21. fejezet

Sarah felkapott egy keze ügyébe akadó pólót, magára rángatta, és már rohant is Billhez, aki utolsó erejét is elveszítve dőlt el ájultan. Cadmon felkapta a farmerjét, és követte a lányt, közben folyamatosan az erdőt figyelte. Nem lehet, hogy aki megtámadta a királyt, ne követte volna a Menedékig. Hacsak Bill nem végzett mindenkivel, aki eléje került. Amilyen állapotban volt, még ezt is el tudta képzelni.

Sarah közben odaért hozzá, és a fejét az ölébe véve szólongatta.

– Bill! Istenem, mi történt? Kérlek, kérlek, nyisd ki a szemed. Könyörgöm… – Mintha csak az égben meghallották volna a könyörgését, Bill szempillái megremegtek, majd résnyire nyitotta a szemeit. A lány megkönnyebbülten sóhajtott fel és magához ölelte a férfit. Bill felnyögött, mire Sarah villámgyorsan elengedte.

– Bocsánat! – mosolyodott el, és kisimított egy tincset a nagybátyja arcából. Időközben Cadmon is odaért, és faggatni kezdte a férfit.

 – Mi történt? Hol vannak a többiek?

– Túlerőben… voltak. Csapda… - Bill szavai erőtlenül hagyták el ajkait, összefüggéstelen gondolatait igyekezett mondatba fűzni, egyelőre eredménytelenül. – A többiek… nem tudtam… sajnálom.

– Shh, ne beszélj! – Intette le Sarah, majd Cadmonhoz fordult. ­ ­– Be kell vinnünk most azonnal!

A férfi bólintott, és Bill válla alá nyúlva emelte fel a földről. Sarah az ajtóhoz rohant, sarkig tárta, majd torkaszakadtából felkiáltott.

– Peggy! Szükségünk van rád!

Az említett nő néhány perc múlva már lent is termett, addigra Cadmon bevitte Billt a nappaliba és felfektette a kanapéra. Mikor Peggy megpillantotta a több sebből vérző férfit, a remegés hullámokban öntötte el a testét, a torkát sírás fojtogatta, és képtelen volt szóhoz jutni.

Sarah elkapta a nő karját, és erőteljesen megrázta.

– Ráérünk utána sokkot kapni, de most segítségre van szüksége! – A lány hangja mintha észhez térítette volna, bólintott, és már indult is a kötszeres ládáért, Sarah pedig egy tálba meleg vizet öntött, és igyekezett minél több vért lemosni Billről.

Ahogy eltűnt a rengeteg sár és szennyeződés, úgy váltak láthatóvá a mélyebbnél mélyebb sérülések.

– Karomnyomok – mutatott rá három egymás mellett futó vágásra Cadmon. A férfi mellkasa, karja és háta tele volt zúzódásokkal, látszott, hogy alaposan helyben hagyták. A kérdés már csak az volt, mi történt a többiekkel…

Raven egy pillanatra megtorpant, ahogy a felkelő Nap megvilágította a fák lombjait és a leveleken keresztül átszűrődtek az első sugarak. Érezte, hogy lassan visszaváltozik emberivé, és megropogtatta a nyakát. Egész éjjel követték az ismeretlen illatot, de Bill csapata még a jelzés ellenére sem válaszolt vagy jelent meg. Először a férfi észre sem vette, hogy nem követik őket, most azonban baljós sejtései támadtak. Megállította a csapata többi tagját, mikor beérték, és feléjük fordult.

– Valami baj van – suttogta inkább magának, mint a többieknek, az agya egyértelműen veszélyt jelzett, de mire feleszmélt és körbenézett, már késő volt.

Az erdőből több farkas ugrott rájuk, még mindig állati alakban, amire csak a legerősebbek és legöregebbek képesek, és kitört a harc. Ravent ledöntötte a lábáról egy kopasz fickó, aki a fogait csattogtatva próbálta átharapni a férfi torkát, de ő meglendítette a karját és teljes erejéből behúzott neki. A kopasz legurult róla és gyengébb áldozat után indult inkább. Raven talpra ugrott és villámgyorsan felmérte a helyzetet, kinek tudna segíteni, amikor egy magas, sötét hajú fickó toppant elé. Ő nem volt átváltozva, mégis sötét aura lengte körül, amitől Raven ösztönei visszavonulót fújtak, és meghátrálásra késztették a férfit. Őt azonban keményebb fából faragták, minthogy megfutamodjon.

– Ki a franc vagy te? – ordított rá, mire az idegen hűvösen elmosolyodott.

