The Tenth - 2. fejezet

A landolás ezúttal kevésbé volt zökkenőmentes, a Tardis ugyanis az oldalán landolt. Romilly pedig Daviden. Davidnek nem volt ilyen mázlija, ő a padlóra esett.

Romy félve emelkedett fel. Most minden kiderül. A lányoknak volt idejük elmagyarázni, hogy mi a helyzet, és remélte, minden meggyőzőerejüket latba vetették, mert, ahogy egyre jobban az ügy részéve vált, úgy kezdett egyre jobban pánikolni, s érezte, minden segítség jól fog jönni.

Kikászálódtak hát a Tardisból, ami, ahogy utasai elhagyták, feltápászkodott oldaláról. Úgy néz ki, neki is van humorérzéke.

Romilly körbenézett és megdöbbenve tapasztalta, hogy mindenkit a radiátorhoz bilincseltek.

– Hát itt meg mi történt? – A kérdés nem túl eredeti, ám Romilly, úgy érezte, a helyzet tisztázása érdekében muszáj feltennie.

– Nos, késtetek – kezdte Amy. – A biztonsági őr felébredt, képzeld, van fegyvere, és azt mondta, hogy most szépen idebilincsel minket, amíg bekötözi vérző fejét. Ezért egyébként eléggé haragszik. Ha idézhetem: „Ha elkapom azt az eperlekvárhajú –itt jön egy szó, amit nem szívesen ismételnék el–, akkor istenemre, neki is lesz egy ilyenje. Ja, és képzeld Chris egész vicces. – Amy úgy tűnik, befejezte a beszámolót, mert túláradó mosollyal fordult Chris felé. Aki vagy vissza mosolygott, vagy vicsorgott. Romilly nem tudta volna megmondani. Az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy kettejük között épp valami idill volt kialakulóban, s Romy sajnálattal ugyan, de kénytelen volt véget vetni neki.

– Drágáim, nem szívesen zavarok, de dolgunk van.

– Á, igen – mondta Chris. – A hölgyek már beavattak. Rendkívül érdekes. Ám kénytelen vagyok hitelt adni ennek az őrült történetnek, már csak azért is, mert épp az imént tűnt el előttem a Tardis, most meg már vissza is jött. Akár jól is szórakozhatnék, csak közbejött ez az affér, az egyébként rendkívül szimpatikus őrrel. Szóval, ha nem túl nagy kérés…

– Ó, persze, persze. – Romilly ránézett Davidre, aki már órák óta nem engedte el kedvence új játékát, a szónikus csavarhúzót. David a biztató pillantás hatására próbaszerűen kinyújtotta kezét és Chris csuklójára irányította a csavarhúzót. Sajnos kevéssé volt még rutinos, mert Chris karjába is belevágott egy kicsit. A férfi ezt egy nem túl kedves megjegyzéssel díjazta, Matt pedig hangos nevetéssel. Chris azonban lehűtötte.

– Szerinted a te bilincsedet ki fogja levágni?– Matt elkomorult. – Na, ugye. Egyébként én fogom.

– Mi? Nem. Nem adom oda. Ez az enyém. – David határozottan megszerette kis kedvencét.

– Nem a tied kell, te nagyon normális. Azt mondták kapok egy saját Tardist. Felteszem, a sajátomnak is lesz ilyen mütyürje.

– Ez logikus – kiáltott fel vidáman Claire és Mattre nézett, aki szintén csodálattal bámult a kilences számú doktorra.

– Köszönöm – szólt Chris. – Igyekszem.

Felállt, leporolta magát majd kérdőn tekintett Davidre. – Nos, hol van?

– Micsoda?

– A Tardisom.

– Ja, hogy az. Romilly, ha megtennéd…

A lány bólintott és bement a Tardisba, majd a többiek legnagyobb megrökönyödésére kijött két roppant csúf kaktusszal.

– Tényleg? – Chris felhúzta a szemöldökét. – Kaktuszok? Mondjátok, ártottam én valamelyikőtöknek? Megsértettem valakit? David, Matt, nem ismertem el eléggé a képességeiteket? Lányok! Nem adtam autogramot? Vagy mégis mire ez a tortúra?

– Sajnáljuk Chris – kezdte David –, a Gallifrey-n adták. Mondjuk, lehet, hogy meg kellett volna kérdeznünk, hogy mit kezdjünk vele… – David halk tűnődésbe merült, Chris pedig türelmét vesztve kitépte a kezéből a növényt.

– Na, jó, hát ez kezd…

Befejezni azonban nem tudta, ugyanis amint két kezébe vette a kaktusz, az elkezdett vibrálni. Majd egy igen impozáns Tardisként jelent meg, a megszokottal ellentétben ezúttal világos zöldben.

– Na, ez már valami. –kiáltott fel Chris. – Ezzel már tudok kezdeni valamit. –Chris körbesétálta, majd a belsejében is tett egy kört, s a jól ismert megállapítással lépett ki az ajtón. – Belülről sokkal nagyobb. Ja, és megtaláltam a csavarhúzóm.

