The Tenth - Prológus + 1.fejezet

Helló kedves Mindenki!

Engedjétek meg, hogy bemutassam az új vendégírómat: Addey-t. Szeretném, ha őt is akkora szeretettel fogadnátok, mint anno engem, a visszajelzésekkel pedig segítsétek, hogy újabbnál újabb történeteket publikálhasson. A történeteit a "Vendégíró: Addey" fülön találjátok, a fejezeteket pedig hetente fogom feltölteni. 

Ezek után pedig hadd mutassam be Addey tollából: The Tenth...

Prológus

– Nem akarnék akadékoskodni, de mondd, feltétlen be kellett törnünk a BBC–hez? – A férfi megállt, hogy kifújja magát, majd kérdőn a lányra nézett. – És merre vannak a többiek?

– Máshol akadt dolguk. – Romilly körbenézett és meg kellett állapítania, hogy sajnos ezen a késői órán sem teljesen üres az épület. Persze, erre fel volt készülve. Hiszen ha valamit megtanult az elmúlt évek alatt, akkor az az, hogy hogyan vágja ki magát a legszorultabb helyzetekből is. Ideje nem sok maradt a töprengésre, mert a mellette álldogáló – a fáradtságtól lassan összerogyó – féri újabb kérdést intézett hozzá.

– Ugye nem a Tardist akarjuk megkeresni? Mert én nem is tudom, hogy mondjam, de nem alkalmas az időutazásra. – A férfi tekintetéből és hangjából is egyértelművé vált Romilly számára, hogy ez a remek ember őrültnek tartja őt. S noha ez nem állt teljesen messze az igazságtól – mert normális ember nem tör be másokhoz, és nem rabol embert, és főleg nem bilincseli magához, hogy amaz ne tudjon elszökni –, de mégis ezt az elméletet muszáj letesztelnie. A férfi kérdését figyelmen kívül hagyva ment tovább, mit sem törődve a kamerákkal, hiszen ha igaza van, nem számít, mit vesznek fel, mert arra még később is lehet gondja. Ám a biztonsági őr más. Vele nyilvánvalóan kezdeni kell valamit.

Lám, az őr is csak kérdezgeti.

– Hölgyem, elárulja, hogy jutott be?

– Persze. Betörtem az üvegajtót. Hatásosnak bizonyult. Mert láthatja, bejutottam. – Most már az őr is úgy nézett rá, mint akinek nincs ki a négy kereke.

– Hölgyem, a rendőrségnél már jelzett a riasztó, bármelyik percben itt lehetnek.

– Nézze uram, csodálom az angol rendőrség munkáját, de most nincs időm, hogy ezt nekik is elmondjam, fontos ügyben járok el.

– Uram, ön jól van?-A biztonsági őr most az egyre sápadtabb férfihez fordult. – Jól látom, hogy megbilincselte?

A férfi viszont annyira megdöbbent estéjének ilyetén alakulásától, hogy már nem volt képes válaszokat adni.

Közben Romilly egyre közelebb ért az őrhöz és csak annyit mondott neki: – Sajnálom.

Mire a biztonsági őr megkérdezhette volna, hogy mit, már össze is esett, egy a fejére mért tompa ütéstől. Romilly a túszához fordult.

– Nézd, David, tudom, hogy őrültnek tartasz, bár én jobb szeretem a fanatikus szót. De figyelj rám!

A Davidnek nevezett férfi egyebet sem tett, hiszen azért erősen érdeklődött az iránt, hogy mi is fog vele történni a későbbiekben.

– Kutattam egy kicsit. Vannak a világon nálam jóval fanatikusabb rajongók is, akik előálltak egy elmélettel. Nevezetesen azzal, hogy a Tardis működésbe hozható, ha a Doktorok DNS-ét hozzáadjuk a gép szívéhez.

– De én nem vagyok a Doktor – fejtette ki a férfi szerinte teljesen ésszerű érveit. A lányt azonban nem hatotta meg.

– De igen, szerintünk a Tardis valós, te pedig, ha rövid ideig is, de azonosultál a Doctorral. Lehetsz az idő ura.

– Nem vagy eszednél.

– Meglátjuk. – A lány nem vesztegetett több időt magyarázkodásra, hanem vonszolta maga után a férfit és remélte, társai a másik két Doctorral már a hármas számmal jelölt stúdiónál vannak. Felmentek két emeletet lifttel és mikor kinyílt az ajtó, láthatta, hogy a másik két lány is sikerrel járt. Mellettük két ugyancsak megviselt férfi állt. Talán túl sok volt a kloroform... De szélsőséges helyzetekben szélsőséges megoldások szükségeltetnek. Amy és Claire biccentettek felé, ő vissza és ezzel némán tudatták egymással, hogy hála égnek, eddig minden rendben.

– Eddig túl nagy mázlink is volt, nem gondoljátok? – Claire ma azt a farmerját vette fel, amiben a pesszimista énjét hordta.

– Ha igazunk van, akkor ez csak a mázli kezdete. A java még csak most jön. Persze, ha nincs igazunk, akkor mi vagyunk a világ legnagyobb idiótái. – Amy pedig a viccesebbik énjét hozta magával az útra.

– Készen álltok? –Kérdezte Romilly, s tekintetükben saját kételyeit látta tükröződni. Eddig annyira biztos volt az igazában, de ha tévednek... Az élete legnagyobb csalódása. Bementek a stúdióba és végre megpillantották. Ott állt a Tardis előttük szürkés-kéken, telefonbódé-szerűen, ahogy mindig. Megható pillanat volt, de nem értek rá érzelegni. Eljött a cselekvés ideje.

A Tardis természetesen nem volt belül nagyobb, mint amilyennek kívülről tűnt, de ha minden jól megy, ez csak átmeneti. A férfiakat leültették a fal mellé és nekiláttak a küldetés messze legkínosabb részének. A vérvételnek. Claire feladata volt a tárolók beszerzése, aki elő is vette őket hátizsákjából és Amynek nyújtotta, akinek borzaszó feladatául jutott, hogy megszerezze a vért. Mindezt csak azért, mert veszített a fej vagy írásban. Kis karcolást ejtett mindegyikük csuklóján, majd az összegyűjtött vért átnyújtotta Romillynek, aki egy elegáns mozdulattal a Tardis padlójára öntötte.

Pár másodpercig semmi nem történt. Ez alatt a lányok mindegyike több évet is öregedett. Ám akkor világoskék izzással telt meg a levegő, a Tardis elemelkedett a talajtól, majd tompa puffanással visszaesett. Romilly óvatosan bepillantott és bár nem azt látta, mint a sorozatban, de kétségkívül életre kelt egy legenda. A Tardis belseje most már nem egy üres telefonos bódéra hasonlított, sokkal inkább olyan volt, mint egy hajókabin, ami csak az utasaira vár.

– Romilly, szerintem hajrá, az idő sürget, csodálkozni ráérünk még. Fogd Davidet. Aztán indulás! – Ezt Amy mondta, aki időközben talpra segítette Davidet.

Romilly megfogadta a tanácsot, belépett a Tardisba, ami vibráló fénnyel tűnt el a BBC 3-as számú stúdiójából, vele, a 10. Doctorral, s még megannyi rejtéllyel.

1. fejezet

Romillyt kezdte elfogni a pánik, ahogy az alvó Davidet nézte. Be kellett vallania, hogy a tervnek ezt a részét kicsivel alaposabban ki kellett volna dolgozni. Először is, David ájult. Másodszor, hogy vegye rá, hogy higgyen neki, amikor majd elmondja, hogy épp átutaznak téren és időn, azért, hogy megtaláljanak egy médiumot az Anemone bolygón. Aki, reményei szerint elárulja nekik, hogy mi a küldetésük. A Tardis megvan és működik, ez jó. David megvan és alélt, ez így majdnem jó. Hogy nem tudja mi történik vele, és hogy hol van, az viszont egyértelműen nem jó. De abban bízott, hogy David egy idő után felfogja, milyen jelentős dolog részese lehet, a médium pedig megfelelő instrukcióval látja majd el őket a továbbiakra nézve. Mivel a hajó elkezdett rázkódni, úgy gyanította, lassan célba érnek. Nem is tévedett. A Tardis egy huppanással talajt ért. Nehéz lenne azt mondani, hogy földet, hiszen mikor kinézett, azt látta, hogy hajához hasonló vörösben játszó homok terül el előtte. Romilly visszament, mert egy alélt Doctorral semmire nem megy, és mégsem cipelheti. Plusz, a korrektség úgy kívánja, hogy választ adjon pár kérdésre, amit David valószínűleg fel fog tenni. Ezúttal is igaza volt. David első hozzáintézett mondata ez volt:

– Hol vagyok? –A kérdés nem túl eredeti, ám jogos.

– Az Anemone bolygón, a Alyssum Naprendszer hatodik bolygóján.

– Ez még a delírium? Mert tuti, hogy beadtál valamit, ne is tagadd! – David nagyra nyitotta csokoládészín szemeit és pislogás nélkül meredt elrablójára.

– Nem is nagyon lenne értelme tagadnom. Kloroformmal kábítottunk el titeket, mondhatod, hogy ez egy kissé túlzás, de lássuk be, a helyzet nem hétköznapi.

– Nézd, ha váltság díjat akarsz, van pénzem...

– Ezen a bolygón az nem elfogadott fizetőeszköz.  Nézd, megérdemled, hogy válaszoljak a kérdéseidre, de egy kérdést hadd tegyek fel én is. Tényleg kizárod, hogy ez a valóság? Hogy ez tényleg megtörténik?

– Jó, tegyük fel, hogy tényleg megtörténik. Most mi a terv? – David felállt, s korábbi állapotát feledve tettre készen indult ki az ajtón. – Na, itt minden piros és narancssárga, ó te jó ég, még a tó vize is. Ha álom is, hát veszett jó. És most merre? – A lányra nézett, aki úgy érezte, hogy lassan ő ájul el, ha a férfi még egyszer így néz rá. De össze kell szednie magát. Nem eshet szét. Pont most.

– Tehát, elindulunk dél felé. – Romilly elővette az iránytűt és indult is, remélve, hogy a férfiben erős az életösztön és követi őt. S valóban, követte is. Haja már teljesen szétzilálódott, még mindig pizsamában volt, de Romilly meg volt győződve arról, hogy ilyen dögösnek még sose látta. Főleg most, hogy Davidnek láthatóan megjött a kedve a kalandhoz. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy folyamatosan kérdésekkel fárasztotta őt.

– Mit keresünk?

– Egy médiumot.

– Itt? Szerintem azt találtunk volna odahaza is. De nem akarok kötekedni. Én igazából még fel sem fogom, hogy mi történik.

– Találtunk volna odahaza is, csak nem olyat, aki tényleg látja is a jövőt.

– Ó, jövendőt mondatunk magunknak egy piros bolygón. Szép. Fontos ismerni, mi vár ránk. Bár, ha megtudjuk és nagyon szörnyű, akkor mi lesz?

– Végig kell csinálnunk. Ezek a próféciák olyanok, mint a görögök jóslatai. Ha te nem teljesíted be a sorsod, majd az beteljesíti önmagát.

– Nagyon baljóslatú. – David elmosolyodott. – Ha szabad érdeklődnöm, honnan is jött a gondolat, hogy túszokat raboljatok, és őrült elméleteket teszteljetek?

– Nos, mint mondtam, egy blogon találtunk rá egy érdekes bejegyzésre, aztán Amy, ő a szőke, rálelt egy érdekes feljegyzésre egyik könyvtári délutánja során. Aztán összeültünk, megtárgyaltuk a kockázatok. Majd arra jutottunk, hogy belevágunk.

