2013. június 24., hétfő

The Tenth - Prológus + 1.fejezet

Helló kedves Mindenki!

Engedjétek meg, hogy bemutassam az új vendégírómat: Addey-t. Szeretném, ha őt is akkora szeretettel fogadnátok, mint anno engem, a visszajelzésekkel pedig segítsétek, hogy újabbnál újabb történeteket publikálhasson. A történeteit a "Vendégíró: Addey" fülön találjátok, a fejezeteket pedig hetente fogom feltölteni. 
Ezek után pedig hadd mutassam be Addey tollából: The Tenth...



Prológus

– Nem akarnék akadékoskodni, de mondd, feltétlen be kellett törnünk a BBC–hez? – A férfi megállt, hogy kifújja magát, majd kérdőn a lányra nézett. – És merre vannak a többiek?
– Máshol akadt dolguk. – Romilly körbenézett és meg kellett állapítania, hogy sajnos ezen a késői órán sem teljesen üres az épület. Persze, erre fel volt készülve. Hiszen ha valamit megtanult az elmúlt évek alatt, akkor az az, hogy hogyan vágja ki magát a legszorultabb helyzetekből is. Ideje nem sok maradt a töprengésre, mert a mellette álldogáló – a fáradtságtól lassan összerogyó – féri újabb kérdést intézett hozzá.
– Ugye nem a Tardist akarjuk megkeresni? Mert én nem is tudom, hogy mondjam, de nem alkalmas az időutazásra. – A férfi tekintetéből és hangjából is egyértelművé vált Romilly számára, hogy ez a remek ember őrültnek tartja őt. S noha ez nem állt teljesen messze az igazságtól – mert normális ember nem tör be másokhoz, és nem rabol embert, és főleg nem bilincseli magához, hogy amaz ne tudjon elszökni –, de mégis ezt az elméletet muszáj letesztelnie. A férfi kérdését figyelmen kívül hagyva ment tovább, mit sem törődve a kamerákkal, hiszen ha igaza van, nem számít, mit vesznek fel, mert arra még később is lehet gondja. Ám a biztonsági őr más. Vele nyilvánvalóan kezdeni kell valamit.
Lám, az őr is csak kérdezgeti.
– Hölgyem, elárulja, hogy jutott be?
– Persze. Betörtem az üvegajtót. Hatásosnak bizonyult. Mert láthatja, bejutottam. – Most már az őr is úgy nézett rá, mint akinek nincs ki a négy kereke.
– Hölgyem, a rendőrségnél már jelzett a riasztó, bármelyik percben itt lehetnek.
– Nézze uram, csodálom az angol rendőrség munkáját, de most nincs időm, hogy ezt nekik is elmondjam, fontos ügyben járok el.
– Uram, ön jól van?-A biztonsági őr most az egyre sápadtabb férfihez fordult. – Jól látom, hogy megbilincselte?
A férfi viszont annyira megdöbbent estéjének ilyetén alakulásától, hogy már nem volt képes válaszokat adni.
Közben Romilly egyre közelebb ért az őrhöz és csak annyit mondott neki: – Sajnálom.
Mire a biztonsági őr megkérdezhette volna, hogy mit, már össze is esett, egy a fejére mért tompa ütéstől. Romilly a túszához fordult.
– Nézd, David, tudom, hogy őrültnek tartasz, bár én jobb szeretem a fanatikus szót. De figyelj rám!
A Davidnek nevezett férfi egyebet sem tett, hiszen azért erősen érdeklődött az iránt, hogy mi is fog vele történni a későbbiekben.
– Kutattam egy kicsit. Vannak a világon nálam jóval fanatikusabb rajongók is, akik előálltak egy elmélettel. Nevezetesen azzal, hogy a Tardis működésbe hozható, ha a Doktorok DNS-ét hozzáadjuk a gép szívéhez.
– De én nem vagyok a Doktor – fejtette ki a férfi szerinte teljesen ésszerű érveit. A lányt azonban nem hatotta meg.
– De igen, szerintünk a Tardis valós, te pedig, ha rövid ideig is, de azonosultál a Doctorral. Lehetsz az idő ura.
– Nem vagy eszednél.
– Meglátjuk. – A lány nem vesztegetett több időt magyarázkodásra, hanem vonszolta maga után a férfit és remélte, társai a másik két Doctorral már a hármas számmal jelölt stúdiónál vannak. Felmentek két emeletet lifttel és mikor kinyílt az ajtó, láthatta, hogy a másik két lány is sikerrel járt. Mellettük két ugyancsak megviselt férfi állt. Talán túl sok volt a kloroform... De szélsőséges helyzetekben szélsőséges megoldások szükségeltetnek. Amy és Claire biccentettek felé, ő vissza és ezzel némán tudatták egymással, hogy hála égnek, eddig minden rendben.
– Eddig túl nagy mázlink is volt, nem gondoljátok? – Claire ma azt a farmerját vette fel, amiben a pesszimista énjét hordta.
– Ha igazunk van, akkor ez csak a mázli kezdete. A java még csak most jön. Persze, ha nincs igazunk, akkor mi vagyunk a világ legnagyobb idiótái. – Amy pedig a viccesebbik énjét hozta magával az útra.
– Készen álltok? –Kérdezte Romilly, s tekintetükben saját kételyeit látta tükröződni. Eddig annyira biztos volt az igazában, de ha tévednek... Az élete legnagyobb csalódása. Bementek a stúdióba és végre megpillantották. Ott állt a Tardis előttük szürkés-kéken, telefonbódé-szerűen, ahogy mindig. Megható pillanat volt, de nem értek rá érzelegni. Eljött a cselekvés ideje.
A Tardis természetesen nem volt belül nagyobb, mint amilyennek kívülről tűnt, de ha minden jól megy, ez csak átmeneti. A férfiakat leültették a fal mellé és nekiláttak a küldetés messze legkínosabb részének. A vérvételnek. Claire feladata volt a tárolók beszerzése, aki elő is vette őket hátizsákjából és Amynek nyújtotta, akinek borzaszó feladatául jutott, hogy megszerezze a vért. Mindezt csak azért, mert veszített a fej vagy írásban. Kis karcolást ejtett mindegyikük csuklóján, majd az összegyűjtött vért átnyújtotta Romillynek, aki egy elegáns mozdulattal a Tardis padlójára öntötte.
Pár másodpercig semmi nem történt. Ez alatt a lányok mindegyike több évet is öregedett. Ám akkor világoskék izzással telt meg a levegő, a Tardis elemelkedett a talajtól, majd tompa puffanással visszaesett. Romilly óvatosan bepillantott és bár nem azt látta, mint a sorozatban, de kétségkívül életre kelt egy legenda. A Tardis belseje most már nem egy üres telefonos bódéra hasonlított, sokkal inkább olyan volt, mint egy hajókabin, ami csak az utasaira vár.
– Romilly, szerintem hajrá, az idő sürget, csodálkozni ráérünk még. Fogd Davidet. Aztán indulás! – Ezt Amy mondta, aki időközben talpra segítette Davidet.
Romilly megfogadta a tanácsot, belépett a Tardisba, ami vibráló fénnyel tűnt el a BBC 3-as számú stúdiójából, vele, a 10. Doctorral, s még megannyi rejtéllyel.


1. fejezet


Romillyt kezdte elfogni a pánik, ahogy az alvó Davidet nézte. Be kellett vallania, hogy a tervnek ezt a részét kicsivel alaposabban ki kellett volna dolgozni. Először is, David ájult. Másodszor, hogy vegye rá, hogy higgyen neki, amikor majd elmondja, hogy épp átutaznak téren és időn, azért, hogy megtaláljanak egy médiumot az Anemone bolygón. Aki, reményei szerint elárulja nekik, hogy mi a küldetésük. A Tardis megvan és működik, ez jó. David megvan és alélt, ez így majdnem jó. Hogy nem tudja mi történik vele, és hogy hol van, az viszont egyértelműen nem jó. De abban bízott, hogy David egy idő után felfogja, milyen jelentős dolog részese lehet, a médium pedig megfelelő instrukcióval látja majd el őket a továbbiakra nézve. Mivel a hajó elkezdett rázkódni, úgy gyanította, lassan célba érnek. Nem is tévedett. A Tardis egy huppanással talajt ért. Nehéz lenne azt mondani, hogy földet, hiszen mikor kinézett, azt látta, hogy hajához hasonló vörösben játszó homok terül el előtte. Romilly visszament, mert egy alélt Doctorral semmire nem megy, és mégsem cipelheti. Plusz, a korrektség úgy kívánja, hogy választ adjon pár kérdésre, amit David valószínűleg fel fog tenni. Ezúttal is igaza volt. David első hozzáintézett mondata ez volt:
– Hol vagyok? –A kérdés nem túl eredeti, ám jogos.
– Az Anemone bolygón, a Alyssum Naprendszer hatodik bolygóján.
– Ez még a delírium? Mert tuti, hogy beadtál valamit, ne is tagadd! – David nagyra nyitotta csokoládészín szemeit és pislogás nélkül meredt elrablójára.
– Nem is nagyon lenne értelme tagadnom. Kloroformmal kábítottunk el titeket, mondhatod, hogy ez egy kissé túlzás, de lássuk be, a helyzet nem hétköznapi.
– Nézd, ha váltság díjat akarsz, van pénzem...
– Ezen a bolygón az nem elfogadott fizetőeszköz.  Nézd, megérdemled, hogy válaszoljak a kérdéseidre, de egy kérdést hadd tegyek fel én is. Tényleg kizárod, hogy ez a valóság? Hogy ez tényleg megtörténik?
– Jó, tegyük fel, hogy tényleg megtörténik. Most mi a terv? – David felállt, s korábbi állapotát feledve tettre készen indult ki az ajtón. – Na, itt minden piros és narancssárga, ó te jó ég, még a tó vize is. Ha álom is, hát veszett jó. És most merre? – A lányra nézett, aki úgy érezte, hogy lassan ő ájul el, ha a férfi még egyszer így néz rá. De össze kell szednie magát. Nem eshet szét. Pont most.
– Tehát, elindulunk dél felé. – Romilly elővette az iránytűt és indult is, remélve, hogy a férfiben erős az életösztön és követi őt. S valóban, követte is. Haja már teljesen szétzilálódott, még mindig pizsamában volt, de Romilly meg volt győződve arról, hogy ilyen dögösnek még sose látta. Főleg most, hogy Davidnek láthatóan megjött a kedve a kalandhoz. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy folyamatosan kérdésekkel fárasztotta őt.
– Mit keresünk?
– Egy médiumot.
Itt? Szerintem azt találtunk volna odahaza is. De nem akarok kötekedni. Én igazából még fel sem fogom, hogy mi történik.
– Találtunk volna odahaza is, csak nem olyat, aki tényleg látja is a jövőt.
– Ó, jövendőt mondatunk magunknak egy piros bolygón. Szép. Fontos ismerni, mi vár ránk. Bár, ha megtudjuk és nagyon szörnyű, akkor mi lesz?
– Végig kell csinálnunk. Ezek a próféciák olyanok, mint a görögök jóslatai. Ha te nem teljesíted be a sorsod, majd az beteljesíti önmagát.
– Nagyon baljóslatú. – David elmosolyodott. – Ha szabad érdeklődnöm, honnan is jött a gondolat, hogy túszokat raboljatok, és őrült elméleteket teszteljetek?
– Nos, mint mondtam, egy blogon találtunk rá egy érdekes bejegyzésre, aztán Amy, ő a szőke, rálelt egy érdekes feljegyzésre egyik könyvtári délutánja során. Aztán összeültünk, megtárgyaltuk a kockázatok. Majd arra jutottunk, hogy belevágunk.
– Klassz. Most utaztunk a térben, utazunk majd az időben is?
– Utaztunk. Földi idő szerint most 3189-ben vagyunk.
– Wow. Le vagyok nyűgözve. Tudod, szerettem mindig hinni, hogy vannak csodák. Azt hiszem, ezért nem kaptam sokkot. A többiekkel egyébként mi lesz?
– Ja, ha innen elmegyünk, meglátogatjuk a Tardis szülőföldjét és szerzünk még kettőt.
– Ó, szerinted ez ilyen egyszerűen menni fog? Nem számítasz akadályra?
– De igen, ezért is megyünk a médiumhoz. Nézd – mutatott Romilly egy gödörre kicsivel előttük – az a médium rejtekhelye.
– A föld alatt?
– Igen.
– Ezen talán már inkább nem lepődnék meg. Hogyan jutunk le?
– Ugrunk.
– Naná. Ugorjak én először? – kérdezte, mikor látta, hogy Romilly tessékelő mozdulatot tesz, a kérdésére pedig igent intett, úgyhogy mit volt mit tenni, ugrott. Lent egy vékony, magas hang fogadta őket, mely egy vékony, magas testhez tartozott. Olyan volt a félhomályban akár egy csontváz, melyre vörös selyem szalagokat aggattak. Haja hullámzott, ami azért volt zavarba ejtő, mert lent alig járt a levegő.
– Már vártalak titeket. – David nem tudta, mire a többes szám, ám akkor észlelte, hogy valaki szuszog mögötte, ebből arra következtetett, hogy a lány is megérkezett. – Morwenna vagyok – folytatta a félelmetes küllemű nő. Bár a nemében David egyáltalán nem volt biztos. – Ne is kérdezz gyermekem, hisz úgyis látom, mit akarsz tudni. Hát jól figyeljetek! Utatok odafelé egyszerű lesz, ám a visszaút tele lesz küzdelemmel, sokan vártak már arra, hogy az elveszett Tardis új gazdára leljen, s nem akadályozzák meg, hogy az energiák egyesüljenek, mert nekik is kell. De ha megtörtént az egyesülés, a Galaxis minden porszeme titeket fog üldözni, hogy a végtelen energia egyedüli birtokosa lehessen. Látom, hogy vannak társaitok, akik még csak most fognak nekivágni az útnak. Nagy harc árán találhattok csak békét, nagy lesz az ára is annak, hogy megbolygatjátok az idővonalát. De meg kell tennetek. Valakinek muszáj. – Ezzel a banya elhallgatott, s a fal felé fordult. A páros pedig arra eszmélt, hogy arccal fekszenek a homokban. Aminek, mint Romilly rájött, az íze is homokszerű. Talpra álltak, s visszaindultak a Tardis felé, mert volt min gondolkodniuk.
Romilly lépett be először a Tardisba, majd zuttyant le rögtön az első fonott székbe. David megállt előtte. Megint olyan arckifejezéssel, mint aki kérdezni akar valamit. S lőn.
– Akkor, meghalunk?
– Egyszer biztos.
– Csak mert van egy kislányom. Az anyjával már elváltunk és épp nem vagyunk jóban, de a gyereket azért még szeretném látni.
– Fogod, megígérem. – Romilly, bár törekedett arra, hogy hangja magabiztosan csengjen, ő maga nem volt éppen az. Már-már eljutott arra az álláspontra, hogy ez az egész egy hatalmas hiba, ő és a társai pedig vakmerő és felelőtlen idióták; akkor jön ez az édes skót és elkezd magabiztosan idomulni a helyzethez. 4 óra leforgása alatt, amiből kettőt ráadásul ájultan töltött. Akárhogy is, lenyűgöző. Biztos a forgatásokon ilyesmiről fantáziált.
– Következő kérdés. Most hova tartunk? A Tardisért?
– Igen, kell még kettő a másik két Doctornak. Hogy egyesítsük az energiákat. A három Doctor energiáit.
– Miért csak a mi hármunkét? – kérdezte David és lehuppant a Romilly fotelje melletti kis asztalra és elkezdett rágcsálni egy almát, amit a jó ég tudja, honnan szedett. – Volt még rajtunk kívül nyolc Doctor. Ők miért nem kellenek?
– Nos, a teória szerint, a Doctor Who csak azért indult újra 2005-ben, mert a Tardisnak kellett egy tökéletes rejtekhely...
– S mi lehetne annál jobb, mint ahol mindenki láthatja, emiatt nem is gyanakszik senki. Zseniális!
– Így van.
– De ti mégis gyanakodtatok.
– Igen, mi is szeretünk hinni a csodákban. Szóval, hol is tartottam… Á, megvan. Amint mondtam, az új Doctorokra van csak szükség az energia felleléséhez és egyesítéséhez, mert csak ti érintkeztetek az igazi Tardisszal.
– A stáb is érintkezett vele, velük mi van?
– Őket nem szólította mindenki Doctornak. A név hatalma, tudod. Lényegében arról van szó, hogy te és a másik két Doctor részeivé váltatok a Tardisnak. Valószínűleg így találtad az almát is. A hajó gondoskodik rólad, illetve rólunk. Megbízik benned, és ezek szerint elfogad, mint tulajdonosát. Ez jó.
– Fantasztikus. Ki intézte úgy, hogy a Tardis a Földre kerüljön?
– Egy idő lord tervének része volt. El akarta rejteni a hajóját, mikor már nem tudott regenerálni. Az utolsó évét arra szánta, hogy megteremtse a tökéletes álcát. De hagyott hátra nyomokat, hátha egyszer szükség lesz arra, hogy a Tardis megint működésbe lépjen. Egyébként az eredeti széria is az ő nyomán jött létre, a 60-as években nem volt elég óvatos. Most viszont, ha nem bánod David, aludjuk ki magunkat, amíg a landolunk, mert az nem lesz fáklyás menet.
– Rendben. Alsó vagy felső ágy? – Romilly meglepetten odafordult, ő nem látott ágyakat, mikor belépett, de Davidnek igaza volt. Egy emeletes ágy jelent meg a hajó végében. A Tardis tényleg komolyan veszi a feladatát.
– Alsó – mondta Romilly, s rögvest le is dőlt és mély álomba zuhant. Álmában Dalekok elől menekült szkafanderben, de végül a Napba zuhant. Ekkor ébredt.
– Á, felébredtél. Remek!
David már a hajó központjában sürgölődött és egy furcsa ingaórát lóbált. Mikor észrevette, hogy Romilly azt nézi, megmagyarázta. – Ez a hajó tényleg imád engem. Gondoltam rá, hogy tudnunk kellene mennyi az idő, aztán ez a csodás kis szerkezet leesett a lábam elé.
– Örülök, hogy ilyen jól megértitek egymást.
Romilly ásítva feltápászkodott és elindult David felé. – Tehát van egy új legjobb barátod.
– Igen, de nem ez a legjobb. Hanem az, hogy rájöttem, hogyha egy valódi idő lord ötletére épült az egész sorozat, akkor nem minden fikció, amit eljátszottam.
– Nos, valóban… – kezdte Romilly, de David lendületben volt, és nem úgy tűnt, mint akit meg lehet még állítani.
– Főleg, mert találtam egy szónikus csavarhúzót, és arra is rájöttem, hogy értem, mit mondasz és nincs akcentusod, ebből pedig arra következtetek, hogy a Tardis fordít.
Romilly hagyta, hogy David kibontakozzon, ami a Tardis felderítését illeti, ő maga pedig a jegyzetfüzetével leült az ágyra és olvasni kezdte, amit még a Földön jegyzett fel magának. A nehezebbnek gondolt részen túl vannak. David itt van, úton vannak Gallifrey-re, ahol majd mindezt még egyszer el kell magyaráznia.
Furcsállotta azonban, hogy David nem érdeklődött az iránt, hogy mi okból ez az egész kaland. Romilly, Amy és Claire meggyőződése szerint azért, hogy az Idő banditáit üldözhessék. Mert bár kevesen tudják (a Földön például senki), de az Időt gyakran érik kisebb sérülések. Elsősorban azok miatt, akik a folytonosság minden szabályát megszegve kedvük szerint manipulálják a történelmet. Persze nem nagy dolgokban, mert az feltűnő lenne, csak apró, jelentéktelennek tűnő eseményeket. Részint szórakozásból, részint nyereségvágyból. Nem törődve a károkkal. A Doctorok és a Tardisok egyesített energiájával könnyebben ki lehetne javítani az Időn esett károkat. Közel sem biztos azonban, hogy David vele akar majd tartani. Ahogy az sem biztos, hogy a másik két Doctor részt akar-e venni ebben az egészben. De reméli, hogy társai hasonló sikerrel járnak majd.
David mindeközben azzal foglalatoskodott, hogy feltérképezze az egész hajót, minden kis részletét. Úgy tűnt, David eléggé alapos, ugyanis az ágy alá is benézett, bár Romilly el nem tudta képzelni, mit remélt ott találni. A férfi azonban meglepte. Talált valamit. Egy sálat.
– Ez nagyon király. Nem tudom még, mire fogunk használni egy selyemsálat. De legalább már ilyenünk is van. Majd csak kitaláljuk, mire lesz jó.
Romilly visszadőlt az ágyban, mert látta, hogy David nem hogy nem kucorog egy sarokban maga elé suttogva, de ráadásul, mintha már teljesen otthon is érezné magát. Romillyt megint elnyomta az álom.
Ezúttal David keltette. Mikor pedig Romilly kinyitotta a szemét és David csokoládé szemei néztek vissza rá, arra gondolt, hogy erre ébredni a legjobb dolog a világon. A férfi kevésbé volt romantikus hangulatban, viszont furcsán izgatott volt.
– Nézd! Érzed? A Tardis megállt. Szerintem itt vagyunk.
Romilly is így gondolta, felállt és odament az ajtóhoz. Habozott mielőtt kinyitotta. Aztán vett egy mély levegőt és kilépett. Amit odakint láttak, egyszerre volt megdöbbentő és gyönyörű. Egy tó partján landoltak. Csodálatos aranyfényt vető tó volt, amely úgy hullámzott, mint a selyem. A tó másik partján egy impozáns, György-korabelire hajazó stílusban épült kisebb kastély állt. Alig volt idejük magukhoz térni, mert szinte egy szempillantás alatt megindult alattuk a föld. Egyszerre arra eszméltek, hogy a kastély udvarában állnak és, hogy a vaskapu bezárul mögöttük.
A furcsaságoknak ezzel még nem volt vége. Sőt csak akkor kezdődtek. Egy struccszerű lény közeledett feléjük. Azért csak szerű, mert a földi, hagyományos struccokkal ellentétben ennek a példánynak két feje volt, narancssárga taréja, de ami a legfurcsább, a madár maga sötétzöld színben pompázott. Na, és persze beszél is.
– Mademoiselle Harper, Monsieur Tennant. Már vártuk Önöket. Kérem, kövessenek!
Mivel jobb ötletük nekik sem volt, így tettek. Követtek egy kétfejű, zöld struccot, egy eléggé baljóslatú kastélyba. Végighaladtak egy széles folyosón, melynek padlóját méregzöld szőnyeg borította, a falakon pedig csatajeleneteket ábrázoló festmények függtek. Romilly már arra kezdett gondolni, hogy ez a folyosó végtelen, amikor a strucc hirtelen megállt, és azzal hagyta ott őket egy ajtó előtt, hogy most már bemehetnek. Ez annyira nem akaródzott nekik, ám a strucc a háttérben permanens köhintéssel jelezte, hogy induljanak. David ránézett Romillyre, lenyomta a kilincset, s amint meglátta, mi van a teremben, le is fagyott. Arcán a teljes döbbenet kifejeződésével. Romilly átnézett David válla felett és már ő is lemerevedett.
A teremben lévő, közel 100 humanoid mind hajszálpontosan ugyanúgy nézett ki, ahogy David. Ez minimum zavarba ejtő, Romilly alig bírt értelmesen gondolkodni. Aztán az egyik David klón, a terem legvégén lévő trónon ülő, megszólította őket.
– Kérem, jöjjenek beljebb! – Romilly és David lépett egyet előre, az ajtó hangos csattanással becsukódott mögöttük. Úgy néz ki, itt az ajtók maguktól nyitódnak és csukódnak. Sebaj, gondolta Romilly, az elmúlt időszak történései közül, messze nem ez a legfurcsább.
A – vélhetően – egyes számú klón újra szólt.
– Üdvözöllek titeket otthonomban, Frygdornban. Ez itt a béke hona, egyenlőre szándékaink is békések. Hinni szeretnénk, hogy a ti sem gonosz okból látogattatok meg minket.
A kábulatból David tért előbb magához, Romilly pedig kezdte az érezni, hogy felcserélődtek a szerepek.
– Üdv. Nem akarok tolakodó lenni, de miért néznek ki úgy, mint én? – Romilly nem ezzel indított volna, de mostanra már elfogadta, hogy David menthetetlenül kíváncsi. Szerencsére klón nem vette rossz néven a kérdést, sőt válaszolt is.
– Ez az alak a prototípus. Így nézett ki az első férfi példány ezen a bolygón, ezt a kinézetet variálgattuk, ha úgy hozta szükség. De fogytán az erőnk, s fogytán az energia. Ezért már nincs hatalmunkban cserélgetni a kinézetünket, ez azt is jelenti, hogy segíteni fogunk nektek, mert szükségünk van rátok. Mindannyiótokra. A másik négy útitársatokra is. Ezért megkapjátok a két Tardist is, mert fel kell tölteni őket, és adunk fegyvereket is, mert szükség lesz arra, hogy használjátok őket.
A klón monológja alatt David határozottan önelégült arcot vágott. Kifejezetten tetszett neki, hogy ő minden férfi prototípusa ezen a bolygón. Azt sem tartotta kizártnak, hogy egyszer itt telepszik. Tetszett neki ez a hely. Ám, ekkor bevillant neki valami.
– Miért én vagyok a prototípus?
– Ó, hát nem tudod? – kérdezte klón. – Hiszen innen származol.
Az önelégültség újfent a döbbenet váltotta fel.
– Hogy mondja, Uram?
– Ó, szólíts Rahnamnak, hiszen rokonok vagyunk.
– Csak nem?
– De igen. Mint mondtam, te innen származol, 874 éve születtél ezen a bolygón, de mikor a csata elkezdődött, a fontosabb személyeket elküldtük innen, hogy máshol élhessenek, biztonságban, ha ismét szükség lenne rátok. Nyilván te fontos vagy. Te vagy az alfa verzió.
– De anyám emlékszik a születésemre, az hogy lehet?
– Ó, ezt találtuk ki a regeneráció helyett. Újjászületsz. Kissé abszurd, de a te érdekedben történt.
Romilly Davidre pillantott, akinek arcjátéka igen kifejező volt. Először a totális döbbenet, ezt követte a hitetlenkedés, a zavartság végül pedig kifejezéstelen arccal annyit mondott:
– Mindig éreztem, hogy különleges vagyok, de én azt hittem ez csak az egoizmusom.
Romilly elnevette magát, s David is elmosolyodott. A klón azonban sürgetően rájuk szólt.
– Gyerünk, fogjátok a Tardisokat és menjetek vissza a Földre, egyesítsétek az energiákat és siessetek vissza vele. Sok lesz még a dolgunk.
– Remek, milyen alakban vannak a Tardisok… – kezdte a kérdést David, ám elhallgatott, amikor meglátta egyik hasonmását közeledni két kaktusszal. – Tényleg? – vonta fel szemöldökét. – Kaktuszok?
– Igen, hiszen ki is gyanakodna két ocsmány kaktuszra? Nem igaz?
– Végül is, jogos – vonta meg David a vállát. – Na, akkor haladjunk. Romilly, mehetünk?
A lány bólintott. Igazán zavarban érezte magát, az ő terve alapján tulajdonképpen elrabolta a férfit, de semmi gond, mert kiderült, hogy ez mind a Nagy Terv része volt. Továbbá úgy tűnik, David épp most talált értelmet a káoszban. A férfi rugalmassága ámulatba ejtette.
Kiderült, hogy a Tardisig nem kell visszagyalogolni, mert hirtelen már a hajó belsejében találták magukat. Erre David a következőképpen reagált: Á, teleportálás, frappáns. Majd pizsamája zsebébe tette a kezét és megjegyezte: Lassan kéne valami más ruha, nem gondolod?
Alig, hogy ezt kimondta, egy gardrób jelent meg a Tardis közepén, David kinyitotta az ajtót, kiemelt egy inget és egy farmert, és még hátraszólt Romillynek, hogy ő most elmegy átöltözni. Romilly ugyan nem bánta volna, ha előtte öltözik át, de aztán arra gondolt, hogy neki is váltásruha után kellene néznie. Odament a szekrényhez, s szinte meg sem volt lepve, mikor látta, hogy a Tardis gondolt rá is, ám meglehetősen konzervatív módon, számára csak szoknyákat és blúzokat szánt. Pont ilyen öltözékre van szükség egy bolygóközi konfliktus rendezéséhez. Virágmintás lila szoknyára és fehér blúzra. Végül is – gondolta Romilly – az ember lánya legyen csinos, ha épp a világot menti meg. David eközben visszajött, s mivel úriember, megjegyezte:
– Csini vagy!
Romilly rászólt a pulzusára, hogy normalizálódjon, majd odament Davidhez és azt kérdezte:
– Kicsit sem vagy feldúlva?
– Dehogynem. De igazából nem lep meg, sőt még viccesnek is találom a magam abszurd módján. Én voltam a Doctor, s most, megint én vagyok a Doctor. Gyerekkoromban gyakran játszottam ezt. Azért ez elég menő, ha belegondolsz.
– Kicsit kényelmetlenül érint, hogy eddig én voltam titokzatos, most meg kiderült, hogy én vagyok átlagos földlakó, te meg a messziről jött idegen.
– Nem vagy átlagos. Amit műveltetek, azt átlagos ember nem tette volna meg.
– Kedves vagy, hogy ezt mondod.
– Anyám érdeme – mondta David és gyönyörű, féloldalas mosolyra húzta a száját. – De most, irány a Föld. Megbeszéltétek, mikorra kell visszaérnünk?
– Igen, azután, hogy elmentünk. Közvetlenül az eltűnésünk utáni percben.
– Jó, állítsuk be az értékeket, és nyomás!
Romilly sóhajtott egy nagyot és rájött, hogy nagyon éhes. Szerencsés módon a Tardis is készült erre, így volt élelem. Fogott némi fish and chips-t és nekiállt majszolni, miközben gondolatai csak úgy csapongtak ide és oda. David leült mellé és ő is enni kezdte a saját sült krumpliját. Csendesen ettek egy darabig, s először volt teljesen békés a hangulat, mióta két nappal ezelőtt először találkoztak. Az állapot azonban törékeny volt, ezt tudták mindketten, amint landolnak a Földön, úgy fognak sokasodni a bonyodalmak és veszélyes helyzetek is. De akkor, ott a Tardis szívében Romilly és David úgy érezte, meg fognak tudni birkózni vele.

2013. június 19., szerda

Bosszú a síron túlról



Hét áruló volt a tanúja
Az ártatlan vér kiontásának.
Hét áldozat várja hát
Míg bosszúja feltámad.
A síron túlról is visszatalál háborgó lelke
És mikor az északi szélben felhangzik a neve,
Hét árulót borítson el tulajdon vére.
Megnyugvást így lel majd szerelmes szíve
Hogy a tolvajjal keljen át az öröklétbe.

Első felvonás: Halhatatlan szerelem

Igaz szerelemről szól mesém, mit elnyelt az idő tengere. Két szerelmes ifjú szív egyszerre és egymásért dobbant Írország szívében.  Boldogságuk azonban idejekorán félbeszakadt egy rettenetes árulás miatt.
De lássuk, hogy is történt mindez a múltban, mikor egy tolvaj és egy úri kisasszony szerelme halálos bűnnek számított…

Kieran lesben állt és várt. Szeme követte prédája minden mozdulatát, rezdülését, csörrenését. A gazdája övére fűzve várta elkerülhetetlen sorsát. A férfi kilépett az árnyékból, és nekiütközött a tehetős, mindenki által tisztelt vezérnek. Miközben sűrűn bocsánatot kért és hajlongott, egy ügyes mozdulattal eloldotta az övén fityegő erszényt, benne jó pár csillogó aranytallérral, és mintha mi sem történt volna, fürgén továbbállt. Egy sikátor sötét mélyén megtorpant, és megvizsgálta a zsákmányt.
Hogy ebből mennyi kenyeret és halat tud majd venni! A fiúk odáig lesznek a hírtől.
– Az nem a tiéd!
A bátortalan hang nem messze tőle csendült fel, így riadtan a háta mögé dugta a bizonyítékot, és a hang irányába fordult. Egy vékonyka, magas, hosszú szőke hajú lány állt előtte és vádlón mutatott rá.
– Nem tudom, miről beszélsz. – Kieran zavartan bámult körbe, még sosem kapták rajta. Az egyik legügyesebb tolvaj volt a városban, nem értette, hogy bukhatott le. Ki ez a lány?
– Az ott apám erszénye és te elloptad.
A lány közelebb lépett hozzá, amitől Kieran önkéntelenül is hátrált egy lépést. Amikor a falhoz ért, riadtan kapkodta a fejét menekülő útvonal után kutatva. Hirtelen elfogta a pánik, mert rádöbbent, hogy csapdába esett. A lány pedig egyre közelebb ért.
A sikátor sötétjében nem ismerte fel, de így, hogy szinte egy lépés választotta el tőle, ismerősnek tűntek a vonásai.
– Te vagy a vezető, Gavin lánya.
A lány megvonta a vállát.
– És, ha annak az embernek vagyok a lánya, akit az imént megloptál? Nem számít. Csak azt akarom – Ana a kezét nyújtotta a férfi felé –, hogy add vissza, ami az övé.
Kieran megrázta a fejét. Nem adhatja vissza. Akkor a fiúk nem kapnak enni egész nap. Megint. A kis Jason már teljesen erőtlen, alig bír megmozdulni.
– Nem tehetem. Nekem nagyobb szükségem van rá, mint nektek!
– Ezt meg honnan veszed?
Kieran dühösen felmordult és közelebb lépett Ana-hoz. Felkapott egy aranyló szőke tincset, és az ujjai köré csavarta.
– Finom ruhákban jársz, finom ételeket eszel, szolgák lesik minden kívánságodat. Miből gondolod, hogy pár arany hiányozni fog?
– Az akkor sem a tiéd. Ha szeretnél, kérj – szegte fel a fejét gőgösen a lány.
A férfi elengedte a tincset, és fenyegetően fölé magasodott. Jó másfél fejjel magasabb volt, mint Ana, a lány mégsem rémült meg. Elszántan állta a tekintetét.
– Az tetszene, ugye? Ha alamizsnáért könyörögnék, de arra aztán várhatsz. Inkább megszerzem magamnak.
– Úgy érted, ellopod.
Kieran csak bólintott. Ő sem volt büszke magára, de ha ez kell ahhoz, hogy ne haljon éhen sem ő, sem a többiek, megteszi, amit kell.
– Mert te tökéletes vagy, nem igaz, hercegnő? Sosem kellett nélkülöznöd, vagy rossz fát tenni a tűzre. Fogadok, hogy még egyszer sem mondtál ellent az apádnak!
– Ez nem igaz! Szerinted elengedett volna ide?
– Hű, tehát elszöktél? – Kieran tovább cukkolta a lányt, aki fülig vörösödött mérgében. A férfit jobban lenyűgözte az ártatlan szépség, mint szabadott volna.
– Semmi közöd hozzá. Egyébként téged követtelek. Akkor jöttem utánad, amikor apám a halárussal beszélt.  
– Lebuktam, oké. A pénzt nem adom vissza. Egyébként.
– Anabelle, kislányom, itt vagy?
Gavin hangja egyre közelebbről hangzott fel, Kieran pedig megrémült. Ha most elfogják, biztos, hogy bitón végzi. Ana azonban kinyitott egy közeli ajtót, és betessékelte.
– Menj. Menj, különben kivégeznek.
– Miért? – értetlenkedett Kieran. Ana azonban belökte az ajtón, és bevágta utána.
– Nem vagyok olyan ártatlan, mint hinnéd.
Épp abban a pillanatban bukkant fel az apja a sikátor elején.
– Kislányom! Mi az ördögöt keresel ebben a koszos utcában?
– Apa, már tizennyolc éves elmúltam. Nem vagyok kislány.
Ana ellépett az ajtótól, és mosolyogva sétált az apjához. A férfi rideg tekintete egy pillanat alatt ellágyult, ahogy a lányára nézett. Nem maradt senkije, amióta az anyja belehalt a szülésbe. Egyedül nevelte fel a csöppséget, minden, ami a lány most, az ő érdeme. Nem hagyhatja, hogy baja essen.
– Nekem mindig pólyás maradsz. Szóval? Mi dolgod volt itt?
– Azt hittem, láttam valamit. De csak egy macska volt. Egy szemtelen macska. – Az utolsó mondatot erősen megnyomta, hogy a tolvaj is biztosan meghallja.
– Nem lenne szabad elkószálnod. Rengeteg itt az aljas alak, még történik veled valami rossz. A végén még ki kellene füstölnöm az összes tolvaj lyukat.
– Jaj, apa. Ne legyél ilyen drasztikus, nem történt semmi rossz.
Gavin megölelte a lányát, és finoman kilökdöste a nyílt utca felé.
Ana utoljára hátrapillantott, és pont elkapta az épp kisettenkedő Kieran pillantását. A férfi színpadiasan meghajolt, majd egy macska ügyességével felkapaszkodott az épület oldalán a kiálló ablakpárkányok segítségével. Ana elmosolyodott. Ma megmentett egy embert. Egy szemtelen, arcátlan, semmire kellő tolvajt. És ez bizsergető érzéssel töltötte el.

Aznap éjjel Kieran szemére nem jött álom, messze elkerülte az édes tudatlanság. Egy dolog járt az agyában. A lány megmentette a bitófától. Mit kellene tennie? Gyűlölni, amiért kedves volt vele? Megkeresni, és bocsánatot kérni? Visszaadni az erszényt?
Főhősünk nyugtalanul forgolódott, ezer és ezer kérdés járt a fejében. Azonban a lány sem tudott nyugovóra térni. A tolvaj emléke betöltötte az elméjét, nem tudta kiverni a fejéből a gúnyos mosolyát, csábító hangját, bűnösen csillogó szemeit.
Mindketten felkerekedtek hát, hogy válaszokat kapjanak…

Ana a sötét utcán sietett bizonytalan léptekkel a kikötő felé. Még régebben hallotta az apjától, hogy az ottani kocsmában tanyáznak a legelvetemültebb gazfickók. Talán a tolvajt is ott találja.
Kívülről nézett be a csehóba, ami tömve volt bizarr külsejű alakokkal. Hangosak voltak, mocskosak, és úgy ittak, mintha muszáj volna. A lányt borzasztotta a látvány, és hátrált pár lépést.
Amikor beleütközött valamiben, halkan felsikkantott, és villámgyorsan megpördült. Legszívesebben teli torokból sikított volna, ahogy megpillantotta a hatalmas kalózt, aki fekete fogakkal vigyorgott rá.
– Eltévedtél, husi? – A hangja is undorral töltötte el Anát, így gyorsan megrázta a fejét, és már ki is kerülte volna a férfit, de az megragadta a karját.
– Ne olyan sietősen, beszélgessünk, nyuszika.
Ana küzdött a szorítás ellen, végső elkeseredésében belekarmolt a vasmarokként szorító karba, a válasz azonban csak egy hörgő nevetés volt. A kalóznak meg sem kottyant a szánalmas próbálkozása.
A lány viszont nem adta meg magát egykönnyen. Ütött, rúgott, csípett és harapott, az ereje viszont vészesen fogyatkozott. Mielőtt a fickó bevonszolta volna a kocsma mögötti eldugott, sötét helyre, egy alakot látott meg a távolban.
Utolsó erejét összeszedve hatalmasat sikított. A kalóz erre arcon ütötte, a száját pedig keserű íz töltötte el. Úgy érezte, köpnie kell. Még sosem érzett ilyet, de ez egy rendkívüli szituáció volt.
A vére volt, amit érzett, látta a kocsmából kiszűrődő fényben. Megrettent, amikor arra gondolt, mit fog gondolni az apja. Aztán bevillant neki, talán sosem fogja megtudni. A kalóz megöli és a testét a tengerbe dobja. Ana könnyei záporozni kezdtek, a kalóz pedig újból felnevetett.
– Ne sírj, szöszi, élvezni fogod!
A férfi tovább vonszolta, majd hirtelen megtorpant. Elengedte a lányt, aki kihasználta az alkalmat és rohanni kezdett.
A kíváncsisága azonban legyőzte a halálfélelmét, és mikor biztos távolban volt, megállt és hátranézett. A látványtól a lélegzete is elállt.
A nagydarab fickó a földön feküdt, rajta pedig egy vékonyabb, mégis izmos férfi térdelt és teljes erejéből püfölte. Ha nem épp most mentette volna meg, jobban félne tőle, mint a kalóztól.
A férfi abbahagyta az ütlegelést, és felkelt az ájult férfiról. Megrázta az öklét, és kilépett a fénybe. Ana a szája elé kapta a kezét, amikor felismerte. A tolvaj! Megmentette!
Lassan visszaaraszolt hozzá, aki mosolyogva várt rá.
–Egy-egy az állás, ha jól számolom.
– Köszönöm! Megmentetted… valószínűleg az életemet.
Ana még közelebb lépett, és ösztönösen megölelte a férfit. Kieran megdöbbent, de jól esett neki a lány érintése.
–Ugyan, semmiség. Ez a fickó már régóta bosszantott. Megérdemelte – rántotta meg a vállát Kieran. Ana azonban nem engedte el, ami kezdte zavarni a férfit. Finoman lefejtette magáról az ölelő kezeket, amitől a lány sírva fakadt.
Kieran rémülten nézett rá, fogalma sem volt, hogy mit tegyen, vagy mit mondjon. Visszahúzta magához, és a hátát simogatta.
– Már minden rendben, hercegnő. Vége van, nem bánthat.
– Azt hittem… azt hittem, meg fog ölni. Vagy rosszabb.
Kieran majdnem felnevetett. Jobban félt, hogy a kalóz megbecsteleníti, mint hogy megöli. A szégyen rosszabb a halálnál.
– Már nem fog bántani. Egyébként is, mi a csudát kerestél itt? Ez veszélyes környék a magadfajtának.
Ana szipogott párat. Nem tudta, hogy bevallja-e neki, épp őt kereste.
– Lehet, hogy egy kis kalandra vágytam.
– És megkaptad? – vigyorgott rá elbűvölően Kieran.
– Többet is, mint reméltem. – Ana felpislantott a végtelenül barna szemekbe, és késztetést érzett rá, hogy félretűrje a zavaró tincseket. Finoman végigsimított Kieran arcán, majd megtorpant az ajkainál.
Hirtelen elfogta a vágy, hogy megcsókolja. Még sosem érzett ilyet. Sosem vágyott arra, hogy egy férfi megölelje, és úgy nézzen rá, mintha nem létezne más. Most azonban csak ezt akarta. Azt akarta, a férfi az ő nevét suttogja lázas éjszakákon.
Ana úgy érezte, teljesen elment az esze. Még a nevét sem tudja.
– Egyébként – szólalt meg a férfi, mintha csak a gondolataiban olvasna – a nevem Kieran.
– Én Anabelle vagyok – mosolygott rá válaszul.

A varázslat megtörtént, a szerelem apró szikrája fellobbant a szívükben. Anabelle aznap késő éjjel ért haza a titkos találkáról, de apja előtt néma maradt, a kalandot nem vallotta be. Tudták, hogy szerelmük tiltott úton jár, mégsem tudtak ellenállni a csábításnak, ami egymás felé vonzotta őket. Éjszakákon át találkoztak, napközben várták a Hold ragyogását, hogy a bimbódzó szerelmükre halovány fényt vetítsen. Azonban, mint minden titokra, erre is fény derült…

Anabelle mámorosan rohant le a lépcsőn. Az alkony már rég leszállt, Kieran várta már a dokkban, ő pedig minél előbb hozzá akart érni. Az ajtóban azonban Gavin megállította.
– Hova ilyen sietősen? – Csípőre tett kézzel állt a lány előtt.
Ana lehajtotta a fejét, hiszen eddig még nem kellett nyíltan hazudnia az apjának. Az igazat viszont nem vallhatja be. Kieran tolvaj, ha elkapják, akasztófán végzi. Abba pedig Ana belehal.
– Miriammal találkozom.
– Kicsit késő van a barátnői csevejhez, nem gondolod?
A lány felpillantott, és hirtelen megértette. Az apja szemében düh csillogott. Lebukott, lebuktak!
– Apa, hadd magyarázzam meg!
Gavin határozottan felé lépett és felemelte a hangját.
– Mit akarsz megmagyarázni? Hogy hazudtál apádnak vagy, hogy egy csavargóval szűrted össze a levet? Mindkettő szégyenletes, alávaló gaztett. Anabelle, nem így neveltelek.
– Nem is ismered őt. Nincs senkije, és neki kell eltartania…
Minden atyai szeretet eltűnt egy pillanatra a férfiból, csak a szégyent és csalódást látta a lányában. Kezét ütésre emelte, majd lesújtott. Abban a percben megbánta, ahogy a tenyere a lány arcát érintette, de már nem tudta meg nem történtté tenni.
Ana elesett az ütés erejétől, döbbenten nézett Gavinre. Még sosem emelt rá kezet.
– Megtiltom, hogy még egyszer engedély nélkül elhagyd a házat! Ami pedig a tolvajt illeti, megkapja a méltó büntetését.
A lány rettegve kapta el apja kabátja szélét, és könyörgőn, könnyes szemmel nézett fel rá.
– Apa, kérlek. Ne bántsd őt! Én szeretem Kierant.
Gavin undorodva nézett le Anára. Hogy a lánya egy hozzá sem rangban, sem semmilyen módon nem illő férfit válasszon maga mellé? Azt nem fogja hagyni. Megkeresi a férget, és megbosszulja, amiért meggyalázta a lányát.
– Hamarosan emlékezni sem fogsz rá. Megígérem – majd otthagyta a már zokogó lányt.

Kieran mélyen a kikötő végében, a szokásos, eldugott, sötét helyükön várt Anabelle-re. Már rég itt kellene lenni, eddig sosem késett. A kétség savként marta az elméjét, egyfolytában rettegett, hátha valami baj történt a lánnyal. Talán megtámadták az úton. Vagy megbetegedett, és lázas betegen gyötrődik a baldachinos ágyában. Ami viszont a legrosszabb lenne, ha Gavin felfedte volna a titkukat. Akkor végük. Nem csak neki, de ki tudja, a férfi mit tenne egyetlen lányával őrült haragjában, ha kiderülne, hogy egy tolvajjal állt össze? Kieran önző volt, amiért nem tartotta magát távol Anától, de hogy is tehette volna? Angyali szépsége örökre magához láncolta, ha akarta volna, sem tudta volna elkerülni. Már akkor elveszett, amikor a sikátorban meglepte.
Zajt hallott nem messze, a ködből pedig egy alak sziluettje vált ki, így megkönnyebbülve boldogan lépett ki az árnyékból. A mosoly viszont hamar lehervadt az arcáról, amikor egy csapat férfit pillantott meg, dühös tekintetük mind őrá szegeződtek. A férfiak élén Gavin állt.
Kieran pedig tudta. Ütött az utolsó órája. Csak annyit szeretett volna, ha utoljára még láthatja Anabelle-t. Nem akart úgy meghalni, hogy nem a lány az utolsó emléke ebből a nyomorúságos életből. De ez már csak álom marad.
Nagyot sóhajtott hát, és közelebb lépett feléjük.
– Itt vagyok, uraim. Nem menekülök.
– Jól is teszed, te utolsó féreg! Ezért lógni fogsz! – üvöltött rá Gavin, és egy kötelet dobott köré. Az a derekára csúszott, majd a férfi erősen megrántotta. Kieran a földre zuhant, a többiek pedig rárontottak. Ütötték, ahol érték, míg a földet fényes, csillogó vére nem áztatta. Összekötötték a kezét, és felrángatták.
Kieran nagyot nyögött, érezte, ahogy a vér elönti a száját és nehezen vett levegőt. A bordái sajogtak, majd hirtelen megszédült. Azonban tudomást sem vettek róla, mint valami állatot, kötélen rángatták végig a városon, egészen a börtönig.
Bedugták egy szűk, koszos kis odúba, majd rázárták az ajtót.
– Hajnalban visszajövünk. Csak a kötél egy kicsit feljebb kerül – röhögött az a kalóz, akit nemrég megvert Ana miatt. A többieket is megnézte közben, mert mindegyik szembeköpte útközben, vagy belerúgtak, esetleg egy-egy ütést is rámértek még.
Felismerte a kocsmárost, a tolvaj ikreket, akikkel nemrég még együtt ivott, a polgármestert és a halárust a piacról. Szép kis társaság, az urak és a pórnép összefog a közös célért. Ami jelen esetben az ő kivégzése. És mi a bűne? Szeretett, ennyi mindössze.
Mielőtt a zárka kis ablakát is becsukta volna, Gavin még utoljára ránézett. Tekintetében az undor és a gyűlölet kettőse kavargott.
– Mi vett rá, hogy meggyalázd az egyetlen, ártatlan lányomat, te mocskos patkány?!
Kieran tudta, hogy talán ezek az utolsó szavai. Úgy döntött, nem fog hazudni.
– A szerelem, uram. Szeretem a lányát, tiszta szívemből. És ha van Isten, ő is szeret engem.
– Nem, tolvaj. A lányom nem szeret. Ő adott fel – hazudta a férfi vakmerően. Még utoljára bele akart rúgni a mocsokba, és tudta, hogy ez fog neki a legjobban fájni.
– Az lehetetlen – lehelte Kieran. Tévedett volna? Nem, az nem lehet! Annyi éjen át, annyi csók és ölelés után, mindez csak hazugság volt? – Nem lehet.
– Hidd csak el. Több esze van, minthogy egy ilyen alávaló csavargót nevezzen szerelmének. A semmiért áldozod az életed. A semmiért!
– Nem, uram. Az én érzésem valódiak. Ha holnap hajnalban meghalok, az az igaz szerelmemért lesz.
Gavin nem felelt. Elfordult a cellától, és bezárta a kis ablakot. Csak abban reménykedett, Anabelle egyszer megbocsájt neki. Még hallotta, ahogy a tolvaj fájdalmasan felordít.

Anabelle kisírt szemmel nézett a tükörképére. Egy gyenge, elkeseredett fiatal nőt látott. Ő viszont többre tartotta magát ennél. Akárhányszor tehette, ellentmondott az apjának, a parancsoknak, néha még a törvénynek is. És most, hogy az egyetlen férfit, akit valaha szeretett, elszakítják tőle, legszívesebben teli torokból ordított volna. Csak az tartotta vissza, hogy tudta, értelmetlen lenne. Most cselekednie kell, nem haszontalan dolgokat tenni.
Felkapta a kabátját, és kinézett az ablakon. Az erkélye nem volt túl magasan, ha óvatosan leereszkedik, nem fog nagyot esni.
Bízott a szerencséjében és megragadta az ablakpárkányt. Óvatosan átemelte az egyik, majd a másik lábát, és a kezeivel igyekezett tartani magát a levegőben. Vett egy mély lélegzetet, és elengedte a fémet.
Halkan ért földet, de sajnos a bokája nem bírta el a hirtelen jött súlyt, és fájdalmasan megfeszülve adta meg magát. Ana befogta a száját, nehogy felkiáltson fájdalmában, és sajgó lábához kapott.
Bicegve indult el a börtön felé, nem törődött a lüktető, kínzó érzéssel, ami már elöntötte egészen a combjáig, elszántan gyalogolt tovább.
Észrevétlenül besurrant a félig nyitott ajtón, majd hirtelen megdöbbent. A kalóz, aki néhány hete megtámadta, hangosan horkolva állta el az útját. A férfi körül számos rumos üveg hevert, valószínűleg megünnepelték Kieran elfogását.
A lány visszafojtott lélegzettel lépte át a félájult kalózt, és a zárkához sietett. Belesett a kis ablakon, a szíve pedig nagyot dobbant, amikor megpillantotta Kierant. A férfi magányosan ült a földön, fejét a falnak támasztotta, szemét lehunyta. Mint aki teljesen feladta a reményt, hogy valaha is látja még a napot.
– Kieran – suttogott a lány, remélte, a férfi így is meg fogja hallani. Amaz felemelte a fejét és hitetlenkedve fordult az ajtó felé.
– Ki van ott?
– Én vagyok, szerelmem! – Ana szíve majd’ kiugrott a helyéről, hogy élve és viszonylag egyben láthatja kedvesét, pár némi vér az arcán és a ruháján azt engedte sejtetni, az elfogása nem volt zökkenőmentes. – Bántottak?
– Ana? Te vagy az? – Kieran még mindig nem hitte el, hogy a lány hangját hallja. Meg volt róla győződve, az elméje játszik pusztán vele. – Tényleg te vagy?
– Én vagyok! Ki kell jutnunk innen. Hol a kulcs?
A férfi végre magához tért a révületéből, és felpattant. Az ajtóhoz sietett, látnia kellett a lányt.
– Hát tényleg te vagy! Apád azt mondta…
– Kieran, a kulcsok! – sürgette Ana. Nincs idejük a hitetlenkedésre.
– Ott… a hájpacninál. Az övére csatolta őket.
Ana bólintott, és már indult is volna a szabadságukért.
– Várj! Óvatosan! – szólt utána a férfi, de Ana nem fordult vissza. Eltökélte magát, és véghez is viszi a tervét.
Sima ügy, a kalóz mélyen alszik, észre sem fogja venni. Lassan, nagyon lassan mozgott, a karját kinyújtotta, és majdnem elérte a kulcsokat…
A férfi nagyot horkantott, és megrázta magát. Ana mozdulni sem mert, a szíve is lelassult, már nem vert olyan hevesen, mint néhány pillanattal ezelőtt.
A kalóz felsóhajtott, és visszaaludt. Ana kifújta a levegőt, és elvette a kulcsokat. Visszasietett Kieranhoz, és halkan a kulcslyukba csúsztatta a megfelelőt. A zár kattant, a férfi kiszabadult. Némán megölelték egymást, majd Kieran az ajtó felé mutatott. Ana bólintott, és a kijárat felé indult, nyomában a tolvajjal.
Halkan vágtak át a városon, vissza sem nézve. Csak, amikor tisztes távolba értek a határban, akkor álltak meg pihenni.
Ana boldogan felnevetett, és megölelte Kierant.
– Sikerült, szerelmem! Szabadok vagyunk, és örökre együtt leszünk!
Mielőtt azonban a férfi válaszolhatott volna neki, egy dühös hang szólt ki a fák közül.
– Ne olyan hevesen, kislány.
Ana összerezzent, amikor megpillantotta az erdőből kilépő férfiakat, köztük az apját. Elgyötört tekintettel nézett rá, és mintha mondani akart volna valamit. Mégis csendben maradt.
A polgármester azonban folytatta.
– Kieran, bűnösnek ítéllek lopás, és egy ártatlan lány megbecstelenítése vádjában. És téged, ifjú hölgy, egy bűnözőt pártoltál, és szöktettél meg a börtönből. A büntetésetek szolgáljon elrettentésként. Az ítélet pedig… halál! Fogjátok el őket!
A férfiak körbeállták a szerelmeseket, és rövid időn belül előkerültek a kötelek.
Ana egész idő alatt Kierant figyelte. A férfi némán tűrte a veréseket, a megalázást, a sértő szavakat. Egy szót sem szólt, miközben a kínzói épp Anabelle-t szidták. Ahogy az apja sem állt ki érte, vagy állította meg őket. Szótlanul, visszahúzódva nézte, ahogy a két kötelet egy-egy fa törzsére erősítik, majd a hurkokat átvetik egy erősebb ágon.
Amikor elkészültek, felrángatták és két magasabb rönkre állították őket. A hurkot a nyakuk köré tekerték, majd hátráltak pár lépést, hogy a művükben gyönyörködjenek.
– A ribanc, meg a tolvaj szeretője. Milyen szép pár – röhögött a kalóz. Az ikrek egymást lökdösték, közben Anára mutogattak.  A polgármester a halárussal és a kocsmárossal együtt azon nevettek, egy újabb tolvajjal kevesebb lesz a városban. Csak Gavin állt szótlanul. Nézte a lányát, de nem szólt semmit.
A hajnal lassan közeledett, Ana pedig tudta, hogy nem fogja megérni a napfelkeltét. Kieran felé fordult, hogy a szemébe nézhessen.
– Nem bántam meg semmit – suttogta. A férfi könnye azonban eleredt.
– Annyira sajnálom. Az én hibám.
– Nem, szerelmem. Én döntöttem. Én választottam, én választottalak téged. És, ha újra kezdhetném – az apjára nézett, aki kíváncsian hallgatta a beszélgetésüket -, ugyanígy tennék.
– Ebből elég! Búcsúzzatok el a földi világtól!
– Találkozunk odaát! – kiáltotta Kieran, mielőtt a kalóz kirúgta volna alóla a rönköt, a kötél pedig egy rántással eltörte a nyakát.
Ana felsikított, mikor a férfi nem moccant, és a férfiak felé fordult.
– Jegyezzétek meg jól szavam! Nem most láttok utoljára. Ártatlan vérem bosszúért kiált, és eljövök értetek!
A polgármester megremegett, de a kalóz nem rémült meg. Egy határozott mozdulattal elrúgta a lány lába alól a támasztékot, a hurok pedig megtette a dolgát.
A hat férfi végignézte mindkét halált, majd dolguk végeztével visszatértek a városba.
Csak egy maradt ott közülük. Gavin. És rettegve nézett a lánya holttestére.




Második felvonás: Hét halálos éjszaka

Sok év eltelt azóta, a föld elnyelte a csontjaikat, az emberek pedig elfelejtették az igazságtalan vérontást. Senki sem emlékezett az ártatlan áldozatokra, az emlékük feledésbe merült.
Csak Gavin járt ki a lánya sírjához, hogy minden évben egyszer gyertyát gyújtson az emlékeztetőül.
De mindenkinek meg kell fizetni a bűneiért, amit elkövetett, és a szerelmes szív nem felejt.
Egy szellem a sírból nem fogadta el a sorsát, mert a haraggal teli lélek halhatatlan…

A szél dühösen csapkodta a tetőt, a fák ágait kicsavarta, és nekirontott a sziklás partnak, hogy felkorbácsolja a tengert vad őrjöngésében. Pokoli éjszaka volt, az emberek félve zárták be a zsalukat az ablakaikon, és imádkoztak, hogy mihamarabb véget érjen a lidércjárás.
Nem tudhatták, hogy épp aznap éjjel kezdődött el minden…

A szomorúfűz ágai némán adták meg magukat a viharnak, már nem óvták a kis fakeresztet, ami a törzs mellett volt gondosan a földbe szúrva. Név nélkül hirdette az arra járóknak, hogy örök nyughely lett a fűz árnyéka, egy apró mécses pedig kitartóan égett, nem engedve a szélnek.
Nagyot dörrent az ég, majd hirtelen villám szelte át az eget. A szél mintha egy nevet suttogott volna, de a kísérteties hívásra egyik élő sem válaszolhatott. A síron túl azonban meghallották a hívást, és hátborzongató sikoly töltötte be a kis falut a kikötőben.
A kereszt már nem árválkodott, mellette egy fehér ruhás, hosszú barna hajú nő állt, átlátszó alakja hullámzott a föld felett. Anabelle hét hosszú évet várt a bosszúra, de a sors végre meghallgatta a kérését, így visszahozta a halálból, hogy megfizessen a bűnösöknek.
A lány pedig pontosan tudta, kiknek tartozik fizetséggel. Megindult a falu felé, hogy beteljesítse szörnyű küldetését.

A vihar ellenére a kikötői kocsma tele volt mindenféle alakokkal. Kalózok és matrózok ittak együtt, hiszen a vihar miatt mindannyian itt ragadtak. Kenneth, a kocsmáros persze nem bánkódott miatta, szépen fogyott a sör, a bor és a rum, mellette rengeteg étel is. Igazából szerette a viharos éjszakákat, ilyenkor mindig nagy volt a forgalom.
Kipillantott az ablakon, hogy ismét hálát adjon a szerencséjéért, amikor meglátott egy alakot a kocsma előtt. Egy fehér ruhás nő volt, már teljesen elázott. Azonnal kisietett, útközben felkapott egy kabátot is. Talán a nő meghálálja a kedvességét.
– Aranyom, miért nem jön beljebb? Nem kell félnie, itt nem bántja senki – kiáltott oda neki, de a nő a tenger felé fordult és csak a háborgó vizet bámulta. A férfi közelebb lépett, és ráterítette a ruhadarabot.  – Jöjjön be, még a végén megfázik.
A nő végre megfordult, és ránézett. Kenneth-et kirázta a hideg a lány tekintetéből sugárzó szomorúság láttán, de nem ismerte fel. Úgy gondolta, még sosem látta itt azelőtt.
– Fázom – suttogta a lány, majd elindult a tenger felé.
A férfi hátrapillantott, de arra gondolt, a bolt megy egy darabig nélküle is. Ezt a földöntúli szépséget azonban nem hagyja magára.
- Gyere velem! – A lány leejtette a válláról a kabátot, a hófehér ruha pedig teljesen átázott és rátapadt karcsú alakjára. Kenneth tátott szájjal bámulta, majd kajánul elvigyorodott, és elkezdett vetkőzni. A lány ránézett, és bólintott, bátorítva ezzel a férfit.
A kocsmáros eloldotta a kiltet, ami hangtalanul landolt a lábánál, és egy szál hosszú, fehér ingben követte a lányt a kikötő felé.
Ana elégedetten nézett végig a szinte meztelen férfin, majd egy pillanat alatt a háta mögé került, a semmiből egy kötelet húzott elő és a kocsmáros nyaka köré tekerte. Mielőtt az varázslatos módon megszorult volna, a férfi szemébe nézett, és felidéztette vele azt a szörnyű éjszakát.
– Nem… menekültök! – szűrte a fogai között, majd a kötél egy rántással megszorult, a férfi pedig hörögve kapálódzott levegőért, de mindhiába. Ana végig a szemébe nézett, szinte gyönyörködtette a kocsmáros haláltusája. Amikor a férfi elcsendesedett és minden élet elszállt belőle, Ana gonoszul elvigyorodott, és egy üzenetet írt a falra a férfi vérével, majd újra eltűnt a semmibe.

Az éjszaka véget ért, a vihar is elcsendesedett. A hajnal azonban szörnyű híreket hozott a faluba. Gavin összerezzent, amikor meghallotta a kocsmáros eltűnését. Csak a kiltjét találták meg. Mostanra már átkutatták az egész falut, de a férfinek se híre, se hamva.
Ahogy az utcán sétált, a polgármesterbe botlott.
– Hallotta, mi történt? – kérdezte aggódva a férfi.
– Mire gondol, uram? – Gavin nem volt teljesen biztos benne, hogy egyre gondolnak.
– Kenneth. Megtalálták. Azt mondják, kötél nyomai vannak a nyakán, de se kötél, se akasztó, amire felköthette volna magát.
– Gondolja, hogy öngyilkosság? – húzta fel kérdőn a szemöldökét Gavin. Kenneth nem volt tisztességes ember, sok ellensége volt.
– Ugyan, ki tenne ilyet? Ráadásul le is vetkőzött előtte. Azt mondják, egy üzenetet is hagyott.
– Miféle üzenetet?
A polgármester közelebb hajolt Gavinhez, hogy más még véletlenül se hallja meg a suttogását.
– Ti következtek.
Gavin hátrahőkölt. Nem tudta, mit jelent mindez, de egy biztos: Kenneth nem öngyilkos lett. Valaki üzenni akart a falunak a halálával. És csak egy valakiről tudta, hogy képes a bosszúra.
– Minden rendben, ember? Olyan fehér, mint a fal! – ragadta meg a polgármester a vállát, de a férfi lerázta magáról a segítő kezeket.
– Jól vagyok, hagyjon!
Majd elviharzott mellette, és egyenesen a szomorúfűzhez sietett. A sírnál azonban megtorpant. Alig hitt a szemének, pedig egyértelmű volt a jel.
A kereszt ki volt fordulva a földből, a fa kérgén pedig nyolc szabályos, párhuzamos mélyedés futott végig. Akár a karmolások.
Gavin lerogyott a törzs mellé, és nagyot nyelt. Hát eljött. Betartotta az ígéretét, és visszajött bosszút állni.  
– Eljön értünk. Mindnyájunkért.

Aznap éjszaka Gavin rettegve ült az ágyában. Tudta, hogy Ana visszajött a síron túlról, hogy bosszút álljon a bűneikért. Kenneth csak a kezdet volt. Hét évet várt a hét halálos ítéletre, és ma éjszaka folytatja, amiért jött. Már csak az a kérdés, hogy ki lesz a következő…
Egy félelemmel töltött éj után a férfi megkönnyebbülve húzta meg a rumos üveget. Hát mégsem érte jött el az éjjel.
Kinyitotta a zsalukat, hogy a reggeli napfény betöltse a szobáját, de szörnyű látvány tárult a szemei elé.
Egy felakasztott férfi lógott az ablaka alatti gyümölcsfáról. Gavin rögtön felismerte, és elborzadva lépett hátra. Arról a borzalmas éjszakáról ismerte, az egyik tolvaj fivér volt. A ruhája csupa vér volt, mintha megkínozták volna a halála előtt. A szél feltámadt, a holttest pedig meglengett a kötélen. Ahogy megfordult, Gavin észrevett nyolc mély, szabályos karmolás nyomot a hátán. Ana műve, semmi kétség.
Sietve becsukta a zsalukat, majd a hátsó ajtón kisietett, hogy hívja a rendőrséget.

Éjfél körül járhatott az idő, amikor Gavin mozgolódást hallott kintről. Szerette volna azt hinni, csak a szél játszik a fák ágain, de tudta az igazságot. Ütött az utolsó órája, ezért úgy döntött, nem fog gyávaként meghalni.
Kivágta a hálószobája ajtaját, lesietett a lépcsőn és kirohant a sötét éjszakába. Egyenesen Ana sírjához sietett és térdre borult a halom előtt. Újra felidézte magában egyetlen gyermeke képét, ártatlan szépségét, majd azt a pillanatot, amikor az élet utolsó szikrája is kihunyt a szemében.
A könnyei megállíthatatlanul indultak el az arcán, pedig még sosem sírt Anabelle elvesztése óta. Tudta, hogy ő okozta a halálát, és nem sajnálhatta magát a könnyekkel. Ha akkor megbocsát neki, és hagyja, hadd élje az életét a csavargóval, még most is boldog lehetne. Gavin viszont átkozottként volt kénytelen élni az életét azzal a tudattal, hogy megölte egyetlen lányát.
– Ana, bocsáss meg… - suttogta a kopár fejfának, és megtörölte az arcát.
Mögötte viszont megszólalt a jól ismert, de rég nem hallott hang.
– Nincs bocsánat számodra, apám.
Gavin hátrapillantott, és meglátta Anát. A lány még gyönyörűbb volt, mint életében. Földöntúli szépsége rabul ejtő volt, halvány, szinte áttetsző bőre azonban arról árulkodott, hogy nem evilági teremtés.
– Ana… te vagy az?
A lány hidegen elmosolyodott, nem volt benne vidámság.
– A bosszú angyala vagyok. Most pedig te következel.
Gavin érezte, ahogy a semmiből egy kötél tekeredik a nyakára, és lassan megszorul a hurok. Nagyot nyelt, de ezzel értékes millimétereket veszített, a szorítás egyre erősödött.
– Ana, tudnod kell, hogy sajnálom. Ha újra élhetném azt az éjszakát… elengednélek. Hagynám, hadd élj a csavargóval boldogan, de élj!
– A múltat nem lehet megmásítani, apám – szólt halkan a lány, a kötél pedig feljebb emelkedett. Gavinnek már lábujjhegyen kellett állnia, hogy levegőt kapjon.
– Megérdemlem a büntetésem – nyögte utoljára Gavin, a hurok pedig elvágta az utolsó levegővételét is.
Ana felkészült, hogy megadja az utolsó löketet is, ami átsegíti a férfit a halálba, de egy hang megállította.
– Anabelle, hagyd abba!
A lány megfordult, és alig hitt a szemének. Kieran állt vele szemben, szintén szellemként. Azóta nem látta, amióta a bitón szerelmet vallott neki. Kieran meglelte a békéjét, és teljesen más helyre került, mint Ana. A lány nem nyugodott bele a sorsába, és az ilyen lelkek egészen máshol kötnek ki. Valahol, ahol nincs béke, nincs nyugalom, csak egy érzés köti le minden idejüket. A bosszú.
– Nem lehet, szerelmem. Meg kell bűnhődniük azért, amit velünk tettek.
Kieran közelebb lépett, és megfogta a lány kezét.
– És ez min változtat? Hét éve kerestelek égen-földön. Tudtam, hogy nem fog nyugodni hagyni, ami történt. De a múltat nem tudod megváltoztatni, Anabelle.
A férfi átölelte, és a fülébe suttogott.
– Szükségem van rád, Ana. Gyere velem, és hagyd őt életben.
Ana a fogát csikorgatta és dühösen nézett a fulladozó Gavinre.
– Ne kérd tőlem.
Kieran elengedte a lányt, és Gavinhez fordult. Egy intéssel eltüntette a kötelet a nyakából, a férfi pedig köhögve rogyott össze.
– Ha most megölöd, sosem lehetünk együtt. Elátkozott szellemként fogsz bolyongani az idők végezetéig. Pedig élhetnél velem is… képletesen – Kieran elvigyorodott, amitől meglágyult Ana szíve. Persze, hogy vele akar lenni, persze, hogy nem akar egyedül lenni.
De Gavinnek lakolnia kell a bűnéért.    
– Nem tudom, képes vagyok-e rá.
Kieran azonban újra a kezét nyújtotta felé.
– Ha velem jössz, többé nem is fogsz emlékezni erre a szörnyű éjszakára. Ígérem.
A férfi annyira őszintének tűnt, hogy Ana nem tehetett mást, csak bólintott. Elfogadta a felé nyújtott szabadságot, majd egy vakító fényességgel mindketten köddé váltak.
Gavin alig hitte el, hogy mégis túlélte az éjszakát. Sosem hitte volna, hogy Ana megkíméli az életét azok után, amit tett ellene és Kieran ellen. Megérdemelte a halált, a lánya azonban megadta neki azt, amire ő képtelen volt. A megbocsátást.

Jegyezzétek hát meg jól szavam: a bosszú nem fordítja vissza az idő kerekét, csak fájdalmasabbá teszi az emlékezést.  


 Vége...