Kárhozottak - 2. Mennyország

Beth kénytelen volt megállapítani, hogy felvett egy igen rossz szokást: idegen helyen ébred, ismeretlen emberekkel körülvéve. Egy fehér szobában volt, de nem volt sem ablak, sem lámpa, mégis olyan világos volt, mintha a fény egyenesen a falakból áradt volna. Két alak állt tőle nem messze, és a már jól ismert, ismeretlen nyelven beszélgettek. Egyikük Gabriel volt, az egyik angyal, aki magával vitte, a másik azonban különbözött tőle. Ő is magas volt, ám a haja ébenfekete volt, a hátán pedig nem viselt angyalszárnyakat. Sötét aura lengte körül, ami azt sugallta a lánynak, hogy addig örüljön, míg nem ismeri ezt a fickót.

Próbált körbekémlelni, de úgy tűnt, mintha egy végtelen szobában lenne. Hiába erőltette a szemét nem látott mást, csak fehérséget.

– Hol vagyok? – szakította félbe az ingerült társalgást, mire mindketten felé fordultak. Bár ne tették volna – villant át Beth agyán, amikor meglátta az ismeretlen férfi hollófekete szemét. Egy szó ugrott be rögtön: démon.

De mit keres egy démon egy angyallal egy helyiségben?

– A Mennyország egy távoli szegletében, ahova nem ér el Mindenható atyánk keze – válaszolt neki Gabriel nyájasan. A lánynak felfordult tőle a gyomra.

– Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezett vissza Beth. Egyáltalán nem tetszett neki a jelenlegi helyzet, nem ezt beszélték meg. – És ő kicsoda?

– A nevem Forcas – hajolt meg előtte az idegen, és rávillantotta hófehér fogsorát. Még ijesztőbb volt, ha mosolygott. – Jól sejted, hogy mi vagyok.

– Hogy lehetséges ez? Mit keresel itt?

A lány emlékezett, hogy ha ő átlépi a Kaput, a démonseregek rászabadulnak a Mennyországra. Most mégis itt volt, és egy démonnal beszélgetett.

– Van egy kis segítségem – intett Gabriel felé a démon, aki dühösen a társára meredt.

– Befognád végre?

– Azt hittem, csak én léphetek be.

– Nos, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a te halálod töri meg a Kapu védelmét, de ugyebár jelen helyzetedben ver a szíved. Egyelőre. Ő pedig… – Gabriel Forcas vállára tette a kezét. – Ő megtalálta a kiskaput. De a többi démon nem elég erős, hogy átlépjen rajta. Itt jössz a képbe te.

Beth-ben meghűlt a vér is. Angyal-démon szövetség? És ő ezért áldozta fel magát? Azriel sosem fog visszajutni az otthonába.

– Hogy tehetted? Angyal vagy! – nézett vádlón Gabrielre, aki megvonta a vállát.

– Nincs túl jó sorunk itt fent. Állandó fegyelem, harc és küzdelem az életünk. Belefáradtam.

– Szégyelld magad!

Forcas elé lépett, és arcon ütötte. Beth megszédült és a démon lába elé esett.

– Szerintem örülj neki, hogy itt egy angyal. Jelenleg ő az ok, amiért még mindig élsz. De már nem sokáig. Hamarosan összegyűlnek a seregeim, és megtámadjuk a Mennyeket. És drágám – Forcas leguggolt elé és megragadta a lány vérző állát –, te leszel a kulcs a győzelmemhez.

Sabathiel szörnyűbben érezte magát, mintha lejátszott volna egymás után öt focimeccset. Fájt mindene, sajgott a feje, és képtelen volt megmozdítani a jobb karját. Ahogy lepillantott, észrevette a kezén a kötést. A francba, hogy nem gyógyul hamarabb. Biztos a földi levegő miatt.

Feltápászkodott az ágyból, és lassan talpra áll. Kinyújtóztatta az épségben maradt végtagjait és kitárta a szárnyait. A következő pillanatban egy ordítás és nem kevés káromkodás hagyta el a száját.

Azriel rögtön a szobájába rohant, kivont karddal a kezében.

– Mi történt? Visszajöttek? – kémlelt körbe a szobába, de az angyalon kívül mást nem látott. Épp a hollófekete szárnyait vizslatta aggodalmas arckifejezéssel.

– Mondd, hogy vissza lehet őket festeni! – emelt meg egy fekete tollat és Azriel felé fordult.

– Bocs haver, azt hiszem, ez már végleges.

– Az isten verje meg! – káromkodott Sabathiel, mire Azriel felnevetett.

– Nem korai ez még?

– Baszd meg! A te hibád! Hagytad volna a nőt a pokolba!

Azriel dühösen felmordult, és állon vágta a társát.

– Senki sem kért, hogy keveredj bele! Senki sem kérte, hogy szökj meg a Mennyekből, és ezzel elbukj most és mindörökre! Magadnak köszönheted. A magam részéről viszont megyek, és megkeresem Elisabeth-et.

Sabathiel az ütés erejétől visszacsuklott az ágyra, onnan válaszolt a férfinek.

– És mégis mi a terved? Egyedül támadod meg a Mennyországot? Ennyire te sem lehetsz hülye…

– Ha kell, az egész Poklon végigmasírozok egymagam, csak hogy megmentsem! Te meg maradj itt, és nyalogasd a sebeidet.

– Megéri, mondd csak! Egy nő miatt feladni mindent?

Azriel visszafordult az ajtóból.

– Voltál te már szerelmes, Sabathiel? – Mikor az bólintott, folytatta. – Akkor hogyhogy még mindig az Úr szolgája voltál mostanáig?

– Egy nő sem éri meg, hogy miatta elbukjak. – Azriel elmosolyodott a válaszára.

– Akkor barátom, még nem voltál igazán szerelmes. És várj, én azt hittem, meleg vagy – döbbent meg végül a szőke angyal. Sabathiel lazán bemutatott neki és felkelt az ágyról.

– Cseszd meg, tudod? Igenis, szerelmes voltam, de nem a megfelelő nőbe. De ezt majd később. Most indulnunk kell, különben elkésünk.

Sabathiel mellé lépett, ami őszintén megdöbbentette Azrielt.

– Ezt úgy értsem, hogy velem jössz?

– Ja, hát nem a Madridért lettem bukott angyal. Na, lódulj!

Egy fényes villanással később mindketten a Mennyország Kapujánál álltak. Összenéztek, majd egyszerre tolták be a súlyos, aranyszárnyakat. Mivel a védelem még áll, ez azt jelenti, hogy Elisabeth is életben van. Új remény költözött Azriel szívébe, miközben lassan beljebb sétáltak.

– Ugye tudod, hogy ez felér egy öngyilkossággal is? – pillantott körbe Sabathiel aggodalmasan. Azriel a szemét forgatta.

– Mondtam, hogy nem muszáj jönnöd. De ha már itt vagy, mesélhetnél az árulós részről. Mit hallottál?

– Egy démon valahogy bejutott a Kapuk mögé. Angyali segítséggel. Azt beszélik, meg akarják dönteni a hatalmat, de a nőd a kulcs a többi démon bejutásához.

– A francba! Ez komolyabb, mint gondoltam.

– Ja, jó nagy kalamajkába nyúltál, mikor megmentetted a szívszerelmedet.

Azriel lehunyta a szemét, és igyekezett, hogy ne mosson be még egyet Sabathielnek. Pedig Isten a tanúja rá, megérdemelte volna.

– Mondd csak, még mindig képes vagy megtalálni a nőt? – kérdezte hirtelen Sabathiel. – Tudom, hogy megérzed, bárhol is születik újjá.

Azriel bólintott, majd becsukta a szemét és koncentrált. Minden egyes idegszálával azon volt, hogy megérezze Beth jelenlétét. Mikor halványan érzékelt valamit a Mennyország távoli sarkából, elmosolyodott.

– Megvan. Kövess! – utasította a társát, majd elvillantotta magát a gyenge jelhez. Egy elhatárolt mezőn találták magukat, körbevéve a semmivel. Fehérség uralkodott mindenhol, körbeölelte a tájat, de Azriel tudta, hogy itt kell lenni a lánynak.

– Elfedik magukat. Kell lennie itt valami szobának, vagy valaminek… - amint kimondta, Sabathiel feje beleütközött valami láthatatlan tárgyba. Az angyal hátraesett, és nagyot nyekkent a földön.

– Jézus a kereszten, mi a pokol volt ez?

– Látom, belejöttél – mondta a válla fölött Azriel, miközben közelebbről is megvizsgálta, mibe ütközött Sabathiel. Az angyal a fejét vakarva ült továbbra is a földön, míg Azriel körbejárta a dobozt.

– Már nincsenek itt. De ügyes vagy, megtaláltad a rejtekhelyüket.

– Kapd be! – morgott rá Sabathiel, és már indult volna, hogy bejussanak a doboz belsejébe, amikor egy hang megállította őket.

– Mit kerestek itt? Sosem léphettek Atyánk földjére!

Michael állt velük szemben, teljes páncélzatban, felfegyverkezve. De nem voltak körülötte a testőrei, ahogy a Mennyekben általában járkálni szokott. Az arkangyalok sosem hagyják el a helyüket őrizet nélkül.

– Ha megtudom, Michael, hogy a te kezed is benne van a dologban, puszta kézzel tépem ki a torkodat! – vicsorgott rá Azriel, de Michael döbbenten nézett rájuk.

– Mégis miről beszélsz?

– Áruló van köztünk, szóval ne add az ártatlan – felelt neki Sabathiel, és a biztonság kedvéért megjelenítette a kardját a kezében.

– Az egyetlen árulók ti vagytok itt, akik beszennyeztétek Atyánk törvényét. Most pedig takarodjatok, vagy magam doblak le titeket.

– Nem megyek el Elisabeth nélkül!

Michael felé fordult.

– A nő magától jött velünk, a lelke pedig bezárva marad az idők végezetéig. Nincs miről beszélnünk.

– Fejezd be ezt az álszent dumát, tudjuk, hogy be akarjátok juttatni a démonokat!

– Ezt nem értem. – Michael leengedte a kardját, és hol az egyik, hol a másik angyalra pillantott. – Mégis ki mondta ezt nektek?

– A saját fülemmel hallottam, miközben kínoztatok! – bökött magára Sabathiel, és felmutatta a még mindig bekötözött kezét.

– Mégis ki mondta? Kit hallottál?

– Tényleg, Sabathiel, kinek a hangját ismerted fel? – fordult felé Azriel is. A férfi azonban megvonta a vállát.

– Nem tudtam rendesen figyelni. Csengett a fülem a saját ordításomtól. De tudom, hogy mit hallottam. Elisabeth a kulcs, de egy démon már átjutott. Valaki segített neki.

– Senki sem állna le Lucifer szolgáival – jelentette ki határozottan Michael, de Azriel megrázta a fejét.

– Valaki mégis megtette. És nála van Elisabeth… várj, hol van Gabriel? Azt hittem, ti mindig össze vagytok nőve.

– Még, hogy én vagyok a meleg, mi? – ütötte oldalba Sabathiel Azrielt.

– Ő… azt mondta, dolga van. – Michael össze volt zavarodva. Valójában a társa már egy ideje furcsán viselkedett, de mindeddig nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.

– És neked ez nem volt gyanús? – förmedt rá Azriel.

– Oké, azt hiszem, megvan a tégla. Sürgősen meg kell találnunk azt a nyavalyás tollas seggűt!

– Vigyázz a szádra, Sabathiel! Már nem vagy az Úr szolgája, de amíg az ő házában vagy, viselkedj! – szidta le Michael, mire Sabathiel kénytelen-kelletlen bólintott. – Jó. Ami pedig az összeesküvés-elméleteteket illeti, biztos, hogy valami félreértés lesz. Gabriel valószínűleg most is a hálótermében van.

– Rendben, menjünk, nézzük meg. De ha nincs ott, azonnal riadóztatod az őrséget, világos? – lépett Michael elé Azriel. Az bólintott, és mindhárman az arkangyalok termeihez villantották magukat.

Ahogy földet értek, Azrielnek rögtön feltűnt valami különös. A társai felé fordult, és rosszallóan összehúzta a szemöldökét.

– Hol vannak az őrök? Elég rég nem jártam erre, de emlékeim szerint legalább öt őrnek kéne itt állnia, és vigyáznia az arkangyalokra.

– Igazad van – csóválta meg a fejét Michael, és elkiáltotta magát. – Hofniel! Mendrion! Hol vagytok?

Mikor semmi válasz nem érkezett, Sabathiel füttyentett egyet.

– Úgy tűnik, mégis csak a bukottaknak lesz igazuk.

– Lehet. De Gabriel? – Michael igazán szomorúnak tűnt, amit Azriel nem csodált. Ha az ő legjobb barátjáról derülne ki, hogy áruló, ő sem lenne fényes kedvében.

– Hé, sosem tudhatod, mi rejtőzik az emberekben – tette Michael vállára a kezét Sabathiel, de az angyal lerázta magáról.

– Gabriel nem ember. Arkangyal, egész seregek vezetője. Hogy állhat át a sötét oldalra?

– Nem volt olyan nehéz, testvérem – szólalt meg a hátuk mögött az említett angyal. Azriel rögtön támadásba lendült, és ledöntötte a lábáról Gabrielt.

– Hol van a nő? – vicsorgott rá dühösen, de mielőtt megüthette volna, egy tucat angyal jelent meg körülöttük, és lehámozták róla Azrielt.

– Ne olyan hevesen, Azriel. Az érzelmeid elvakítanak. – Gabriel lassan felállt, és hűvösen elmosolyodott. – Milyen színes egyéniségekből áll a csapatod, bátyám?

Michael undorodva pillantott a szőke, rövid hajú angyalra.

– Hogy tehetted? Elárultál mindannyiunkat! Elárultad Atyánkat!

– Ti árultatok el engem! – vágott vissza Gabriel. – Te és a harcotok Luciferrel, ami már meg volt írva előre. De mi van velem? Nekem miért nem írtak nagy és dicső sorsot?

– Tudod, hogy ez nem így működik, öcsém. – Michael mély levegőt vett, képtelen volt elhinni, hogy Gabrielt egy emberi érzelem, a féltékenység tartja fogva. – A te sorsod más. De nem az, hogy elárulj minket.

– Gabriel, hol van Elisabeth? – ordított fel Azriel a szorításból, a szeme sarkából pedig észrevette, hogy Sabathiel jelez neki.

– Biztonságban, egyelőre. Addig életben marad, míg le nem jár az ideje. Nem fogok belepiszkálni a sorsába, hiszen eleve elrendeltetett, hogy meghaljon. Amikor pedig megtörténik, elszabadul a Pokol. Szó szerint.

– Nem teheted! Ezzel halálra ítélsz milliárdnyi embert! Felborítod az egyensúlyt! Kérlek, Gabriel, gondolkodj tisztán – könyörgött Michael, de a kérése süket fülekre talált. Gabriel csak nevetett az érvelésén.

– Miből gondolod, hogy érdekelnek a majmok?

– Onnan, hogy erre teremtettél. Védelmezni, nem rombolni. Évezredek óta ez a feladatunk, és eddig nem kételkedtél. Mi változott, testvérem?

Gabriel Michael elé lépett és teljes erejéből megütötte. A Mennyország visszhangozta az ütést, hiszen angyal nem üthet meg egy másikat.

– Te változtattál meg! Az árnyékodban élve találtam rá önmagamra.

– És a démonra, akivel lepaktáltál? – kérdezett vissza Sabathiel, majd bólintott Azrielnek. A két angyal egyszerre lendült támadásba és legyűrték a fogva tartóikat. Gabriel és Michael csak meredten bámulták egymást, Michael nem ütött vissza, bár legbelül remegett a visszavágóért, mégis… Képtelen lenne megütni a saját testvérét. Köztük szorosabb a kapocs, mint bármely más angyal között, miért nem érezte akkor, hogy mire készül a férfi? Miért nem adott neki Isten erőt ahhoz, hogy megakadályozza mindezt? A kétség körbefonta a szívét, és lassan felemésztette a hitét, de mielőtt összeroskadt volna a súly alatt, két erős kéz a válla alá nyúlt, és elvillantották egy másik helyre. Még mindig a Mennyekben voltak, de egy másik helyen.

Az angyal körbepillantott a hófehér mezőkön, és felismerte, hogy ez az a hely, ahol Azrielt és Sabathielt megtalálta.

– Miért jöttünk ide?

– Úgy gondoltuk, itt Gabriel sosem keresne minket. – Azriel a kardjára dőlt, és lihegve összeöklözött Sabathiellel, aki talán még rosszabbul nézett ki, mint mikor elindultak. A férfi több helyen vérzett, és az arcára kiült, hogy komoly fájdalmai vannak. Michael odament hozzá, és megérintette az arcát. Sabathiel lehunyta a szemét, ahogy a gyógyító erő végigszáguldott rajta, eltüntetve minden nyílt sebet és belső sérülést.

– És ha visszatérnek?

– Akkor várni fogjuk őket – emelte meg Sabathiel a kardját. – Mellesleg kösz.

Michael bólintott, majd lerogyott, és teret adott a bánatnak. Még sosem érzett ilyen erőteljes érzést, sosem járta át a fájdalom ilyen mélységekig. A fizikai fájdalom semmi sem volt a mostanihoz képest, pedig az angyal már végigharcolt nem egy háborút, nem is említve a küzdelmét Luciferrel. Ezért is rázta meg annyira, hogy újabb testvére fordult ellene.

– Nem marad senkim – bukott ki belőle, mire a másik két angyal összenézett. Azriel lépett hozzá hamarabb, és leguggolt vele szemben.

– Egy egész világ van odalent, akik nap, mint nap imádkoznak Istenhez és az angyalokhoz.

– Hallom az imákat, Azriel, de jócskán megfogyatkozott a hívők száma.

– Egy-null az arkangyalnak – kommentálta Sabathiel, de Azriel leintette.

– Nem kértem a véleményed. Inkább gyógyulgass.

– A nagytesó mindent rendbe hozott, alig várom, hogy kipróbáljam az új énemet.

Majd bizonyításul felkapta a kardját, és kihívta Azrielt. A férfi felnevetett, és elfogadta a kihívást. Nevetve küzdöttek egymás ellen, és ez segített elterelni Michaelnek a gondolatait.

– Hogy lehettek ilyen boldogak? Te – mutatott Sabathielre – épp most buktál el. Te pedig – fordult Azriel felé – nem találod a nődet.

– Nézd, haver, tudom, hogy nehéz felfogni, de kell néha a móka, kacagás az angyali életbe is. Nem tudom, te meg a bátyád hogy szórakoztatok, de mi így szoktunk. Húzzuk egymást, tudod?

– És ez jó?

Azriel bólintott.

– Igen, mert ez erősít meg abban, hogy még ha nagyon sötét is a helyzet, tudom, hogy van fény. Lehet, hogy távol van, de attól még ott van. Meg fogom találni Elisabeth-et, nem tudom, hogyan, vagy meddig fog tartani, de megtalálom.

Michael ezután nem szólt semmit, csak bólintott, és nézte, ahogy a két férfi egymást piszkálja. Sokat nevettek, néha olyan vicceken, amit ő maga nem értett, de úgy gondolta, valami titkos dolog lehet, amik csak ők ketten értenek. Gabriel és az ő kapcsolata sosem volt ilyen… felhőtlen. Sosem érezte, hogy a legjobb barátjával beszélne, egyszerűen csak teljesítették a feladatukat, amiket rájuk osztottak. A pihenőidejükben sem játszottak, vagy beszélgettek semmiségekről. Stratégiákról, démonokról, támadásokról. Michael most döbbent rá, hogy szinte semmit sem tudott Gabrielről, vagy a gondolatairól. Sosem hallgatta meg az aggályait, még akkor sem, amikor Lucifer ellenük fordult. Míg az ő feladata volt a Pokolba taszítani, Gabriel… igazából fogalma sem volt, hol volt, vagy mit csinált.

Mikor a két angyal befejezte a bolondozást, leültek mellé és nagyot sóhajtottak.

– Most mihez kezdünk? – nézett Sabathiel Azrielre. A szőke angyal megvonta a vállát.

– Őszintén? Fogalmam sincs. A jel eltűnt, nem érzékelem Elisabeth-et. Képtelen vagyok megtalálni.

Michael szólalt meg mellette váratlanul.

– Mesélj róla.

– Csak most ismertem meg.

– De már kétezer éve szereted. Mit szerettél meg benne? Mi az a tulajdonsága, ami mindig visszatér? Mindig ugyanúgy néz ki? Ha nem, miről ismered fel?

– Gyönyörű fiatal nő volt, mikor először megpillantottam. Vizet húzott a kútból, és egy tucat férfi tolongott körülötte, hogy segítsenek neki, de persze nem fogadta el. Makacs volt, istenem, de még milyen makacs! Ha egyszer a fejébe vett valamit… Emlékszem, egyszer eltökélte, hogy ő is repülni akar, a segítségem nélkül. Felmászott a legmagasabb szikla tetejére, és leugrott. Az utolsó pillanatban kaptam el, majd mikor a karjaimban tartottam, büszkén elmosolyodott és azt mondta: láttad, repültem. Én erre azt feleltem: nem, te zuhantál. Persze addig vitatkozott velem, míg igazat nem adtam neki.

– Akkor nem egy okos teremtés.

Michael oldalba bökte Sabathielt.

– Ne bántsd meg az érzéseit.

– Hagyd csak, Michael, már megszoktam Sab-et.

– Én viszont nem.

– Oké, te vagy a főnök – emelte fel megadóan a kezét Sabathiel, mire Azriel megköszörülte a torkát.

– Igazából én vagyok a főnök, ő csak hozzánk csapódott.

– Új téma! – kiáltott fel Sabathiel, mire Azriel bólintott.

– Rendben. Az eredeti téma az volt, hogy találjuk meg Beth-t.

– Istenfélő volt a nő? – kérdezte hirtelen Michael.

– Ezt most… igen, persze. Akkoriban mindenki hívő volt. De hogy most? Nem tudom. Nem akartam az élete minden másodpercét végignézni, túl fájdalmas, még ennyi idő után is. De nem láttam imádkozni.

– Talán, ez egyszer a szerencse mellénk áll.

Sabathiel kérdőn pillantott a mellette ülő arkangyalra.

– Mire akarsz ezzel célozni?

– Ha a nő elkezd imádkozni, meg tudom mondani a pontos helyét.

Azriel szeme elkerekedett.

– Tehát, amikor azt mondtad, hallod az imákat…

Michael bólintott.

– Akkor úgy értettem, hogy hallom az imákat.

– Nem semmi. Most, hogy megüresedett egy arkangyal hely, van felvétel, igazam van? – kúszott közelebb Sabathiel Michaelhez.

– Fúj már! Legalább várj, míg elfordulok – kiáltott fel fájdalmasan Azriel, mire Sabathiel kinyújtotta rá a nyelvét.

– Féltékeny vagy, mert nem neked jutott először eszedbe.

– Füstöském, ne is álmodozz ilyen kiváltságokról – vágott vissza Azriel, de Michael leállította őket.

– Először is, arkangyalt teremtenek, nem választanak. Másodszor, ha volnátok szívesek csendben maradni, talán megtalálom a nőt, akit kerestek.

– Oké, befogtuk – mondták szinte egyszerre, és visszatelepedtek Michael mellé.

Az angyal lehunyta a szemét és erősen koncentrált. Magában imádkozott, hogy meghallja a lányt, méghozzá időben. Most már minden Elisabeth-en múlik.

Beth kezdte megszokni, hogy mindig új helyeken ébredt, idegenekkel körülvéve. A legmeglepőbb talán az lenne, ha végre otthon, a saját ágyában ébredve, miközben a szülei ébresztgetik. Óvatosan körbenézett, és megállapította, hogy eddig ez a legszörnyűbb hely, ahol valaha volt.

Sötét barlangfélében volt, mindenfelé fekete gyertyák világítottak, a falak pedig sikításokat és halálhörgéseket visszhangoztak. A lányt kirázta a hideg, főleg, miután megpillantotta, kit bíztak meg az őrzésével.

Egy undorító, fekélyekkel tarkított, hatalmas kutya állt előtte láncra verve, és erőteljesen morgott rá. A pofájából csorgott a nyál, dühös, sárga szemei fenyegetően villantak rá. Beth, ahogy csak tudott, hátrébb húzódott, és arra gondolt, mennyire örülne neki, ha újrakezdődne a nap. Már legalább ezerszer megbánta, hogy nem a szokott útvonalon indult haza, azóta pedig megjárta a Mennyeket, most pedig minden bizonnyal a Pokolban kötött ki. Ahova, néhány diákja szerint pontosan való volt.

A fenébe, ha legalább keresztény lenne, megértené, de sosem volt igazán hívő. Néha, az anyjával eljárt templomba, de sosem tudta átérezni az anyja hitét. Sosem tudta elhinni, hogy létezik egy feljebbvaló hatalom, ami értünk van, alakítja az életünket, beleszólása van a dolgok történésébe. Hiszen, ha tényleg létezik efféle hatalom, miért van bűnözés a Földön? Földrengések, árvizek, természeti katasztrófák? Nem, Beth számára elképzelhetetlen volt, hogy ha valakinek ekkora hatalma lenne, nem akadályozná meg a milliónyi értelmetlen halált.

És tessék, most itt van a Pokolban, és ki van szolgáltatva valami démonkutyának, egy áruló angyalnak, és egy bukottnak, aki állítása szerint kétezer éve szereti. Beth szerint épp itt volt az alkalom, hogy bizonyítsa a nagy szeretetét.

– Kérlek, Istenem, angyalok, Azriel, vagy valaki, aki hall… Nem szoktam ilyet csinálni, fogalmam sincs, hogy kell imádkozni. De… elég szorult helyzetben vagyok…

Mintegy végszóra, a kutya rámorgott és vad csaholásba kezdett. Beth rémülten rezzent össze, majd becsukta a szemét, és folytatta.

– Kérlek, nagyon nagy szükségem lenne a segítségre. Tudom, hogy nem vagyok jó keresztény. Azt is, hogy megbüntettetek valamiért, amit nem is igazán értek. De kérlek, ha van rá esély, egy icipici esély, hogy valaki meghallja odafent az imámat… - Beth nagyot sóhajtott. – Nem akarok meghalni. Azt hiszem… azt hiszem, még élnem kell Azrielért.

Michael kinyitotta a szemét, a két angyal pedig felé fordult.

– Jó kislány. Tudom, hol van.

– A francba is, ember, mondd már el! – türelmetlenkedett Sabathiel, Azriel azonban feszülten figyelte Michaelt.

– Elisabeth-et levitték.

– Hova? – kérdezett vissza Azriel, mire Michael mélyen a szemébe nézett.

– Le, testvérem. A nő a Pokol legmélyén fogoly. És érted imádkozik.