– Hamarosan megtudod, ifjú barátom. Hamarosan… - Majd intett a csatlósainak, akik az erdőbe vetették magukat. A csata amilyen hirtelen kezdődött, úgy is ért véget. Kivéve, hogy egyikük nem élte túl a támadást. A fiatal farkas összetört teste egy kidőlt fa törzse mögött hevert, a torka széttépve, a félelem pedig csak úgy sütött élettelen szemeiből.

Raven nagyot nyelt, ahogy felnyalábolta Jesse-t, és visszaindultak a Menedék felé. Egész úton azon agyalt, honnan volt ismerős neki az idegen férfi. Valahol már biztosan látta, jó az arcmemóriája, de valahogy mégsem jutott eszébe.

Ahogy kiléptek a Menedéket körbevevő tisztásra, a Nap már magasan ragyogott, a többiek mégsem voltak kint és élvezték a napsütést. Valami nem stimmel… A széljárás megfordult, Raven nagyot szippantott a felé sodort illatokból, és megdermedt.

Vérszagot érez!

A karjaiban tartott farkast, amilyen óvatosan csak tudta, lefektette a fűbe, holott tudta, már nem árthat neki, mégis meg akarta adni a kellő tiszteletet, majd ahogy a lába bírta, megindult a ház felé. Szinte berobbant az ajtón, és dühösen felordított.

– Hol vagy, te átkozott! – Ugyanis meg volt győződve, hogy Sarah vérét érezte, és csakis Cadmon lehet a felelős. Belépett a nappaliba, ahol azonban az ájultan heverő Bill látványa fogadta. Nem a lány sérült meg, hanem a király. Hát ezért nem jött időben, mert őt is elkapták.

Ravennek lassan összeállt a kép. Míg az egyik csapatot jó messzire csalták, megtámadták a másikat, mikor pedig azzal végeztek, utánuk indultak. A francba is, ők pedig tálcán kínálták magukat!

Odarohant Billhez, és lágyan megfogta a kezét, közben felnézett Sarah-ra.

– Rendbe jön?

A lány bólintott.

– Igen, a sebek már gyógyulnak, csak a legmélyebbek látszanak. Jobb, hogy nem voltál itt, amikor kibotorkált az erdőből. Azt hittem, nem éli túl… - Sarah megremegett az emlékek hatására, majd nagy levegőt vett és elmosolyodott. – Persze a király ennél sokkal erősebb. De veletek mi történt? – kérdezte hirtelen, ahogy meglátta Raven véres pólóját.

– Szerintem ugyanaz, mint velük. Megtámadtak minket. Egyiküket elvesztettem – hajtotta le bánatosan a fejét a férfi, mintha az ő hiábja lenne. – És hol az ő csapata? – bökött Bill felé, de a lány megrázta a fejét.

Raven szíve kihagyott egy ütemet, hiszen…

– Az lehetetlen! – lehelte, ahogy eljutott a tudatáig, kik is alkották Bill csapatát. – Sophia! Meg kell keresnünk! Talán még életben van!

– Cadmon már elindult, hogy megkeresse a támadás helyszínét – tette Sarah a vállára a kezét. Amint kimondta, zavargás támadt az udvaron.

Mindketten kisiettek, és egyszerre pillantották meg Cadmont, aki mellett egy csupa vér, sár és piszok alak lépkedett. Raven persze rögtön felismerte és fénysebességgel ott termett mellettük. Szorosan magához ölelte a lányt, nem törődött azzal, hogy esetleg fájdalmat okoz Sophiának.

– Istenem, annyira megijedtem, hogy elveszítelek! – suttogta a fülébe, mire a lány erőtlenül felnevetett.

– De Raven, sosem voltam a tiéd!

A férfinek ekkor ugrott be, hogy mit is művelt. Zavartan elengedte Sophiát, és már sétált volna vissza, amikor a lány megragadta a karját.

– De nem mondtam, hogy nem szeretnék – rákacsintott Ravenre, aki szinte ragyogott a boldogságtól. A karja alá nyúlva segített a lánynak eljutni a Menedékig, ahol már Peggy várta őket az elsősegély dobozzal.

Cadmon nyomott egy gyors csókot Sarah ajkaira, majd az erdő felé bámult.

– Mást nem találtam élve. Ő is csak azért menekült meg, mert Bill sikeresen elrejtette egy üreges fatörzsben. – Cadmon tekintete elkalandozott, ahogy a fákat vizsgálgatta. Ami eddig menedéket jelentett, most halálos csapdát rejtett. – Valaki lemészárolta őket, Sarah. És Isten a tanúm rá, addig nem nyugszom, míg meg nem találom.