– Klassz. Most utaztunk a térben, utazunk majd az időben is?

– Utaztunk. Földi idő szerint most 3189-ben vagyunk.

– Wow. Le vagyok nyűgözve. Tudod, szerettem mindig hinni, hogy vannak csodák. Azt hiszem, ezért nem kaptam sokkot. A többiekkel egyébként mi lesz?

– Ja, ha innen elmegyünk, meglátogatjuk a Tardis szülőföldjét és szerzünk még kettőt.

– Ó, szerinted ez ilyen egyszerűen menni fog? Nem számítasz akadályra?

– De igen, ezért is megyünk a médiumhoz. Nézd – mutatott Romilly egy gödörre kicsivel előttük – az a médium rejtekhelye.

– A föld alatt?

– Igen.

– Ezen talán már inkább nem lepődnék meg. Hogyan jutunk le?

– Ugrunk.

– Naná. Ugorjak én először? – kérdezte, mikor látta, hogy Romilly tessékelő mozdulatot tesz, a kérdésére pedig igent intett, úgyhogy mit volt mit tenni, ugrott. Lent egy vékony, magas hang fogadta őket, mely egy vékony, magas testhez tartozott. Olyan volt a félhomályban akár egy csontváz, melyre vörös selyem szalagokat aggattak. Haja hullámzott, ami azért volt zavarba ejtő, mert lent alig járt a levegő.

– Már vártalak titeket. – David nem tudta, mire a többes szám, ám akkor észlelte, hogy valaki szuszog mögötte, ebből arra következtetett, hogy a lány is megérkezett. – Morwenna vagyok – folytatta a félelmetes küllemű nő. Bár a nemében David egyáltalán nem volt biztos. – Ne is kérdezz gyermekem, hisz úgyis látom, mit akarsz tudni. Hát jól figyeljetek! Utatok odafelé egyszerű lesz, ám a visszaút tele lesz küzdelemmel, sokan vártak már arra, hogy az elveszett Tardis új gazdára leljen, s nem akadályozzák meg, hogy az energiák egyesüljenek, mert nekik is kell. De ha megtörtént az egyesülés, a Galaxis minden porszeme titeket fog üldözni, hogy a végtelen energia egyedüli birtokosa lehessen. Látom, hogy vannak társaitok, akik még csak most fognak nekivágni az útnak. Nagy harc árán találhattok csak békét, nagy lesz az ára is annak, hogy megbolygatjátok az idővonalát. De meg kell tennetek. Valakinek muszáj. – Ezzel a banya elhallgatott, s a fal felé fordult. A páros pedig arra eszmélt, hogy arccal fekszenek a homokban. Aminek, mint Romilly rájött, az íze is homokszerű. Talpra álltak, s visszaindultak a Tardis felé, mert volt min gondolkodniuk.

Romilly lépett be először a Tardisba, majd zuttyant le rögtön az első fonott székbe. David megállt előtte. Megint olyan arckifejezéssel, mint aki kérdezni akar valamit. S lőn.

– Akkor, meghalunk?

– Egyszer biztos.

– Csak mert van egy kislányom. Az anyjával már elváltunk és épp nem vagyunk jóban, de a gyereket azért még szeretném látni.

– Fogod, megígérem. – Romilly, bár törekedett arra, hogy hangja magabiztosan csengjen, ő maga nem volt éppen az. Már-már eljutott arra az álláspontra, hogy ez az egész egy hatalmas hiba, ő és a társai pedig vakmerő és felelőtlen idióták; akkor jön ez az édes skót és elkezd magabiztosan idomulni a helyzethez. 4 óra leforgása alatt, amiből kettőt ráadásul ájultan töltött. Akárhogy is, lenyűgöző. Biztos a forgatásokon ilyesmiről fantáziált.

– Következő kérdés. Most hova tartunk? A Tardisért?

– Igen, kell még kettő a másik két Doctornak. Hogy egyesítsük az energiákat. A három Doctor energiáit.

– Miért csak a mi hármunkét? – kérdezte David és lehuppant a Romilly fotelje melletti kis asztalra és elkezdett rágcsálni egy almát, amit a jó ég tudja, honnan szedett. – Volt még rajtunk kívül nyolc Doctor. Ők miért nem kellenek?

– Nos, a teória szerint, a Doctor Who csak azért indult újra 2005-ben, mert a Tardisnak kellett egy tökéletes rejtekhely...

– S mi lehetne annál jobb, mint ahol mindenki láthatja, emiatt nem is gyanakszik senki. Zseniális!

– Így van.

– De ti mégis gyanakodtatok.

– Igen, mi is szeretünk hinni a csodákban. Szóval, hol is tartottam… Á, megvan. Amint mondtam, az új Doctorokra van csak szükség az energia felleléséhez és egyesítéséhez, mert csak ti érintkeztetek az igazi Tardisszal.

– A stáb is érintkezett vele, velük mi van?

– Őket nem szólította mindenki Doctornak. A név hatalma, tudod. Lényegében arról van szó, hogy te és a másik két Doctor részeivé váltatok a Tardisnak. Valószínűleg így találtad az almát is. A hajó gondoskodik rólad, illetve rólunk. Megbízik benned, és ezek szerint elfogad, mint tulajdonosát. Ez jó.

– Fantasztikus. Ki intézte úgy, hogy a Tardis a Földre kerüljön?

– Egy idő lord tervének része volt. El akarta rejteni a hajóját, mikor már nem tudott regenerálni. Az utolsó évét arra szánta, hogy megteremtse a tökéletes álcát. De hagyott hátra nyomokat, hátha egyszer szükség lesz arra, hogy a Tardis megint működésbe lépjen. Egyébként az eredeti széria is az ő nyomán jött létre, a 60-as években nem volt elég óvatos. Most viszont, ha nem bánod David, aludjuk ki magunkat, amíg a landolunk, mert az nem lesz fáklyás menet.

– Rendben. Alsó vagy felső ágy? – Romilly meglepetten odafordult, ő nem látott ágyakat, mikor belépett, de Davidnek igaza volt. Egy emeletes ágy jelent meg a hajó végében. A Tardis tényleg komolyan veszi a feladatát.

– Alsó – mondta Romilly, s rögvest le is dőlt és mély álomba zuhant. Álmában Dalekok elől menekült szkafanderben, de végül a Napba zuhant. Ekkor ébredt.

– Á, felébredtél. Remek!

David már a hajó központjában sürgölődött és egy furcsa ingaórát lóbált. Mikor észrevette, hogy Romilly azt nézi, megmagyarázta. – Ez a hajó tényleg imád engem. Gondoltam rá, hogy tudnunk kellene mennyi az idő, aztán ez a csodás kis szerkezet leesett a lábam elé.

– Örülök, hogy ilyen jól megértitek egymást.

Romilly ásítva feltápászkodott és elindult David felé. – Tehát van egy új legjobb barátod.

– Igen, de nem ez a legjobb. Hanem az, hogy rájöttem, hogyha egy valódi idő lord ötletére épült az egész sorozat, akkor nem minden fikció, amit eljátszottam.

– Nos, valóban… – kezdte Romilly, de David lendületben volt, és nem úgy tűnt, mint akit meg lehet még állítani.

– Főleg, mert találtam egy szónikus csavarhúzót, és arra is rájöttem, hogy értem, mit mondasz és nincs akcentusod, ebből pedig arra következtetek, hogy a Tardis fordít.

Romilly hagyta, hogy David kibontakozzon, ami a Tardis felderítését illeti, ő maga pedig a jegyzetfüzetével leült az ágyra és olvasni kezdte, amit még a Földön jegyzett fel magának. A nehezebbnek gondolt részen túl vannak. David itt van, úton vannak Gallifrey-re, ahol majd mindezt még egyszer el kell magyaráznia.

Furcsállotta azonban, hogy David nem érdeklődött az iránt, hogy mi okból ez az egész kaland. Romilly, Amy és Claire meggyőződése szerint azért, hogy az Idő banditáit üldözhessék. Mert bár kevesen tudják (a Földön például senki), de az Időt gyakran érik kisebb sérülések. Elsősorban azok miatt, akik a folytonosság minden szabályát megszegve kedvük szerint manipulálják a történelmet. Persze nem nagy dolgokban, mert az feltűnő lenne, csak apró, jelentéktelennek tűnő eseményeket. Részint szórakozásból, részint nyereségvágyból. Nem törődve a károkkal. A Doctorok és a Tardisok egyesített energiájával könnyebben ki lehetne javítani az Időn esett károkat. Közel sem biztos azonban, hogy David vele akar majd tartani. Ahogy az sem biztos, hogy a másik két Doctor részt akar-e venni ebben az egészben. De reméli, hogy társai hasonló sikerrel járnak majd.

David mindeközben azzal foglalatoskodott, hogy feltérképezze az egész hajót, minden kis részletét. Úgy tűnt, David eléggé alapos, ugyanis az ágy alá is benézett, bár Romilly el nem tudta képzelni, mit remélt ott találni. A férfi azonban meglepte. Talált valamit. Egy sálat.

– Ez nagyon király. Nem tudom még, mire fogunk használni egy selyemsálat. De legalább már ilyenünk is van. Majd csak kitaláljuk, mire lesz jó.

Romilly visszadőlt az ágyban, mert látta, hogy David nem hogy nem kucorog egy sarokban maga elé suttogva, de ráadásul, mintha már teljesen otthon is érezné magát. Romillyt megint elnyomta az álom.

Ezúttal David keltette. Mikor pedig Romilly kinyitotta a szemét és David csokoládé szemei néztek vissza rá, arra gondolt, hogy erre ébredni a legjobb dolog a világon. A férfi kevésbé volt romantikus hangulatban, viszont furcsán izgatott volt.

– Nézd! Érzed? A Tardis megállt. Szerintem itt vagyunk.

Romilly is így gondolta, felállt és odament az ajtóhoz. Habozott mielőtt kinyitotta. Aztán vett egy mély levegőt és kilépett. Amit odakint láttak, egyszerre volt megdöbbentő és gyönyörű. Egy tó partján landoltak. Csodálatos aranyfényt vető tó volt, amely úgy hullámzott, mint a selyem. A tó másik partján egy impozáns, György-korabelire hajazó stílusban épült kisebb kastély állt. Alig volt idejük magukhoz térni, mert szinte egy szempillantás alatt megindult alattuk a föld. Egyszerre arra eszméltek, hogy a kastély udvarában állnak és, hogy a vaskapu bezárul mögöttük.

A furcsaságoknak ezzel még nem volt vége. Sőt csak akkor kezdődtek. Egy struccszerű lény közeledett feléjük. Azért csak szerű, mert a földi, hagyományos struccokkal ellentétben ennek a példánynak két feje volt, narancssárga taréja, de ami a legfurcsább, a madár maga sötétzöld színben pompázott. Na, és persze beszél is.

– Mademoiselle Harper, Monsieur Tennant. Már vártuk Önöket. Kérem, kövessenek!

Mivel jobb ötletük nekik sem volt, így tettek. Követtek egy kétfejű, zöld struccot, egy eléggé baljóslatú kastélyba. Végighaladtak egy széles folyosón, melynek padlóját méregzöld szőnyeg borította, a falakon pedig csatajeleneteket ábrázoló festmények függtek. Romilly már arra kezdett gondolni, hogy ez a folyosó végtelen, amikor a strucc hirtelen megállt, és azzal hagyta ott őket egy ajtó előtt, hogy most már bemehetnek. Ez annyira nem akaródzott nekik, ám a strucc a háttérben permanens köhintéssel jelezte, hogy induljanak. David ránézett Romillyre, lenyomta a kilincset, s amint meglátta, mi van a teremben, le is fagyott. Arcán a teljes döbbenet kifejeződésével. Romilly átnézett David válla felett és már ő is lemerevedett.

A teremben lévő, közel 100 humanoid mind hajszálpontosan ugyanúgy nézett ki, ahogy David. Ez minimum zavarba ejtő, Romilly alig bírt értelmesen gondolkodni. Aztán az egyik David klón, a terem legvégén lévő trónon ülő, megszólította őket.

– Kérem, jöjjenek beljebb! – Romilly és David lépett egyet előre, az ajtó hangos csattanással becsukódott mögöttük. Úgy néz ki, itt az ajtók maguktól nyitódnak és csukódnak. Sebaj, gondolta Romilly, az elmúlt időszak történései közül, messze nem ez a legfurcsább.

A – vélhetően – egyes számú klón újra szólt.

– Üdvözöllek titeket otthonomban, Frygdornban. Ez itt a béke hona, egyenlőre szándékaink is békések. Hinni szeretnénk, hogy a ti sem gonosz okból látogattatok meg minket.

A kábulatból David tért előbb magához, Romilly pedig kezdte az érezni, hogy felcserélődtek a szerepek.

– Üdv. Nem akarok tolakodó lenni, de miért néznek ki úgy, mint én? – Romilly nem ezzel indított volna, de mostanra már elfogadta, hogy David menthetetlenül kíváncsi. Szerencsére klón nem vette rossz néven a kérdést, sőt válaszolt is.

– Ez az alak a prototípus. Így nézett ki az első férfi példány ezen a bolygón, ezt a kinézetet variálgattuk, ha úgy hozta szükség. De fogytán az erőnk, s fogytán az energia. Ezért már nincs hatalmunkban cserélgetni a kinézetünket, ez azt is jelenti, hogy segíteni fogunk nektek, mert szükségünk van rátok. Mindannyiótokra. A másik négy útitársatokra is. Ezért megkapjátok a két Tardist is, mert fel kell tölteni őket, és adunk fegyvereket is, mert szükség lesz arra, hogy használjátok őket.

A klón monológja alatt David határozottan önelégült arcot vágott. Kifejezetten tetszett neki, hogy ő minden férfi prototípusa ezen a bolygón. Azt sem tartotta kizártnak, hogy egyszer itt telepszik. Tetszett neki ez a hely. Ám, ekkor bevillant neki valami.

– Miért én vagyok a prototípus?

– Ó, hát nem tudod? – kérdezte klón. – Hiszen innen származol.

Az önelégültség újfent a döbbenet váltotta fel.

– Hogy mondja, Uram?

– Ó, szólíts Rahnamnak, hiszen rokonok vagyunk.

– Csak nem?

– De igen. Mint mondtam, te innen származol, 874 éve születtél ezen a bolygón, de mikor a csata elkezdődött, a fontosabb személyeket elküldtük innen, hogy máshol élhessenek, biztonságban, ha ismét szükség lenne rátok. Nyilván te fontos vagy. Te vagy az alfa verzió.

– De anyám emlékszik a születésemre, az hogy lehet?

– Ó, ezt találtuk ki a regeneráció helyett. Újjászületsz. Kissé abszurd, de a te érdekedben történt.

Romilly Davidre pillantott, akinek arcjátéka igen kifejező volt. Először a totális döbbenet, ezt követte a hitetlenkedés, a zavartság végül pedig kifejezéstelen arccal annyit mondott:

– Mindig éreztem, hogy különleges vagyok, de én azt hittem ez csak az egoizmusom.

Romilly elnevette magát, s David is elmosolyodott. A klón azonban sürgetően rájuk szólt.

– Gyerünk, fogjátok a Tardisokat és menjetek vissza a Földre, egyesítsétek az energiákat és siessetek vissza vele. Sok lesz még a dolgunk.

– Remek, milyen alakban vannak a Tardisok… – kezdte a kérdést David, ám elhallgatott, amikor meglátta egyik hasonmását közeledni két kaktusszal. – Tényleg? – vonta fel szemöldökét. – Kaktuszok?

– Igen, hiszen ki is gyanakodna két ocsmány kaktuszra? Nem igaz?

– Végül is, jogos – vonta meg David a vállát. – Na, akkor haladjunk. Romilly, mehetünk?

A lány bólintott. Igazán zavarban érezte magát, az ő terve alapján tulajdonképpen elrabolta a férfit, de semmi gond, mert kiderült, hogy ez mind a Nagy Terv része volt. Továbbá úgy tűnik, David épp most talált értelmet a káoszban. A férfi rugalmassága ámulatba ejtette.

Kiderült, hogy a Tardisig nem kell visszagyalogolni, mert hirtelen már a hajó belsejében találták magukat. Erre David a következőképpen reagált: Á, teleportálás, frappáns. Majd pizsamája zsebébe tette a kezét és megjegyezte: Lassan kéne valami más ruha, nem gondolod?

Alig, hogy ezt kimondta, egy gardrób jelent meg a Tardis közepén, David kinyitotta az ajtót, kiemelt egy inget és egy farmert, és még hátraszólt Romillynek, hogy ő most elmegy átöltözni. Romilly ugyan nem bánta volna, ha előtte öltözik át, de aztán arra gondolt, hogy neki is váltásruha után kellene néznie. Odament a szekrényhez, s szinte meg sem volt lepve, mikor látta, hogy a Tardis gondolt rá is, ám meglehetősen konzervatív módon, számára csak szoknyákat és blúzokat szánt. Pont ilyen öltözékre van szükség egy bolygóközi konfliktus rendezéséhez. Virágmintás lila szoknyára és fehér blúzra. Végül is – gondolta Romilly – az ember lánya legyen csinos, ha épp a világot menti meg. David eközben visszajött, s mivel úriember, megjegyezte:

– Csini vagy!

Romilly rászólt a pulzusára, hogy normalizálódjon, majd odament Davidhez és azt kérdezte:

– Kicsit sem vagy feldúlva?

– Dehogynem. De igazából nem lep meg, sőt még viccesnek is találom a magam abszurd módján. Én voltam a Doctor, s most, megint én vagyok a Doctor. Gyerekkoromban gyakran játszottam ezt. Azért ez elég menő, ha belegondolsz.

– Kicsit kényelmetlenül érint, hogy eddig én voltam titokzatos, most meg kiderült, hogy én vagyok átlagos földlakó, te meg a messziről jött idegen.

– Nem vagy átlagos. Amit műveltetek, azt átlagos ember nem tette volna meg.

– Kedves vagy, hogy ezt mondod.

– Anyám érdeme – mondta David és gyönyörű, féloldalas mosolyra húzta a száját. – De most, irány a Föld. Megbeszéltétek, mikorra kell visszaérnünk?

– Igen, azután, hogy elmentünk. Közvetlenül az eltűnésünk utáni percben.

– Jó, állítsuk be az értékeket, és nyomás!

Romilly sóhajtott egy nagyot és rájött, hogy nagyon éhes. Szerencsés módon a Tardis is készült erre, így volt élelem. Fogott némi fish and chips-t és nekiállt majszolni, miközben gondolatai csak úgy csapongtak ide és oda. David leült mellé és ő is enni kezdte a saját sült krumpliját. Csendesen ettek egy darabig, s először volt teljesen békés a hangulat, mióta két nappal ezelőtt először találkoztak. Az állapot azonban törékeny volt, ezt tudták mindketten, amint landolnak a Földön, úgy fognak sokasodni a bonyodalmak és veszélyes helyzetek is. De akkor, ott a Tardis szívében Romilly és David úgy érezte, meg fognak tudni birkózni vele.