Elina újra a
réten találta magát. Már órák óta bolyongott a környéken, az ég pedig egyre
jobban átadta magát az őt körbeölelő sötét felhőknek. A lány lerogyott a vizes
fűbe, és aznap már legalább századszor átgondolta, mit tud a vámpírról. Nem
nagyon tudott gondolkodni rajta, hiszen alig volt valami használható
információja. Ő teljesen kitárulkozott előtte, a férfi viszont csak róla volt
hajlandó beszélni. Elina biztosra vette, hogy van valami sötét titka, amit nem
akart elmondani neki. Ha már a titkoknál
tartunk…
Egy fekete
esernyős férfi tartott felé gyors iramban. Elina felpattant, és lekapta magáról
a kesztyűt. Jó hangulatban volt, ezek a pincsikutyák pedig fokozták a jókedvét.
De csalódnia kellett. Maga a nagyfőnök járult elé.
- Eltűnt az egyik emberem. Nem látta véletlenül? - mondta ingerülten Harris.
-
De. Lent volt a faluban, valami rózsaszín göncöt
próbált. Ha visszaér, üzenem, hogy a pink nem az ő színe. Ajánlanám a
halványsárgát. - Vigyorgott gúnyosan a lány.
-
Ne viccelődj velem, lányom! Mit műveltél vele? - Kiáltott rá a férfi.
-
Én? – Elina közelebb lépett Harrishez. – Miből
gondolja, hogy én voltam?
-
Onnan, hogy érted küldtem. És még nem tért
vissza. Te pedig itt ülsz egyedül, a szakadó esőben. - Bökött felé az esernyővel. Elina csak megvonta a vállát.
-
Talán lelépett magától.
-
Elég! Elegem van a játékból. Most velem jössz! - Harris már nyúlt volna érte, de meggondolta magát.
-
És mégis hogy gondolta? – Emelte fel a kezét a
lány. – Elrángat? Nem hiszem.
-
Talán van valamim, ami érdekelhet. - Már a puszta hangsúly is felkeltette a lány érdeklődését, de igyekezett nem kimutatni.
-
Nincs magának semmije! – Elina elfordult, és
elindult a másik irányba. Felnézett az égre. A Napnak már kósza emléke sem volt
az égen, tehát a vámpír már kiszabadult a szobából. Már csak idő kérdése, és
utána jön.
-
Ó, dehogyis nincs! Lássuk csak. Tudom például,
hogy ki az apád. Hogy mi történt az anyáddal. Hogy miért lettél ilyen. Mit
takar igazából ez a képességed… Aztán még… ó, igen. Tudom, hogy miért követ a
vihar. Hogy mit akar… Hogy mi a feladatod. Látod? Nagyon sok mindenem van, ami
érdekelhetne. – Elina döbbenten fordult a fickó felé. Az esernyőjét leengedte,
különös botjára támaszkodva vigyorgott, miközben egyre jobban elázott. – Nos?
Akkor velem jössz?
-
Tudja… kezdem unni ezt a dumát. Mondjon el
mindent, amit tud, és akkor nem csinálok magából grillcsirkét. - Tette ölbe a kezét türelmetlenül Elina.
-
Jaj, kedvesem! Nem kell mindjárt fenyegetőzni!
Örömmel elmondok mindent, amint beleegyezel, hogy nekem dolgozz. – Elinát
idegesítette a férfi nyájassága és magabiztossága, de meg kellett tudnia
mindent. A szüleiről, és saját magáról.
-
Rendben. Most pedig kezdje az elejétől! - Biccentett határozottan.
-
Nem mehetnénk be? Kezd kicsit hűvös lenni… - Harris aggódva az ég felé nézett.
-
Engem nem zavar. Kezdje! – Lépett közelebb
fenyegetően a lány. Harris bólintott, majd belekezdett.
-
Hát jó. Ahogy akarod. Az anyád szülés közben halt
meg. Az orvosok csak téged tudtak megmenteni, de ő belehalt a sérüléseibe…
-
Sérülések? Miféle sérülések? Honnan veszi ezt? –
A férfi szinte elérzékenyült… annyira, hogy Elinának baljós sejtelme támadt.
