Sarah
testében tombolt a tűz. Úgy érezte, menten meggyullad, ha nem önti nyakon
valaki egy hideg, jégkockákkal teli vödör vízzel. A feje kóválygott, amikor
pedig fel akart ülni, a szédülés felerősödött és átcsapott komoly hányingerbe.
Oldalra fordult, és felöklendezte gyomra üres tartalmát. Az erőlködést köhögés
váltotta fel, aminek nyomán mozgolódás támadt a nehéz függöny túloldalán.
Sarah
csak most vette észre, hogy egy valóságos sátrat építettek köré. A szépen
faragott ágy egy óriási baldachinnal takarta el a kíváncsi szemek elől. A lány
hálás volt ezért, szörnyen érezte magát, és nagyjából ugyanígy nézhetett is ki.
Emlékfoszlányok
villantak fel a szeme előtt, ami csontig hatoló fejfájással párosult.
Visszaemlékezett a bulira, Ravenre és a csókra, aztán Cadmon, aki megütötte a
férfit, majd bevonszolta az erdőbe, és ott… A lány lehunyta a szemét, így
viszont még élesebben látta maga előtt a szörnyet. A hegyes fogú, torz arcú
démont, aki az ő vérével oltotta őrült szomjúságát. Az emléktől ismét
felfordult a gyomra, de mielőtt újra öklendezni kezdett volna, a függöny
szétnyílt, és Bill aggódó arca bukkant elő a selyem közül.
–
Magadhoz tértél? – A hangja bizonytalan volt, valójában azt sem tudta, mit
kellene kérdeznie. A lány azonban mosolyt erőltetett magára, vagy valami
hasonlót, megnyugtatásképp.
–
Nyugi, még élek. Bár Peggy nem fog túlságosan szeretni. – Lepillantott a
földre, és gondolatban elátkozta magát. Szegény nő… De majd ő feltakarítja, nem
hagyhatja Peggyre a mocskos munkát. Eltökélte, addig nem nyugszik, amíg…
Még be
sem tudta fejezni a gondolatmenetét, Peggy jelent meg az ágya mellett, kezében
egy szivaccsal és felmosóvödörrel. Sarah fülig pirult, és hanyatt feküdt.
–
Peggy, annyira sajnálom! – Félve rásandított, és a döbbenettől szóhoz sem
jutott. A nő a könnyeivel küszködve mosta fel a hányását. – Istenem, tényleg,
ne haragudj! Hagyd, majd én feltakarítom!
A keze
után nyúlt, de Peggy elhúzódott tőle.
– Sarah
Blackburn, a bocsánatodért esedezem! Kérlek, könyörülj a fiamon, Cadmonon. Vedd
inkább az én életem, cserébe az övéért!
Sarah
felhúzott szemöldökkel pillantott Billre, aki a cipője orrát bámulva hintázott
a sarkain.
Peggy
továbbra is a könnyeit nyelve takarított, a háttérben pedig megpillantotta
Ravent, vérben forgó szemmel, véres öklökkel és ruhával.
Sarah
feltornázta magát az ágyon, és a szokottnál hangosabban szólalt meg.
– Oké!
Valaki elmagyarázná, mi a fene folyik itt?! – Mivel mindenki hirtelen kerülte a
tekintetét, úgy döntött, elkezdi a sort, és felszólítja azt a személyt, aki a
legtöbbet tudhatja az egészről.
– Bill?
Valami hozzáfűznivaló esetleg?
– Majd
kezdem én! – szólalt meg Raven és közelebb lépett, de Bill leintette.
– Nem,
fiam. Menj ki, ezt most négyszemközt kell megbeszélnünk. Peggy, kérlek, te is
távozz. – A nő bólintott, megtörölte az arcát, majd kisietett, otthagyva a
vödröt és a szivacsot is. Raven becsukta maga mögött az ajtót, bár nehéz
szívvel hagyta ott a lányt. Megállt az ajtó előtt, ha bármire szüksége lenne.
És persze, hogy őrt álljon, ha Cadmon esetleg meglátogatná újdonsült párját…
Bill
leült az ágy szélére, és átgondolta, hol is kéne kezdenie.
„Kicsim, mostantól vérfarkas vagy.”
„Egy olyan nép tekint királynőjének, aminek a létezéséről sem
tudtál.”
„A mai naptól kezdve Cadmon a párod, férjed, parancsolód.”
Egyik
információ vidámabb, mint a másik. Sarah kiugrik majd a bőréből, ha meghallja
őket.
Mivel
túl sokáig maradt csendben, Sarah erőt vett magán, és megszólalt.
–
Szóval, elárulod, mi történt velem? Kezdhetnéd azzal, miért van kötés a
nyakamon. – A lány pontosan tudta, hogy mi történt vele, de Billtől kell
hallania. Muszáj, hogy tudja, mi történt akkor, ott az erdőben. Mert neki
halvány elképzelése sem volt arról, mi ütött Cadmonba.
–
Sarah, most jól figyelj rám! Az anyád ki fogja tépni a nyelvemet, eltöri a
gerincemet, kiszaggatja a végtagjaimat, és felgyújtja a vérző testemet, ha
rájön, mi történt veled. Nem vicceltem.
A
családi titok, amiről nemrég Cadmon is említést tett, most a szemed láttára
vált valóra. Ősi rejtély, amit csak a beavatottak tudnak, és persze, az
érintettek. A családunk, és rajtuk kívül még számos család, vérfarkas. A miénk,
a Blackburnok azonban kiemelkedtek egy századokkal ezelőtti csata folytán, így
elnyertük a jogot, hogy a faj uralkodója legyünk. Vele együtt kaptunk hatalmat,
képességet az alattunk állók irányítására, mind fizikailag, mind szellemileg.
Eddig hogy vagy? – kérdezte hirtelen Bill mosolyogva, mintha éppen az
időjárásról csevegnének, nem pedig mesebeli szörnyekről, és sosem képzelt
legendákról. Sarah-nak zúgott a feje, de bólintott. Még többet kellett
hallania, még többet tudnia.
–
Rendben, akkor folytatom. Századokon át uralkodott egyik családfő a másik után.
A vesztes fél persze nem tudott nyugodni, bosszút fogadott az egész család
ellen, pusztulást ígérve minden Blackburnre. Az ígéretet azonban csak nemrég
sikerült némileg valóra váltaniuk. Egy áruló, név szerint Kegan, túl közel
jutott hozzánk. Betört a kastélyba, és csatlósaival lemészárolta az ott
dolgozókat. Végül eljutott a nagyapádhoz. Én… elkéstem. – Bill hangja
elcsuklott, Sarah pedig megfogta a kezét, és megszorította, hogy folytassa. A
férfi nagy levegőt vett, majd újra elmerült az emlékekben. – Mire odaértem, az apám
súlyosan megsérült. Nem tudtam rajta segíteni, a karjaimban adta át magát a
kegyetlen Kaszásnak. Habár az utolsó kívánságát nem teljesítettem, azért a
halálát megbosszultam.
Sarah a
szája elé kapta a kezét. Ezek szerint…
– Igen,
megöltem Kegant. – mondta ki Bill a választ a ki nem mondott kérdésre. A lány
elszörnyedt. A többit még bevette a gyomra, de hogy Bill gyilkos? Azt kicsit
nehezebben emésztette meg. Leheletnyit elhúzódott tőle, mire a férfi
elmosolyodott.
– Tehát
az, hogy elvettem egy ember életét jobban borzaszt, mint az, hogy kegyetlen
szörnnyé változom akaratom szerint?
– Úgy
tűnik. – válaszolta a lány erőtlenül, mire a férfi biccentett.
–
Rendben. Folytatom, ha nem za… - hirtelen megakadt a mondat közepén, és az ajtó
felé pillantott. – Egy pillanat.
Bill
felkelt, és az ajtóhoz lépett. Egy határozott mozdulattal kirántotta, és Raven
zuhant be a szobába. A férfi csípőre tett kézzel figyelte, ahogy
feltápászkodik, de mielőtt belekezdett volna a lázas magyarázkodásba, felemelte
a kezét.
– El se
kezdd! Mennyit hallottál?
– Nem
sokat. Vastag az ajtó… - vallotta be bűnbánóan Raven. Bill mosolyogva ütögette
meg a kilincset.
– Nem
véletlenül. Most pedig tűnés! Egyél valamit, nemsokára jövök én is, és
átfésüljük az erdőt.
– De mi
lesz, ha Cadmon… - amint kimondta a nevet, Sarah megremegett, ezért a férfi be
sem fejezte a mondatot.
–
Raven, itt vagyok. Talán el tudok bánni a taknyossal. – Raven kelletlenül
bólintott, majd becsukta az ajtót, de ezúttal valóban távozott is.
Bill
visszafordult a lányhoz, aki még mindig reszketett. Valószínűleg most ért el
hozzá mindaz, amit eddig mondott. Pedig a nagyja még hátravan.
– Nézd,
ha túl sok, akkor később befejezzük. Amúgy is dolgom van.
– Miért
kell átvizsgálni az erdőt? Mi történt? Cadmon… bántott még valakit? – A lány
magára húzta a takarót, ahogy arra gondolt, talán mással is így elbánt a férfi,
mint vele.
–
Egyelőre nem tudom. Sikolyt hallottunk az erdőből, de abban a pillanatban
éreztem meg a véred szagát, úgyhogy természetesen érted indultam.
A lány
bólintott, de úgy tűnt, nem akar semmit mondani. Bill végül bólintott, és
elindult kifelé. Sarah megemelkedett az ágyon, és mielőtt a férfi kilépett
volna, utánaszólt.
– Bill?
Én… köszönöm. Hogy megmentettél. Ha nem jössz… ki tudja, mit csinált volna
velem…
Bill
visszasietett hozzá, és homlokon csókolta az unokahúgát.
– Most
már minden rendben lesz. Pihenj! Állítok valakit az ajtód elé, senki sem fog
bejönni rajta, oké?
– Oké.
– helyeselt a lány, majd befészkelte magát a párnák és takarók ölelésébe, és
lehunyta a szemét.
A férfi
kisétált a szobából, majd nagy léptekkel indult meg. Csak remélni merte, hogy
Cadmon annyira nem őrült, hogy megpróbáljon betörni a lányhoz. Ha mégis,
örömmel fogja széttépni. Apró, véres darabokra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése