael tekintete elfelhősödött, szinte láttam, ahogy visszautazik az időben, és újra abban a kriptában áll, ahonnan nincs kiút. Legalábbis a szüleimnek nem volt.

– És végül hogy jutottál ki egyedül élve?

– Natalie… - Michael hangja, talán életében először megremegett. Egy kósza gondolat futott át az agyamon: talán még sosem beszélt erről senkinek. Hiszen kivel is tárgyalhatná meg, hogyan hagyta halálra égni a családját? – Natalie megmentett. Miután menekülés közben megsérült, egy tűzgolyó eltalált a hátát. Ugyan nem volt halálos, de jelentősen lelassította, a regeneráció pedig nem tudott elkezdődni a folyamatos perzselődés közepette. Így bemenekültünk egy közeli kriptába, a vadászok pedig sarokba szorítottak minket és egy házilag tákolt lángszóróval felszerelkezve eltorlaszolták az ajtót. Még ma is magam előtt látom az örömittas vigyorukat, amint minket néztek. Lezárták a kijáratot, majd a rozoga tetőn keresztül bedobtak egy lángoló üveget, nem sokkal utána pedig lángesőként záporoztak a lövedékek. Tudtuk, hogy nincs menekvés, legalábbis nem mindenkinek. Hiszen valakinek ki kellett jutnia, miattad. – Jelentőségteljesen rám pillantott, de mielőtt megszólalhattam volna, folytatta. – Natalie, bármennyire is szeretett volna, nem tudott megvédeni, hiszen szinte biztos volt, hogy ő sem éli túl. Jack pedig semmi pénzért nem hagyta volna el anyádat. Így esett rám a választásuk, beleszólásom sem volt. Tiltakoztam, üvöltöztem velük, a falat ütöttem tehetetlen dühömben, de hiába. Elhatározták, és már tervelték is a kimenekítésemet. A húgom és Jack közösen elhatározták, hogy amíg ők kirontanak és elvonják a vadászok figyelmét, én kereket oldhatok, de cserébe kértek valamit.

– Kitalálom: ezért ragaszkodtál ennyire hozzám.

A férfi bólintott.

– Igen, az életemért cserébe megóvom a tiédet bármi áron. Megesketett, hogy miután kijutok, rohanok teljes erőmből, és hátra sem nézek. Hogy magam mögött hagyok mindent, és kerülő úton megyek el hozzád, majd magamhoz veszlek. Tudta, hogy ebben a házban biztonságban leszel. Éjszakánként azonban még mindig hallom a sikolyait…

Michael nagy vallomása után szűkszavúan pihenni küldött, hogy egyek néhány falatot, és fél óra múlva folytatjuk. Nekem azonban egy falat sem menne le a torkomon. Hallani egy történetet, egy olyan igaz mesét, ami rémálommá változtatta az életemet és megfosztott mindentől, amit szerettem és fontos volt nekem, egyszerűen felfoghatatlan. A szüleim halála… az autóbalesetet sem volt könnyű feldolgozni, de az, hogy értelmetlen halált haltak valami miatt, amiről nem tehettek olyan emberek által, akik ok nélkül gyűlölték? Egyszerűen nem fért az agyamba, mitől alakulhat ki ekkora szakadék két faj között? Michael szerint hullákból táplálkozunk, így pedig végképp értelmetlen a vadász és a vadászat kialakulása. Amint lehetőségem lesz rá, erre is rákérdezek.

A férfi magára maradt az emlékeivel, amik vasmarokként szorították a lelkét. Újra és újra átélte azt az éjszakát, már számtalanszor átgondolta, hogyan tudhatta volna megakadályozni az értelmetlen halálokat, vagy legalább megbosszulni a szeretteit. Tehetetlen dühében a feszültségét az előtte sorakozó tornaszereken igyekezett levezetni. Teljes erőből öklözte a himbálózó bokszzsákot. Mindenesetre a vadászok arcát jól megjegyezte, azóta pedig már meg is találta őket. Egy vadászklán tagjai, mind vérrokonok, mind ugyanolyan elszántan üldözik a természetfelettit, akár ártatlan, akár nem. A jelmondatuk: minden pusztuljon, ami nem evilági, ezzel pedig olyanokat is halálra ítélnek, akik a légynek sem ártanának. Mint Natalie.

Ahogy a húgára gondolt, egy erőteljes ütést vitt be a zsáknak, ami nagyot reccsenve adta meg magát a kínzásnak, és leszakadva a láncról legalább két métert repült a terem másik végébe. Lihegve nézte a fityegő láncmaradékot, majd a falnál folytatta a bokszolást. Minden egyes ütése nyomán egyre nagyobb mélyedést vájt a betonba.

Michael már nem volt ilyen ártatlan. Sajnos néhányszor elcsábult, és a temetőben bóklászva előfordult, hogy néhány csavargót, vagy kalandra vágyó tinédzsert is étlapra tűzött. Mint a múltkori lány, akivel Nicky meglátta. Hogy mondhatta el neki, hogy a vérszomja túlnőtt rajta és megtámadott egy buliból hazafelé tartó fiatalt? Szegény lány nem viselte volna ilyen jól az egész átváltozásos témát. Most pedig az a legfontosabb, hogy bízzon benne. Meg is lepődött, milyen könnyen fogadta, hogy alig három nap múlva szörnyeteggé változik és mindent megtett, hogy megkönnyítse Nicky helyzetét. Vett egy mély lélegzetet, lehunyta a szemét, de amikor csak vörös lángcsóvákat látott a szeme előtt cikázni, rögtön felpattant. Túlságosan elmerült az emlékeiben, ezzel újabb rémálmokkal teli éjjelekkel ajándékozva meg saját magát. Mindig ez történik, ha mélyebbre ássa magát abba az éjszakába.

A harmadik nap rettegéssel telve jött elém, és hideg zuhanyként ért a felismerés: ma véget ér az emberi életem. Megszűnök a világ számára, hogy valami sokkal borzalmasabb dologként térjek vissza. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben a születésnapom reggelén. Az edzésnek nemrég lett vége, alig pár órám maradt aludni, mégsem jött a várva várt álommanó. Csak forgolódtam az ágyban, és elképzeltem, milyen leszek szörnyként. Michael nem változott meg túlságosan, az arca némiképp átalakult, de persze ahhoz, hogy egy valóságos ragadozó váljon belőle, jóval több változás szükséges. Sejtettem, a teljesen átalakult ghoult nem mutatta meg, nehogy elrettentsen az eddigieknél is jobban. Aztán eszembe jutott, mint mondott: hogy szebb leszek, mint most. Ez némiképp vigasztalt, de az aggodalmam továbbra sem múlt el. Újra átfordultam a másik oldalamra, az ágy pedig hangos sóhajként nyikordult meg alattam. Mérgesen hajítottam el a párnámat, és hanyatt feküdtem a plafont bámulva. Az agyam gömbvillámként cikázott a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok között, amikor kopogtattak, majd kivágódott az ajtó.

– Ébren vagy? Jó! Mikor születtél?

Egy pillanatra megörültem, hogy az elmúlt három napot mindössze álmodtam, és épp most ébredtem fel a rémálomból, de Michael elszánt tekintete és a kezében lobogtatott papírlap másról árulkodott.

– Amnézia? – töröltem meg a szemem, bántotta a hirtelen jött világosság, de a nagybátyám ügyet sem vetett rám, és lehuppant mellém az ágyra.

– Nézd, nézd meg ezt! – mutatta felém a kezében tartott lapot, amin a nevem és a személyes adataim álltak. – A születési anyakönyvi kivonatod. Viszont a pontos idő nincs rajta. Nem emlékszel véletlenül, Natalie nem említette valamikor?

Elvettem tőle a papírt, és meredten néztem, közben vadul pörgött az agyam.

– Nem… nem tudom. Lehet, hogy említette, de… nem tudom.

– Az istenért, Nicky, ez nagyon fontos lenne! Így bármelyik pillanatban elkezdődhet az átváltozás, és lehet, hogy nem leszek melletted!

– Tudom, tudom. De sajnálom, akkor sem fog eszembe jutni, mivel lövésem sincs!

Michael a kezébe temette az arcát és összegörnyedt az ágyon. Túl sok volt neki az elmúlt néhány nap? Ha! – nevettem fel magamban. Nem ő tudta meg, hogy holnaptól egy vérengző szörny lesz.

– Nézd, ez nem olyan vészes. Mindig nálam lesz a telefonom, és ha elkezdődik, felhívlak. El kell menned valahova?

A férfi, még mindig lehajtott fejjel, bólintott.

– Nem tudod elhalasztani?

Ezúttal nemet intett. Kezdtem unni.

– Nézd, szerintem kettőnk közül nekem van jogom kiborulni, úgyhogy szedd össze magad és viselkedj férfiként vagy ghoulként, vagy akárhogy! Ígéretet tettél, tehát kezdj el dolgozni rajta!

Felemeltem a hangom, ami végre kibillentette a depressziójából. Felnézett rám és elvigyorodott, én pedig legszívesebben összetörtem volna a fején valamit. Mondjuk az éjjeli lámpát. Vagy a fésülködő asztalt.

– Te most szórakozol velem?

– Mit gondolsz, a változás csak úgy megtörténik? Ki kell robbantani belőled. És mivel nem tudjuk, hogy mikor a legerősebb az átalakulás, próbálkozni kell egész nap, míg meg nem történik.

– Nem vagy vicces.

Michael azonban már kifelé tartott a szobámból és megvonta a vállát.

– Nem baj.   

Michael egész nap az én bosszantásommal volt elfoglalva. Hol feltekerte a fűtést, hogy izzadjak, mint egy ló, hol teljesen levette, hogy aztán fogvacogva burkolózzak egy plédbe. Aztán eldugta az összes vécépapírt, megette a kedvenc sajtomat és véletlenül leöntötte a ruhámat meggy lével. Viszont mindketten tudtuk, ezeknél a gyerekcsínyeknél több kell, hogy kitörjön belőlem a természetfeletti énem. Valami sokkal, sokkal durvábbra van szükség, hogy beinduljon az átváltozás. Akkor még nem tudtam, hogy Michael is rájött erre, és már eszébe is jutott valami igazán aljas…

A vacsorához készülődtem, teljes lázban égve, hiszen már nem sok idő volt hátra a napból, az időm pedig egyre fogyott. Idegesen pakoltam a tányérokat, Michael pedig felkapta a tésztát, és erőteljesen az asztalhoz csapta a tálat. Összerezzentem és hirtelen megálltam a mozdulatban. Felé fordultam, arcomra kiült a döbbenet.

– Minden oké? – kérdeztem félve, hiszen a férfi nagyon nem volt önmaga. Arca teljesen eltorzult, a szeme a már jól ismert jégkék fénnyel világított. Fogai most meglepő módon megnyúltak és átalakultak, mintha egy ragadozó nagymacska száját bámultam volna, nem a tulajdon nagybátyámat.

– Nem, Nicky, nem oké semmi. Tudtam, hogy ezt is elszúrod! – ordított teljes erejéből, én pedig nem tudtam mire vélni a kirohanását. Csak álltam döbbenten, kezemben egy tányérral, és éreztem, hogy elönt a düh, de Michael folytatta. – Biztos ez is a te hibád. Az én átalakulásom pontos volt, tökéletes, a tiéd viszont… el sem kezdődik, de már most kibírhatatlan vagy!

A könnyeimmel küszködve szorongattam a tálat, de igyekeztem tartani magam.

– Tudom, hogy ez nem igaz, hagyd abba! – szóltam rá erélyesebben, mire kinevetett azon a félelmetes, elmélyült, nem emberi hangján.

– Azt hiszed, ugye? Hogy nem te tehetsz mindenről. Hogy nem miattad haltak meg a szüleid. Nem te vagy az oka, hogy annyira legyengültek, miközben téged pátyolgattak, hogy elővigyázatlanok voltak, és elkapták őket. Ringasd csak magad ebbe az álomba, de látom a szemedben. Már te is rájöttél, hogy miattad volt az egész. Te vagy a hibás.

A tányér remegni kezdett a szorításomban, és apró repedések jelentek meg az ujjaim körül. Az adrenalin száguldozott a testemben, teljesen feltöltve ezzel a sejtjeimet. A szemem előtt fekete és fehér karikák kezdtek táncolni, és éreztem, már csak egy apró lökés hiányzik. Michael természetesen a segítségemre sietett.

– Fogd már fel végre Nicky, ha te nem lennél, a szüleid még mindig élnének!

Bumm!

Megvolt a löket, a tányér pedig hatalmas csattanással robbant szét a kezeim között. Felsikítottam és térdre estem, ahogy a természetfeletti változás elkezdődött a testemben. Egytől egyig éreztem a sejtjeimet, éreztem, ahogy megváltoznak és átalakulnak valami mássá, valami teljesen új dologgá, hogy egészként alkossanak meg engem, az éjszaka teremtményét.

Halványan érzékeltem, ahogy Michael mellém guggol, és magához húz. Furcsamód az érintése ezúttal nem volt bizsergető, inkább nyugtatóan hatott a téboly közepette. Ebbe az érzésbe kapaszkodva tudtam csak túlélni a következő perceket.

Mikor csitult az őrület, Michael talpra segített. A tányérdarabkák eltűntek körülöttem, ezért gyanúsan körbenéztem.

– Mennyi az idő? – Magam is meglepődtem, hogy mi jött ki a torkomon. Mert, hogy nem az én hangom, abban egészen biztos voltam. A férfi elmosolyodott, amikor meglátta a zavaromat.

– Semmi baj. Átalakultál, és egy darabig ilyen is maradsz. Egyébként elmúlt éjfél, lassan mehetünk is.

– Kell egy tükör… – kirohantam a mosdóba, és döbbenten meredtem a tükörben látott… szörnyre.

Merthogy jobb kifejezést nem találtam arra, amit magam előtt láttam. A csillogó, mélybarna haj, a jégkéken világító hatalmas szemek és az ajkak közül kilógó, hegyes fogak biztos, hogy nem hozzám tartoztak. Óvatosan megtapogattam az arcomat, mire a tükörkép leutánozta a mozdulatot. Oldalra biccentettem a fejem, és a ghoul szintén megismételte.

– Szerintem csini vagy. – Michael az ajtófélfának dőlve figyelte az ismerkedésünket, majd intett, hogy kövessem.

– Azt mondtad, mehetünk. Mégis hová? – futottam utána, mire a férfi csak felemelte az ujját, csendre intve.

– Három, kettő, egy… – A visszaszámlálás végén görcsbe rándult a gyomrom, és mardosó éhség kerített a hatalmába. Összegörnyedtem a hirtelen rám törő érzéstől, és lerogytam egy székre.

– Te jó ég… – leheltem, ahogy a felismerés testet öltött bennem: ekkora éhségtől el tudtam képzelni, ahogy embereket támadok meg.

– Gyere – nyújtotta felém a kezét Michael, és a konyhában lévő hátsó ajtóhoz vezetett. Botladozva követtem, majd kitárta az ajtót. – Vár az éj, Nicky. Használd ki, a vadászat elkezdődött!  

Azután kézen ragadott, és együtt kiléptünk a vaksötét éjszakába.

Ashton szorosan fogta a fegyverét, egy full extrás, hordozható tűzágyút, és nagyon sóhajtott. Az apja megint túllihegi a vadászatot. És tényleg, Peter lesben állva várja a prédát, nem törődve azzal, hogy már három napja gubbaszt egy kripta mögött. Ashnek kezdett igazán elege lenni ebből az egészből.

Ő csak egy normális életet akart, normális gyerekkorral, játékokkal, barátokkal. De nem, neki egy dolog jutott: a vadászat. Az apja már kiskorától kezdve képzi harcosnak, könyörtelen gyilkosnak, kegyetlen vadásznak. A préda pedig nem más, mint bármilyen természetfeletti lény, legyen az vámpír, vérfarkas, ghoul vagy boszorkány, az apja és tulajdonképpen az egész családja felkeresi és levadássza a bestiákat. Kérdés vagy kegyelem nélkül. Amióta pedig az egyik szörnyeteg megölte az anyját, Ashton is a részévé vált ennek a világnak. Vagyis a világ sötét oldalának.

Nagyon jól tudta, hogy ebből az életből csak egy módon menekülhet meg, mégis álmodozott egy normális, nyugodt, kisvárosi házról, családról, kölykökről. Békés szomszédokról és grillpartikról a hátsó kertben. De Ash nem áltatta magát, tudta, hogy mindez álom is marad. Talán egy másik életben. Talán, ha máshova születik, más…

– Ash, figyelsz te egyáltalán? – A révületéből apja hangja rántotta vissza a kegyetlen valóságba, a zord, kietlen temetőbe, ahol épp ghoulra vadásztak. Néhány napja innen ragadott el egy fiatal lányt, Ash látásból még ismerte is. A hullája három napja került elő a folyó mentén, testét szétmarcangolta, első látásra egy vadállat. A helyszínelők is erre jutottak és le is zárták az ügyet, persze az apja már felismerte a jellegzetes jeleket. Azóta pedig itt dekkol a temetőben, és kitartóan vár.

Ash felsóhajtott, aznap éjjel már sokadszorra.

– Igen, apa, figyelek.

– Jó. Mi az első szabály, ha ghoulra vadászol? – tette fel a tesztkérdést Peter. Állandóan vizsgáztatta a fiát, nem szándékozott úgy elengedni, akárcsak Melindat.

– A ghoul mindig egyedül vadászik, így nem kell meglepetésre számítani.

– Jó, tovább.

– Általában hullára hajt, a friss sírokat keresi. – folytatta Ash rezzenéstelen arccal.

– Még valami?

– Ritkán támad emberre, de képes halálos sérülést okozni. Tűzzel és lefejezéssel azonban megállítható.

– Helyes. Jó fiú.

Ash bólintott. Már számtalanszor hallotta ezeket a dicséreteket, és tudta, az apjából ezek reflexszerűen törnek elő, nincs mögötte valós tartalom.

Lehunyta a szemét, és próbált visszagondolni, mikor is aludt utoljára. És most nem a néhány órás készenléti alvásokra gondolt, hanem igazi, normális ágyban, pihentető alvásra. Nem tudott felidézni egy ilyen alkalmat sem.

Már épp süllyedt volna vissza az álmodozás földjére, amikor az apja megbökte a combját és előre mutatott.

Ash követte a tekintetével, és hamarosan egy alak bukkant elő a sírok közül. Jellegzetes, kéken világító szeme azonnal elárulta: a ghoul megérkezett. Óvatosan körbeszimatolt, leguggolt, és szétnézett. Ash és a többiek hátrébb kúsztak, majd olyat láttak, amit még soha életükben: a ghoul hátrapillantott, intett és rövidesen egy újabb, fiatalabb nőstény alakja vált ki a sötétből.

Ash lélegzete is elakadt, amikor megpillantotta a lányt. Látta már korábban, de sosem gondolta volna, hogy nem evilági, főleg nem, hogy ghoul. A fenébe, még akár tetszhetne is neki a lány, ha nem most derült volna ki róla, hogy egy ádáz, ragadozó szörnyeteg. Más világból valók voltak, más neveltetéssel, más küldetéssel. Ashton pedig vállhoz emelte a tűzvetőt, és bemérte a célpontot.

Tökéletes ellentétei voltak egymásnak. Vadász és préda. A kérdés már csak az volt, hogy melyikük melyik.

Mikor Michael jelt adott, kiléptem a sötét árnyékok jótékony rejtekéből. A gyomrom türelmetlenül zsugorodott apró gombóccá, jelezve, ha hamarosan nem jutok élelemhez, saját magát fogja felfalni. Tette mindezt fájdalmas kínok közepette, de a nagybátyám megnyugtatott, hogy elmúlik, csak hozzá kell szoknom.

Előbukkantam tehát, Michael pedig leguggolt, és jelezte, hogy tegyek én is így. Csendben lapultunk a puha fűben, majd halkan suttogni kezdett.

– Szippants nagyot az éjszakából, Nicky. Mondd el, mit érzel.

Így tettem, a szaglásom pedig pillanatról pillanatra élesedett, egyre tisztábban érzékeltem a körülöttem elterülő világot.

– Virágok, és friss föld szagát hozza felém a szél. És még valami… valami mást. Valami egészen különöset.

– Nagyon jó. Ezt a valami mást fogjuk megkeresni.

A férfi előreengedett, hagyta, hadd fedezzem fel én a környezetet. Én pedig, mint egy kisgyerek léptem oda izgatottan minden fához, bokorhoz, alaposan megfigyelve, megszagolva őket. Minden sírkövet megtapogattam, magamba szívtam az illatukat. Egy idő után már meg tudtam különböztetni a márványt a gránittól, a kőrist a tölgytől. Csodálatos érzés volt, ahogy kibontakozott előttem egy teljesen új világ. Magamban visszagondoltam a reggeli rettegésemre, de nagyot tévedtem. Egy gyönyörű korszak veszi kezdetét az életemben.

A következő pillanatban a széljárás megfordult, és egy még csábítóbb, még ínycsiklandozóbb illatot sodort magával felém. Az illat irányába néztem, de amíg az én arcomon boldog mosoly terült szét, Michael megrettenve nézett ugyanabba az irányba. Nem értettem, mi a baja, majd halkan, szinte alig hallhatóan maga elé suttogott.

– Vadászok… - A szó megbénított, a nagybátyám eleget mesélt róluk, hogy a félelem rettegéssel töltsön el. Különösen egy kegyetlen, helybeli családról, akik összeverődve, csapatban támadnak, és nem kímélnek senkit és semmit. Ők végeztek a szüleimmel is.

– Mit tegyünk? – suttogtam vissza olyan halkan, ahogy csak bírtam, továbbra is meredten előre bámulva.

– Fuss… - lehelte Michael.

– Hogy mi?

– Fuss! – ordított rám teljes erejéből, de én is megláttam, mi váltotta ki belőle a változást. A vadászok előbukkantak egy kripta mögül, voltak vagy négyen–öten, és már célra is tartottak. Az egyik, a legmagasabb a szeméhez igazította a távcsövet, és szinte láttam, ahogy elmosolyodik, miközben megjelenek a célkeresztben. Kilőttem tehát, ahogy a lábam bírta, követtem Michaelt, aki ügyes mozdulatokkal szlalomozott a sírkövek és sírhelyek között. Igyekeztem követni, de minduntalan lemaradtam, bármennyire is igyekeztem.

A nagybátyám észrevette, lelassított, majd amikor mellé értem, megragadta a kezemet és őrült sebességgel húzott maga után.

A vadászok mindeközben folyamatosan tüzeltek, hol a bal oldalamon süvített el egy tűzgolyó, hol a jobbomnál zúgott el egy lövedék. Úgy tűnik, nem adják fel, a leggyorsabb pedig szinte a nyakamban lihegett, Michael minden igyekezete ellenére. Nem tudtuk őket lerázni, ez már világossá vált. Hamarosan pedig csapdába fogunk kerülni, a végtelenségig nem rohanhatunk.

Michael erőnek erejével kapkodta egymás után a lábait, magával rántva Nickyt. A lány túlságosan gyenge volt még, hogy ereje kiteljesedjen, muszáj lett volna táplálkoznia a menekülés előtt.

Ami a legrosszabb, hogy a férfi tudta, mindenről ő tehet. Ha pár napja nem kapja el azt a lányt, akkor a vadászok nem szúrják ki és nem állnak lesben. Valószínűleg már hosszú napok óta várnak rájuk, ő pedig egyenesen a karmaikba vezette Nickyt. Muszáj megvédenie, az ígéretéhez híven, akár az élete árán. Ha kell, ma este elpusztul, de a lányt megmenti.

A remény felcsillanni látszott, amikor észrevett egy stabilnak tűnő, jól védhető, zárt kriptát. Afelé kormányozta a lányt, és nagyot taszított rajta, hogy Nicky megelőzze, ő pedig szembefordult a fiatal vadásszal.

Azonnal felismerte Ashton Colemant, a híres–hírhedt Coleman vadászklánból. Tehát újra találkoznak. Örömittas félmosoly öntötte el az arcát, majd rögtön üvöltésbe torzult, ahogy teljes erejével összeütközött a fiatal fiúval. Alig lehetett több Nickynél, de tudta, nem szabad alábecsülnie. Már kiskora óta képzik kegyetlen gyilkosnak harcedzett férfiakat megszégyenítő módon.

Újra összecsaptak, Ash kezéből pedig kirepült a fegyver, de nem esett pánikba. Rögtön előkapott egy borotvaéles bozótvágó kést, és Michael felé szúrt. A férfi könnyedén hárította a próbálkozást, és igyekezett úgy mozogni, hogy közben láthassa Nickyt. A lány ügyesen elérte a kriptát, de az ajtóval meggyűlt a baja. A zár valószínűleg berozsdásodott, és jelenleg nem volt elég ereje feltörni a lakatot. Hiába, Michaelnek ki kell vágnia magát a szorult helyzetből és segíteni a lánynak.

Sajnos Ashton is észrevette Nickyt és egy pimasz félmosollyal kirúgta Michael lábát. A férfi meglepetten terült el a földön, de még hallotta, ahogy Ash hátrakiált neki.

– Búcsúzz el a cafkádtól, bestia!

Michael talpra ugrott, de addigra Ash már majdnem elérte a lányt, akárcsak őt a többi vadász. Választania kellett ismét, hogy magát menti, vagy a családját. A kétség és az öt éve tett ígéret súlya gúzsba kötötte a lelkét, úgy érezte, menten szétszakad. Döntenie kellett, méghozzá gyorsan.

– Nicky! – bődült el mély, eltorzult hangon, és kilőtt a kripta felé.

Teljes erőmből nekifeszültem az ajtónak, de a nehéz fém meg sem moccant szánalmas próbálkozásom láttán. Félszemmel figyeltem a vadász és Michael harcát, de fel sem merült bennem, hogy amikor lépteket hallottam a hátam mögül, nem a nagybátyám rohant felém.

Csak akkor fordultam meg, amikor a férfi a nevemet kiáltotta, de késő volt.

A fiatal vadász már szinte előttem állt és nem lassított, egyenesen letarolt. Az ő ereje már elég volt ahhoz, hogy az ajtó engedjen, majd együtt zuhantunk át a poros helyiségbe. Utólag belegondolva, ha a férfinek lett volna ideje átgondolni a helyzetünket, valószínűleg nem töri át a bejáratot, ezzel a több évtizede érintetlen kőfalak leomlását is elkerültük volna.

De a vadász nem gondolkodott, a bejárat pedig végérvényesen bezárult előttünk. A leomló kövek halálra zúzták volna a fiút, de egy szempillantás alatt félrelöktem, így a nehéz téglák engem tepertek le és szögeztek a földhöz. Mire elült a por, csak két lihegő, ezer sebből vérző fiatal voltunk, csapdába esve egy kriptában, származásunktól fogva ellenségek. A kérdés már csak annyi, melyikünk jut ki élve rögtönzött börtönünkből?