-
Autóbalesete volt. Egy viharos éjszakán
születtél, pont, mint amilyen a mai is lesz. Már útban voltunk a kórház felé,
amikor egy villám csapott az autóba. Mire a mentők kiérkeztek, megindult a
szülés. Ő pedig… nem élte túl. – Elina újra átgondolta, majd leesett neki.
-
Voltunk? Mármint maga? Mit keresett az… óóó. - Elhallgatott, amikor leesett neki, mire akart kilyukadni Harris. A férfi bólintott.
-
Igen. Ó. Nos, nincs titok. A lányom vagy. És ha
nem fekszek eszméletlenül valami hülye kórházban két hétig, te is tudnál róla.
Nem így kellett volna felnőnöd. Én próbáltalak visszaszerezni.
-
Nem lehetett túl erős próbálkozás. Huszonkettő
vagyok. És maga, aki az apámnak vallja magát, úgy keres meg, hogy ad egy
megbízást? Milyen apa az ilyen? - Elina egyre dühösebb lett, érezte, ahogy a gyűlölet végigszáguld az erein.
-
Nem a legjobb, elismerem. De amikor láttam, hogy
mire vagy képes, először megrémültem. De aztán utána olvastam a dolognak, és
rájöttem.
-
Mégis miről beszél? - Elina unta, hogy a férfi félszavakkal beszél. Ha nem fejezi be most rögtön...
-
Különleges vagy, gyermekem! Ha anyád látna,
büszke lenne rád!
-
Nem hiszem. Egy mocskos tolvaj vagyok. Egy anya
nem erre lenne büszke. Ahogy egy apa sem…
- Nem erre gondoltam. Az áldásod! Kész csoda vagy,
tudtad? Csak még egy hozzád hasonló élt a Földön, úgy ötven évvel ezelőtt.
-
Mi történt vele? – Elina érezte, hogy a lábai
megremegnek, majd összecsuklik. Harris is leült vele szembe, úgy folytatta a
beszámolóját.
-
Sajnos már nem él. Nem is ez a lényeg. De ő
rájött! Rájött, hogy mi a célja. De nem bírta elviselni, ezért öngyilkos lett.
- Hogyan? – A hangja kezdett hisztérikussá válni.
- Tudtad, hogy az igazi vihar, az olyan, ami
különleges, egyedi és elemi erejű, csak 22 évente keletkezik a Földön? Mindig
máshol, de vannak, akik előre meg tudják jósolni a következő helyszínt. Ugye
kitaláltad, mikor volt a legutóbbi?
-
Amikor születtem… - suttogta maga elé Elina.
- Pontosan. - bólintott a férfi, majd folytatta. - Ennek a viharnak az egyik villáma
csapott a kocsiba, amiben ültünk. Engem kiütött, édesanyád meghalt, de te gyermek, te túlélted. Méghozzá nem is akárhogyan. Sértetlenül, egy különleges
képességgel megáldva. A mostani pedig itt tombol felettünk. – Bökött felfelé Harris.
Elina elsápadt.
Hogy lehet ilyen idióta? Ez egy csapda! Egy átkozott csapdába sétált bele önként,
egy kis plusz pénzért!
- Mi fog történni? – Kérdezte rekedt hangon.
-
Azt sajnos nem tudom. A leírás itt elég
homályosan fogalmaz. Csak annyit írtak, hogy bekövetkezik, amire rendeltettél.
Elina nagyot
nyelt. Ez elég végzetesnek hangzik. Sőt, halálosnak, a szó legszorosabb
értelmében.
- Mit tud még? - faggatta tovább a férfit, bár nem volt benne biztos, hogy tényleg tudni akarja a választ.
-
Hogy mi lesz azután, ha megtetted a
kötelességedet. – Elina visszafojtotta a lélegzetét, és várt.
-
– Egy élő
fegyver leszel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése