Kárhozottak - 1. Föld

Azriel mozdulatlanul gubbasztott egy tízemeletes tömbház tetején, onnan figyelve a város éjszakai életét. Hosszú, ébenfekete szárnyai a hátához simultak, szinte egybeolvadva a testével. A többi angyal, ha észrevette, erről az ismertetőjeléről rögtön tudták, kivel állnak szembe. A bukott angyal, aki a Földre taszíttatott emberi bűne miatt. Azriel szinte elmosolyodott a gondolatra. Kétezer éve létezett, ami elég hosszú idő, ha angyal vagy. Se barátok, társak, vagy család, csak te és a feladatod. Nem csoda hát, hogy amikor talált egy megfelelő embert, engedett a kísértésnek. A legnagyobb kísértésnek, ami angyalt érheti: szerelmes lett egy nőbe. Onnantól kezdve pedig, hogy kitudódott, nem volt hely számára a Mennyekben. A korábban hófehér szárnya fekete lett a bűntől, és arra kárhoztatott, hogy a halandók világában éljen, de egy ember se láthassa. De nem csak őt büntették meg az idők végezetéig. A nőt sem kímélték az égiek, bár azt sem tudta, hogy vétkezett. Azriel sosem árulta el neki, hogy mennyi törvényt is szegett meg miatta. Elisabeth sorsa talán szörnyűbb volt, mint Azrielé. A nőt arra ítéltették, hogy halála után újjászülessen, hogy kegyetlen halált halhasson minden életében. Azriel kénytelen volt végignézni minden egyes alkalommal, ahogy meggyalázzák, elrabolják, megkínozzák, végül megölik. Egyszer sem tudta megakadályozni az értelmetlen halált, míg végül kénytelen volt beletörődni. Ezeregynéhány év elég volt neki, hogy tudja, bármit is csinál, a nő nem látja, halandókat pedig nem bánthat. A démonokkal azonban nyugodtan harcolhat, ezért döntött úgy, hogy árnyék lesz a házak tetején, és őrzi az emberek álmát az idők végezetéig.

Ahogy lepillantott, hogy újból meggyőződjön, minden rendben ott lent, a szíve kihagyott egy ütemet.

Elisabeth…

A nő, akiért elkárhozott, épp alatta sétált el, de valami nem stimmelt vele. Zavart volt, hátra-hátra pillantgatott, míg végül Azriel is meglátta, mitől ideges. Egy csapat férfi vonult utána hangosan kiabálva, egy szűk sikátor felé terelve. Azrielben nőtt a harag, ahogy megérezte a férfiak szándékát. Újra meg fog történni, de érezte, nem képes újból végignézni a halálát.  Gondolkodás nélkül vetette le magát a tetőről, egyenesen a férfiak és Elisabeth közé. Ám ekkor jutott eszébe, hogy halandó nem láthatja, de különös dolog történt.

Az egyik férfi kerek szemmel bámult egyenesen rá, majd ráförmedt.

– Tűnj innen, bukott! Nem a te dolgod!

Azriel megvilágosodott: démonokkal van dolga. Szerencsére isteni ereje megmaradt, így könnyűszerrel porrá égette a négy démont, majd, mint aki jól végezte dolgát, indult volna vissza a leshelyére, amikor egy kéz érintette a vállát, a fekete szárnyai egy pillanatra megremegtek a váratlan mozdulattól.

– Ki vagy te?

Ez a három szó pedig eddigi hosszú élete legveszélyesebb kalandját indította útnak.

Beth rémülten figyelte a hatalmas férfit, aki különös, sötét kabátot viselt. Arca alig látszott a szemébe hulló szőke tincsektől, de a tekintete szinte perzselő volt. A lány életében nem érezte magát ilyen furán. Mintha legalább ezer éve ismerné a férfit, mégsem emlékezett rá, pedig egy ilyen fickót tuti, hogy megjegyezne magának.

– Honnan kerültél ide? – próbálkozott egy újabb kérdéssel, mikor az elsőre nem kapott választ. – És kik voltak ezek az alakok? Mit csináltál velük? Hogy tűntek el egy pillanat alatt? Mi vagy te, valami varázsló? És miért hívtak bukottnak?

Oké, talán egy kicsit elragadtatta magát, de a kérdések megrohamozták, ahogy az elméje felfogta az iménti jelenetet. A férfi a semmiből bukkant elő, pont a legjobbkor, mielőtt a banda lecsaphatott volna rá. Tudta, hogy másik úton kellett volna hazaindulnia, de késésben volt, és le akarta rövidíteni az utat.

– Te látsz engem? – bökte ki végül az idegen, de alig volt hallható a hangja. Mintha összeszorított ajkakkal szólalt volna meg, és nagy erőfeszítést igényelne a beszéd.

– Nos, nagyon remélem, hogy még nem hallucinálok. Elég kínos lenne a falhoz beszélni.

Beth elmosolyodott, de a férfi továbbra is mereven állt egész közel hozzá. A lány legszívesebben félretűrte volna a haját, csakhogy láthassa, az arca is annyira lenyűgöző, mint a halványkék szemei. Szinte nem is evilági volt, ahogy világítottak a sötétben.

– Hogy lehet ez?

– Azon kívül, hogy itt állsz előttem? – Oké, Beth kezdte úgy érezni, hogy a beszélgetésük nem halad semerre. Talán korán örült a titokzatos megmentőjének. Lehet, hogy a fickó most szökött meg a diliházból, és véletlenül bukkant fel pont itt. De akkor sincs magyarázat arra, amit művelt. – Mi lenne, ha mondjuk egy kérdésemre válaszolnál? Megegyeztünk?

Alig hitte el, de a férfi röviden bólintott. Remek, már megérte a fél év pszichológia az egyetemen.

– Rendben, akkor talán a legfontosabb: kik voltak ezek az alakok? Úgy tűnt, ismertétek egymást.

A férfi élesen szívta be a levegőt. Beth sejtette, hogy kényes kérdést tett fel, de legalább ennyit tudnia kell.

– Démonok – bökte ki végül a fickó, mielőtt Beth letett volna arról, hogy valaha is válaszolni fog.

– Aha, persze. Ez mindent megmagyaráz. Nézd, köszönöm, hogy megmentettél, vagy ilyesmi, de nekem mennem kell. További szép…

A lány nem tudta befejezni a mondatot, mert a fickó megfordult, ő pedig megállapíthatta, hogy amit az elején kabátnak nézett, az igazából valami egészen más. Valami, ami rásimult a férfi hátára, de mégis külön mozdult a testétől. Beth első döbbenetében tollakat fedezett fel, bár a mai este után nem tudta, hogy hihet-e egyáltalán a szemének.

– Mennünk kell – állapította meg röviden az idegen, majd megragadta a lány kezét, és elképesztő dolgot művelt: felrepült. Beth pedig, mint jól nevelt úrinő, egy sikítás kíséretében elájult.

Azriel a karjaiba kapta az alélt nőt, és igyekezett minél messzebb jutni a tetthelytől. Újabb démonok közeledtét érezte, így inkább menekülőre fogta. Még mindig nem értette, a nő hogy láthatja, de jelenleg mindennél fontosabb volt, hogy biztonságban tudja. Most, hogy meg tudja védeni, senkit sem enged a közelébe. Isten egész serege sem juthat át rajta.

A felhőkarcoló tetejéhez röppent, majd egy elegáns mozdulattal leszállt az erkélyre. Mivel a halandók nem láthatják, így kénytelen volt alkut kötni egy földi angyallal, aki kivett neki egy lakást. Tetőtéri, elég magasan van, úgyhogy nem zavarhatta senki, egy léleknek sem tűnt fel, hogy tulajdonképpen senki sem lakik a luxuslakosztályban. Mint egy szellem, ő is láthatatlan a Földön. És ebből már kezdett igazán elege lenni.

A többi angyal nem igen merészkedett a közelébe, néhány százévente látogatta csak meg valaki, aki elég bátor volt, hogy felrúgja a szabályokat. Közéjük tartozott Sabathiel, aki, amikor csak tehette, nála lebzselt, és töltötte a földi idejét. Mint most is.

Azriel magában átkozódott, ahogy meglátta a hosszú, barna hajú angyalt a kanapén, és magán kívül káromkodott, miközben valami focimeccset bámult a plazmatévén.

– Isten az égben, Özil, nem tudnád csak egyszer jó helyre passzolni azt a rohadt labdát?!

Sabathiel popcornt dobott a tévé felé, nem zavartatva magát, hogy nem is a saját lakásában van. Azriel telepátiával kinyitotta az erkélyajtót, és beljebb lépett.

– Haver, ne már. Keress magadnak saját szőnyeget, amire dobálhatod a kaját.

– Azt fel kéne takarítanom – vonta meg a vállát az angyal, majd felé bökött. – Dögös. Ki a tyúk? Mondd, hogy fogtál egy démont, és bedobod a közösbe.

– Ő nem tyúk és nem is démon. Ő Elisabeth.

Sabathiel összerezzent.

– És mégis mit keres itt? Hogy lehetséges ez, Azriel? Mit tettél?

Azrielt elöntötte a méreg. Kétezer évig tartotta magát, gyötrődve, kínok között, mégis rögtön az az első gondolata a legjobb barátjának, hogy az ő műve.

– Semmi közöm hozzá, oké? Megláttam, ahogy megtámadják. Megint. Nem bírtam végignézni tétlenül, és kiderült, hogy démonok voltak a nyomában. Elintéztem őket, de a lány megszólított.

– Ne már! Nem láthat, te is tudod!

– Pont ez a problémám. Az átok világos. Halandó nem láthat. Talán valaki ott fent megkönyörült rajtam, és belepiszkált Elisabeth életfonalába.

– Gondolod, hogy ezúttal van egy jóságos angyal-keresztanyja? – utalt Sabathiel arra, hogy a lánynak talán isteni vér csörgedezik az ereiben.

– Nem tudom. Talán. Nem hallottál rólam semmit? – Azriel óvatosan a tekintélyes méretű franciaágyra fektette Elisabeth-et, és arrébb dobálta Sabathiel cuccait, majd rosszallóan pillantott rá. Amaz védekezően emelte fel a kezeit.

– Hé, ritkán jövök, viselj el! És nem, nem volt semmi szóbeszéd rólad, az átkodról vagy a nőről. Azért én nem élném bele magam túlságosan.

Azriel kisimított egy aranybarna tincset a lány arcából, és finoman cirógatta a selymes bőrt. Isten a tudója, mióta várt erre a pillanatra. De a lány nem ismeri, hogy is tehetné. Kétezer év telt el a találkozásuk óta, ám a férfi szerelme mit sem változott iránta.

– Miért nem? – fordult végre a barna angyal felé.

– Szerinted, ha az égiek nem tudják, hogy az átkod megtört, hogy reagálnának rá, ha kiderülne?

– Hé, én nem csináltam semmit! És nem fogom hagyni, hogy kétszer büntessen olyan ok miatt, amiről nem tehetek!

– Oké, nyugi. Csak szólok előre, hogy nem biztos, hogy tündérmesébe csöppentél.

Azriel visszafordult a lány felé. Ő egész másképp látja. Kétezer év után végre újra mer remélni. Mi ez, ha nem egy valóra vált álom?

Beth szörnyű rémálomból ébredt. Egy hatalmas denevérember elrabolta, és miközben ő az életéért könyörgött, a szörnyeteg csak repült egyre feljebb, feljebb és feljebb. Amikor azonban kinyitotta a szemét, borzalmas felismerés száguldott rajta végig: nem álmodott. Egy idegen szobában ébredt, és ahogy kipillantott az ablakon, Los Angeles csodálatos látképét csodálhatta meg, úgy kétszáz méteres magasságból. Ami azonban megdöbbentőbb volt, az két magas, első ránézésre tökéletes külsejű férfi vitatkozása valami idegen, számára ismeretlen nyelven. És nyelvszakos professzorként az egyetemen elég meglepő. Sokféle nyelvet kellett annak idején tanulmányoznia, felismernie, néhanapján beszélnie is, de ez… Dallamos, a szavak finoman csengőek, a mondatok lágyan íveltek. Egész különös, inkább hasonlít egy kellemes melódiához, mint valódi nyelvhez.

Lehet, hogy beütötte a fejét repülés közben…

A szőke hajú férfi, akiben az elrablóját ismerte fel, hevesen gesztikulált, míg a másik, barna hajú úgy tűnt, igyekszik megnyugtatni a másikat, a háttérben pedig egy Real Madrid meccs ment. Igen, határozottan beütötte a fejét.

Óvatosan lemászott az ágyról, ahol körbe volt véve egy bőrkabáttal, motoros kesztyűvel, és igen, nem messze tőle egy bukósisak is helyet foglalt. Mivel újdonsült barátja repült, úgy vélte, ez biztosan a másik alak holmija.

Lábujjhegyre ereszkedett, és imádkozott, hogy a talpa alatt szőnyeget érezzen, ne parkettát. Amikor a selymes szálak megérintették a bőrét, majdnem felsóhajtott. Legalább nem azzal bukik le, hogy megnyikordul alatta a padló. Lassan, centiről centire emelkedett fel az ágyról, és megkönnyebbülten egyenesedett ki. Ám annyira el volt foglalva a szökéssel, hogy észre sem vette, a beszélgetés zajai időközben megszűntek, és mindkét férfi felé fordulva figyelte feszült tekintettel. Elnyomott magában egy káromkodást, és visszahuppant az ágyra, de a barna hajú férfi elmosolyodott.

– Folytasd, kérlek, látni akarom, ahogy elosonsz mellettünk. Vagy netán megkockáztatod, hogy kikukkantasz az erkélyre. Az igazán muris lenne.

A szőke oldalba bökte a másikat, és tett egy bizonytalan lépést felé.

– Hogy érzed magad?

– Ahogy az elrabolt nők szokták – fújt mérgesen Beth. Igaz, hogy eddig nem bántották, de ki tudja, mit terveznek vele. Egy biztos, nem ok nélkül van itt, és elég Helyszínelők részt látott már ahhoz, hogy tudja, a jelenlegi helyzetéből semmi jó nem sülhet ki.

– Nem vagy fogoly – jelentette ki határozottan a férfi, mire a lány felnevetett.

– Oké, akkor engedj el!

– Még nem lehet, értsd meg.

Beth gúnyosan elmosolyodott.

– Aha, nem vagyok fogoly.

– Jogos – szólalt meg a barna hajú férfi. A szőke dühösen rápillantott, majd újra Beth felé fordult.

– Nézd, meg tudom magyarázni. Én csak…

– Nem érdekel! – csattant fel a lány. – Csak engedjetek el, és akkor megúszhatjátok feljelentés nélkül. Mert amikor kijutok innen, és biztosra vehetitek, hogy ki fogok jutni, súlyos börtönévek várnak mindkettőtökre.

Beth büszke volt magára, hogy mindezt egy levegővétellel, határozottan el tudta darálni. Mert legbelül épp pánikrohammal küzdött, és a rettegés kezdte elönteni az elméjét. De tudta, csak úgy úszhatja meg, ha higgadt marad. A legtöbb filmben a határozott, kemény nők életben maradnak. És most először sajnálta, hogy a HBO-előfizetés helyett nem egy önvédelmi tanfolyamra iratkozott be.

– Hé, én bírom – nevetett fel a barna újra. – Figyu, szerintem kezdjük elölről. Én Sabathiel vagyok, a barátom, akivel már találkoztál, Azriel. Tudjuk, hogy te Elisabeth vagy.

– Beth. Csak Beth, ha már ilyen barátias a hangulat.

A szőke bólintott.

– Beth, bocsáss meg, amiért úgy tűnik, elraboltalak, de veszélyben voltunk.

– Mégis milyen veszélyben?

Azriel a társára pillantott, aki megvonta a vállát. Újra arra a fura nyelvre váltottak, amit Beth sehogy sem tudott kihámozni. Egy szót sem értett, amiből beazonosíthatta volna az eredetét.

– Emlékszel, hogy megtámadtak, ugye?

– Megtámadtak? Mégis miről… – kezdte volna a lány, de az emlékek hirtelen megrohanták. Mintha eddig egy fal választotta volna el őket, most egyszerre zúdult rá az elmúlt éjszaka minden eseménye. Hazafelé tartott, amikor rátámadt négy különös alak, és egy ötödik mentette meg tőlük. A támadói porrá váltak, a fickónak pedig szárnyai voltak.

Nagy szemekkel meredt Azriel válla fölé, ahol kikandikált két tollas szárnyvég. A két férfi összenézett és egyszerre bólintottak.

Mintegy varázsütésre, mindketten kitárták a szárnyukat, amik mindössze a színükben különbözött. Míg Sabathiel szárnya hófehér volt aranyos csillogással, addig Azrielé fekete, mint az éjszaka.

– Nem lehet… – lehelte a lány, ahogy erős késztetést érzett közelebb lépni hozzájuk. A lába nem engedelmeskedett és megindult Azriel felé. A férfi megfeszült, de nem mozdult, engedte, hogy a lány végigsimítson a puha tollakon.

– Mi vagy te? – suttogta, ahogy felnézett azokkal a hihetetlenül mély szemekkel, amelyekkel már kétezer év óta fogva tartották Azrielt.

Isten a tanúja, a férfi megpróbált parancsolni magának, de az ösztönei erősebbnek bizonyultak nála. Ennyi év után végre a karjában tarthatja asszonyát, és nincs átok, nincs semmilyen erő a Földön vagy a Mennyekben, ami megakadályozhatná, hogy megcsókolja.

Beth szinte érezte a férfi vágyát, a tűz már-már kézzelfogható volt. Nagyot nyelt, ahogy az ajkai közeledtek, és hiába tudta, hogy ez már a Stockholm-szindróma jele, egyszerűen képtelen volt ellenállni a rejtélyes idegen csábításának. Te jó ég, hiszen semmit sem tud róla!

Valami mutáns szörnyeteg, ami nőket rabol, és ki tudja, miket csinál velük. Lehet bármilyen jóképű, nézzek ki úgy, akár egy topmodell, akkor is szörnyeteg marad.

Sajnos Beth agya hiába sikoltozott a koponyájában, az érzelmei szabadságra mentek, és engedelmeskedtek a hívásnak.

Amikor ajkaik összeforrtak, mintha minden a helyére került volna. Úgy érezte, eddig elveszett volt, de most megtalálta a helyét a világban, és az Azriel mellett volt. A csókja végigperzselte az életét, újraírta a történelmet és új értelmet adott a világának. Szorosabban simult a karjaiban, a férfi pedig gyengéden szorította magához.

Beth már nem volt biztos benne, hogy csak ő érezte, de úgy tűnt, az egész épület rázkódik körülötte. Amikor Sabathiel megszólalt, már tudta, nem csak képzelte.

– Oké, szerintem abba kéne hagynotok, mert ránk szakad a francos Mennyország! Ha eddig nem tudtak a nőről, most már biztosak lehetünk benne, hogy rájöttek.

Azriel kelletlenül húzódott el tőle, de a szemei úgy ragyogtak rá, mintha csak ő létezne a Földön. És Beth is úgy érezte, rajtuk kívül nincs más a világon.

– Ki vagy te? – suttogta neki a földrengés közepette, ami újból megrázta a felhőkarcolót. Azriel azonban nem felelt, csak bámulta őt a hihetetlenül kék szemeivel, az arcát cirógatta és azon az ismeretlen nyelven szólt hozzá, majd rájött, hogy a lány talán nem érti, ezért rögtön fordított is.

– Soha többet nem kell félned. Vigyázok rád.

Finom csókot lehelt az ajkaira, mielőtt felkapta volna, és Sabathiel felé fordult.

– Indulunk. Szedd a holmid!

A férfi bólintott, és egy szempillantás múlva már rajta volt a teljes motoros felszerelés. Beth felírta az „ezt is meg kell kérdeznem” listájára, majd Azriel az erkélyhez lépett és felröppentek a felhők fölé.

A lány különösen büszke volt magára, amiért kibírta sikoltozás nélkül. Még csak nem is ájult el, bár nem is nézett máshova, csak a férfi tökéletes profilját bámulta. Mikor végre körbe mert pillantani, feltűnt neki, hogy a másik férfi nem csatlakozott hozzájuk, holott a saját két szemével látta az ő szárnyait is.

– Sabathiel?

– Ő inkább motorral közlekedik, ha a Földön jár.

– Mert egyébként hol van? – tett fel Beth egy újabb kínos kérdést, amire úgy sejtette, nem fog választ kapni.

– Otthon.

Oké, ennél hétköznapibb választ nem is adhatott volna.

– Ami hol is van? – mosolygott rá olyan csábosan, ahogy csak bírt. Remélte, hogy ő is olyan hatással van a férfira, mint az őrá.

– Később megbeszéljük, rendben?

– Nincs sok választásom, nem igaz? – Azriel csak bólintott, de az út további részét csendben tették meg.

Már messze jártak a várostól, amikor Azriel ereszkedni kezdett. A felhők közül dombos táj vált ki, és Beth-ből kibukott a kérdés.

– Ugye nem egy barlangba akarsz cipelni?

A férfi elmosolyodott.

– Nem.

Beth megnyugodott, és ha várt volna pár percet a kérdésével, megláthatta volna a kis erdei kunyhót, ami a fák között bújt meg. Azriel óvatosan landolt, majd talpra állította. Beth térdei megadták magukat a hirtelen súlynak, de a férfi résen volt, és elkapta. Elbűvölően rámosolygott.

– Csak szólnod kellett volna, hogy tartsalak még.

– Ugye tudod, hogy elég kellemetlen ez nekem.

A férfi megvonta a vállát, majd az ajtó mintegy varázsütésre kitárult és beléptek.

– Engem nem zavar.

Beth elbűvölve figyelte a takaros berendezést, igazi vidéki kunyhó benyomását keltette. Mindenfelé bútorok és szekrények sorakoztak, és a lány legalább öt hálószobát számolt össze csak a földszinten.

– Hányan jönnek még? – célzott finoman a hatalmas házra, de Azriel leintette.

– Ha szerencsénk van, csak Sabathiel.

Mondani sem kell, a lányt cseppet sem nyugtatta meg ez a válasz.

Alig rendezkedtek be, motorbőgés törte meg az erdő csendjét, majd néhány perc múlva Sabathiel robbant be az ajtón.

– Gyerekek, pokoli a közlekedés.

– Senki sem követett? – fordult felé Azriel. A férfi ledobta a cuccait az egyik közeli asztalra és megvonta a vállát.

– Haver, aki követni akar, az nem a mocit figyeli.

– Igaz. Mi a helyzet a városban?

– Földrengés, tornádó, most meg özönvíz. Azt hiszem, ti ketten elhoztátok a világvégét – mutatott Beth-re és Azrielre vádlón.

– Oké, elmagyaráznátok végre, hogy mi a fene folyik itt? – borult ki a lány.

– Szerintem ez a te asztalod. Akarod, hogy… - nézett Sabathiel a társára, aki intett neki, hogy nyugodtan ki is mehet. – Rendben, megyek, keresek valami meccset. Fent leszek, ha kellek.

Elsétált mellettük, de előtte bátorító mosolyt küldött Beth felé.

– Szóval?

Azriel nagyot sóhajtott, majd belekezdett a kétezer éves meséjébe.

– A nevem Azriel, és angyal vagyok, az Úr szolgája. Vagyis voltam. Elkárhoztam egy asszony szerelméért, ami a legsúlyosabb bűnök egyike. Száműztek a Földre, hogy láthatatlan szellemként éljek ezer meg ezer évig. Egyelten barátom, Sabathiel látogat meg a kimenőjén.

Beth érezte, hogy meg kell állítani a férfit.

– Angyal? Ezért van szárnyad? Én meg azt hittem, valami génmódosított mutáns katona vagy. A tiéd miért fekete? Minden angyalé más színű?

Azriel elmosolyodott a kérdésáradat után, de igyekezett türelmes maradni és megválaszolgatni őket.

– Igen, ezért van szárnyam. Nem vagyok genetikai kísérlet, biztosíthatlak. És nem, minden angyalé egyforma hófehér. A fekete szín jelent engem, vagyis a bukottat, akit kitagadott a Mennyország szörnyű bűne miatt.

– Elég kegyetlen a Mennyország, ha ilyen semmiségért büntetnek.

– El sem tudod képzelni – sóhajtott fel a férfi, szemében végtelen fájdalom tükröződött, ezért Beth kénytelen volt rákérdezni.

– Mi lett a nővel? Végül azért egymásra találtatok?

Az angyal felnevetett, és közelebb lépett a lányhoz.

– Azt hiszem, igen. De őt is megbüntették, tudtán kívül. A lelke nem kelhet át a túlvilágra, nem léphet be sem a Mennyországba, sem a Pokolba. Arra kárhoztatták, hogy örök időkig újjászülessen, hogy aztán idejekorán erőszakos halált haljon.

– Te jó ég, ez szörnyű! Mindez azért, mert egymásba szerettetek?

Azriel csak bólintott. Nézte a lányt, akit annyi évig csak a távolból csodálhatott, és most végre itt volt vele. Nem tudta, kinek kell megköszönnie ezt a jótéteményt, de mindenképp meg fogja keresni azt az angyalt. A férfi azonban tartozott Beth-nek még egy titokkal. El kell mondania, hogy ki is ő valójában.

– Van még egy dolog, Beth. Ami közvetlenebbül érint téged.

– Igen?

– Te vagy az a nő, akiért bűnbe estem.

Beth felnevetett.

– Már bocs, de nem vagyok kétezer éves.

– A tested nem, de a lelked ennyi ideje bolyong az élők világában. Nincsenek emlékeid az előző életeidről, bár talán elő lehetne hívni őket valahogy…

– Na, álljon meg a menet! – szakította félbe Beth a gondolatfolyamot. – Én én vagyok, vili? Nem valami Krisztus-korabeli spiné, aki angyalokkal szórakozik. Idáig mondjuk hihető volt a meséd, de túllőttél a célon. Most pedig áruld el, miért is nem mehetek haza? De úgy vigyázz, ha nem megfelelő az indok, már itt sem vagyok.

– Elisabeth! Te vagy az, akiért elkárhoztam. Emlékszel a csókunkra? Mondd, hogy téged nem változtatott meg. Mondd ki, hogy nem volt rád hatással, és elengedlek. Mondd azt, hogy egyáltalán nem éreztél semmit, és örömmel viszlek vissza az eddigi életedbe. De ha a kérdésemre igen a válaszod, akkor megvédelek az életem árán is. Még egyszer nem tudlak elveszíteni.

Azriel szorosan hozzásimult, és megcsókolta. Beth el akarta lökni, legalábbis valahol nagyon mélyen meg volt róla győződve, hogy ezt kell tennie, de a férfi annyira lehengerlő volt, annyira szenvedélyes, hogy képtelen volt neki nemet mondani. A fenébe, hiszen tényleg érzett valamit a csók közben. Nem a kétezer éves múltját, ahogy a férfi állította, de valamilyen kapocs határozottan létrejött köztük.

A férfi elhúzódott tőle, és a szemébe nézett. Világoskék szemében kérdések tömkelege csillogott, mégis csak egyet tett fel.

– Velem maradsz?

A lány alig láthatóan bólintott, és szinte érezte a férfi örömét és megkönnyebbülését. Egy puha csókot nyomott az ajkaira, majd folytatta a történetét.

– Akik megtámadtak múlt éjszaka, nem emberek voltak. A tetőről figyeltelek, amikor észrevettem, hogy követnek. Tudtam, hogy nem akadályozhatom meg, hiszen a halandók nem láthatnak, de éreztem, hogy tennem kell valamit. Amikor pedig az egyikük hozzám szólt, megvilágosodtam: démonok üldöztek téged. Velük harcolhatok, hiszen ők a Pokol teremtményei. De most először, hosszú évszázadok óta te is észrevettél. Megérintettél és hozzám szóltál. És Elisabeth, nagyon régóta ez az első pillanat, amikor remény töltötte el a szívem.

– Miért?

– Mert ez azt jelenti, hogy az átkom gyengül. Valaki kijátszotta a büntetésem, és halhatatlan vérvonalba küldött téged, lehetővé téve a találkozásunkat.

– Ez jól hangzik. Akkor te is visszatérhetsz, oda fel? – intett a lány az ég felé, de Azriel megvonta a vállát.

– Nem tudom. Nem biztos, hogy akarok menni. Már megszoktam itt lent, és ez azt jelentené, hogy el kéne hagynom téged. Ez pedig – játékosan hozzádörgölte az orrát a lányéhoz – nem fog megtörténni.

Beth felnevetett, és finoman végigsimított a férfi tökéletes arcélén. Még mindig alig bírta felfogni, mibe is csöppent, de ahogy az angyalt nézte, hajlamos volt mindenről elfelejtkezni. Csak ők ketten léteztek, és… Sabathiel.

– Zavarok? Úgy tűnt, befejeztétek a nagy vallomásokat. – Az angyal a lépcső tetején állt, kezében egy chipses zacskóval. Azriel felé sem fordulva vakkantott vissza.

– Nincs valami meccs?

– Á, Messi cselez, lő, gól. Unalmas. Társaságra vágytam.

Azriel lehunyta a szemét, és Beth szinte látta, ahogy elszámol tízig. Úgy tűnt, nagyon jól kijönnek Sabathiel idegesítő természete ellenére.

– Gyere csak, a nagy részét szerintem már tudom. Az nem világos, hogy miért akartak megtámadni a démonok.

– Valószínű, hogy az angyali vérvonal a kulcs – gondolkodott hangosan Sabathiel, amikor hatalmas fényesség töltötte be a kunyhót, majd két alak vált ki belőle, és mikor a fény elmúlt, Azriel felszisszent a látogatók személyétől.

– Nem egészen – szólalt meg a magasabb, szőke hajú férfi, a hátához királykék tollazatú szárnyak lapultak. Magasabb volt a társánál, még Azrielnél is, pedig a lány úgy képzelte, nem sok férfi van, akire neki fel kell néznie. A másik idegennek rövid szőke haja, és aranyszínű szárnyai voltak.

– Michael, Gabriel – hajtott fejet előttük Sabathiel, de Azriel inkább Beth elé lépett védelmezően.

– Mit kerestek itt? – förmedt rájuk Azriel. Ő nem hajolt meg, inkább kihúzta magát.

– A lányért jöttünk, testvérem – lépett feléjük az aranyszárnyú angyal. Azriel szinte rámorgott.

– Nem vagyunk testvérek, Gabriel. Nem rémlik? Kitagadtatok! A lány pedig itt marad.

– Veszélyben van – mondta lágy hangon Michael, és Beth-re mosolygott. A lányt a hideg is kirázta, volt valami nem evilági a mosolyában. És kivételesen nem jó értelemben.

– Fiúk, nézzétek, szerintem… - kezdte volna Sabathiel, de Michael rávillantotta fenyegető tekintetét, egyet csettintett, és a barna hajú angyalnak hűlt helye volt. Bethnek pislognia kellett, hogy elhiggye, amit látott.

– Mit tettél vele? – bukott ki belőle a kérdés. Michael azonban csak megvonta a vállát.

– Tudja, hogy törvényt szegett, amikor egy bukottat pártolt, úgyhogy visszaküldtem a Mennyekbe. A kimenője ezennel véget ért.

– Ez nem igazság! Ő nem tehet semmiről! – vicsorgott rájuk Azriel.

– Tudta, hogy hibát követ el, amikor hozzád jön, de vállalta a büntetését minden alkalommal.

– Hogy micsoda? – pislogott nagy szemekkel az angyal.

– Sabathiel büntetést érdemelt mindig, ha visszatért a Mennyekbe. A következő alkalommal mégis első dolga volt, hogy téged megkeressen.

Azriel nem tudott erről. Sabathiel sosem mesélte, hogy megbüntették, mert vele barátkozott. Annyi éven át visszajárt hozzá, és ha Azriel kérdezte, csak megvonta a vállát. Nem árthatnak nekem – mondta mindig, az angyal pedig beletörődött.

– Sabathiel nem ezt érdemelte. Csak úgy, mint Elisabeth! Ő is ártatlan volt, de megbüntettétek miattam.

– Szörnyű hiba volt, Azriel. Már tudjuk. Ezért is jöttünk, hogy elvigyük oda, ahova való – nézett rájuk Gabriel, de a lányt nem nyugtatták meg a szavai. Volt bennük valami, amitől kétértelművé vált a mondata.

– Azt hiszem, én jól érzem magam itt – húzódott Beth közelebb Azrielhez, de Gabriel csettintett egyet, és a lány már mellette állt.

– Én pedig azt hiszem, ebbe nincs beleszólásod.

Azrielt földöntúli düh öntötte el. A kezében megjelenített egy hatalmas, ezüstpengéjű kardot, és a két angyal felé lépett fenyegetően.

– Nem fogom elengedni harc nélkül.

Michael barátságosan rámosolygott.

– Túlerőben vagyunk, testvér. Ha ezzel végzünk, a te büntetésed is véget ér.

– Jó nekem így. És nehogy azt hidd, hogy Isten egész serege is képes lenne megakadályozni, hogy megvédjem a nőt, akit kétezer éve szeretek!

– Még akkor sem, ha a nő démonivadék? – mosolygott gúnyosan Gabriel, mögötte pedig Beth felsikkantott.

Mikor Azriel zavartan pislogott hol egyik, hol a másik angyalra, Michael folytatta.

– Úgy bizony. Nem angyal vérvonalba került, hanem egy démon leszármazottja. Ezért kell nekik, ezért keresik. Meg akarják ölni, hogy a lelke a Mennyországba kerüljön és belülről bomlassza fel. Ha átjut a Kapun, a védelem meggyengül, minket pedig elárasztanak Lucifer hordái.

– De ő nem juthat fel – engedte lejjebb a kardot Azriel. Hiszen ezért volt itt, még mindig a Földön. Nem nyerhet bebocsátást.

– Nem tudhatjuk, hogy a démonvér mennyire zavarja meg az érzékelőinket. Ha egy kis esély is van rá, hogy talán bejut a Kapun, nem kockáztathatunk.

– Mit akartok tenni vele? – vicsorgott rájuk újból, ahogy felfogta a szavak jelentését.

– Testvér, nyugodj le. Nincs értelme viaskodnod. A lelkét bezárjuk, nem juthat a Mennyországba, de a Földre sem jöhet vissza.

– Tessék? – szólalt meg végre Beth. Ha már az ő sorsán vitatkoznak, legalább beleszólása legyen.

– Még egy büntetés olyan ok miatt, amit el sem követett? Eléggé megváltoztak odafent a dolgok.

– A Mennyek Kapuját meg kell védenünk, Azriel! – csattant fel Michael. – Volt idő, mikor te is esküt tettél.

– Igen, nos, aztán száműztetek azért, mert vannak érzéseim.

Gabriel gonoszul felnevetett.

– Az érzések a gyengéknek való, Azriel! Mi Isten katonái vagyunk, nem engedhetjük meg magunknak a gyengeségeket.

– Azt hittem, az angyalok barátságosak – nézett rájuk nagy szemekkel Beth. Gabriel felé fordult, amitől a lány legszívesebben hátrált volna.

– Harcosok vagyunk, védelmezők. Ez a feladatunk teremtésünktől kezdve. A rendszer pedig jól működik, a Kapu áthatolhatatlan. De itt vagy te, és veszélyezteted az egész világegyetemet. Ha felborul a rend, és a démonok átjutnak a Mennyországba, a Föld lesz az új Pokol. Ezt te sem akarhatod.

– Elisabeth, ne hallgass rá! Kitalálunk valamit! – kiáltott neki Azriel, de csak az angyal szavai csengtek a fülében. Minden elpusztulhat miatta? Mikor lett ennyire fontos az élete? Vagy a halála?

– Ha veletek megyek, Azriel visszatérhet közétek?

– Ha ő is úgy akarja, mi nem fogjuk megakadályozni – bólintott Michael.

– Nem, ígérjétek meg, hogy visszatérhet a Mennyekbe! – dobbantott dühösen a lábával. Ha meg kell halnia, legalább valami jót is hagyjon maga után.

– Megígérem – mondták egyszerre. Beth bólintott.

– Akkor jó.

– Nézd csak, Azriel. Feláldozza magát érted. Milyen emberi. Már értem, miért szerettél bele annyi éve – fordult a férfi felé Gabriel. Azriel azonban csak Beth-t nézte. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy képes meghalni csak azért, hogy megmentse őt. A szemében könnyek remegtek, ahogy végignézte, hogy Beth Gabriel kezébe csúsztatja a sajátját, majd egy fényes villanás kíséretében köddé válnak.

A következő pillanatban újabb fényesség vakította el, és az ezer sebből vérző Sabathiel terült el a földön. Egy remegés száguldott végig a testén, a hófehér tollai pedig éjfeketévé változtak.

Azriel letérdelt mellé, és kezébe fogta az arcát.

– Ne, Sabathiel, mit tettél! – magához ölelte a sérült angyalt, aki eltolta magától.

– Ne engedd el a lányt. Ez csapda!

– Tessék? – Sabathiel felköhögött, és kiköpte a felgyülemlett vért a padlóra. Súlyos sérülései voltak, úgy tűnt, alaposan megkínozták. De mégis ki lenne képes bántani egy angyalt?

– Áruló van a Kapukon belül. Be akarják juttatni Elisebeth-et, hogy a démonok betörhessenek. Hol van?

– Elvitték. A lány önként ment velük.

– Akkor elvesztünk… - Sabathiel elájult, Azriel pedig felordított tehetetlen dühében.