Chris felmutatta a kezében lévő tárgyat, majd egy szempillantás alatt szétrobbantotta a többiek bilincsét is. Megforgatta a kezében a csavarhúzót, majd így szólt:

– Ez nagyon megy nekem. Mondhatni, erre születtem. – Úgy tűnt, Chris átvette az irányítást, mert egyszer csak rászólt Mattre. – Matt, fogd a kaktuszt és húzzunk innét a…

Itt szava akadt, mert észrevette a visszatérő biztonsági őrt. Ám, mivel született angol úriember, imígyen szólt.

– Üdvözlöm megint, Mr. Perkins! Sajnálom, ami ma este Önnel történik, de kérem, értse meg, erre sajnos nincs magyarázat. Illetve van, de nem adhatjuk meg.

A teremben lévő összes személy csodálattal nézett Chrisre, hirtelen úgy érezték, megvan a vezérük. Sajnos ennek sem örülhettek soká, mert a biztonsági őr hivatalosan is bejelentkezett a nap ünneprontója címért. Ugyanis a fegyveréért nyúlt. Ez nem jó húzás, ha veled szemben olyanok állnak, akiknél van szónikus csavarhúzó. Egyszerre ketten is ráfogtak, majd lefegyverezték. Chris újfent Mattre förmedt:

– Matt, fogd a kaktuszt és tűnjünk innen!

– Jól van már. Az embernek még arra se hagynak időt, hogy rendesen kicsodálkozza magát. Igazán lehetnétek megértőbbek. Én fiatal vagyok, még érnek új dolgok az életben… – A mondatot azonban nem tudta befejezni, mert egyszerre ketten is megdobták a csavarhúzójukkal.

– Ez nem volt szép fiúk. Határozottan nem volt szép. Én mindig a legnagyobb tisztelettel…– ám ezt sem fejezhette be, mert ezúttal Romilly dobta meg egy almával. –Ti nem kedveltek engem…

Reménykedve körbenézett, de nem jutott neki együttérzés, csak öt sürgető tekintet, meg egy meglehetősen zavarodott szempár, ez volt Mr. Perkins. Matt végre összeszedte magát és elvette a kaktuszt. Mikor a Tardis megjelent, csalódottan felsóhajtott:

– Szürke. Ez egyáltalán nem szexi. Nem szeretem a szürkét. Nem akar valaki cserélni velem?

– Matt, szedd össze magad! – David elfordult és elindult a saját Tardisába, intve Romynak, hogy kövesse. A lány így tett, David becsukta az ajtót maguk mögött, majd kinyitotta és még egy utolsó jó tanáccsal látta el a többieket:

– Szerintem, pattanjatok a Tardisba, és nyomás!

– Az ötlet remek. –Matt végre magához tért, intett társának magukra csapták a masina ajtaját és minden további szó nélkül eltűntek.

– Udvariasságra kéne nevelnünk – vetette fel Chris az ötletet, de David nem figyelt, csak intett nekik, aztán eltűntek ők is. Chris pedig mit volt mit tenni, megragadta Amyt és ők is útnak indultak, magára hagyva a teljesen sokkos állapotba került szegény Mr. Perkinst.

– Van ötleted arra, hogy hogyan vesszük fel a kapcsolatot a többiekkel? – kérdezte Romilly az izgatottan fel-alá mászkáló Davidtől.

David azonban túl izgatott volt ahhoz, hogy szóban adjon választ, ezért csak rámutatott egy képernyőre a hajó közepén. Romilly értette a célzást, hagyta, hogy David folytassa az egyre idegesítőbbé váló mászkálást, ő maga pedig a képernyővel kezdett matatni. Kiderült azonban, hogy ez is önműködő, pár másodperce múlva, ugyanis megjelent előtte előbb Chris, majd Matt arca is. Romy illemtudó lány volt, ezért mielőtt a terveik felől érdeklődött, udvariasan köszöntötte őket:

– Elment az eszünk ugye? – Romilly ijedten tapasztalta, hogy a hangja hisztérikussá vált, egyre kevésbé tetszett neki, hogy bár ő az ötletgazda, mégis David az, aki feltalálja magát. Ez határozottan kezdte nyomasztani.

– Ugyan, ugyan. – Chris ezúttal a terapeutaként lépett fel. – Hunyd le a szemeid és végy mély lélegzetet… Matt, te ne! Vagy te is sokkot kaptál?

– Egy kicsit – vallotta be Matt félénken. – Nem tudom hova megyünk, de főleg, hogy miért…

– Ez jogos– felelte Chris. – Ezt én sem tudom. David?

– Ja, hát el is felejtettem mondani… Én vagyok a Doctor. A Gallifrey-n mondták. – David határozottan önelégült volt.

– Olvastam blogokon, hogy te nem csak eljátszottad a Doctort, hanem te vagy a Doctor. De nem gondoltam, hogy tényleg…

– Matt, te Davidre kerestél rá szabadidődben? – Chris újabb szemöldökráncolásra kényszerült, Matt kezdte határozottan idegesíteni.

– Jó, de én voltam az utód. Persze, hogy utánanéztem…

– Én meg az előd, mindenki el is felejtett, csak a cuki-mukira emlékeznek…

– Ugye? Pedig én még Stetsont is hordtam, meg csokornyakkendőt…

– Uraim! – Amy tolakodott a képbe. – Félre tehetnénk komplexusainkat egy időre?

Chris ránézett útitársára, s imígyen felelt:

– Végül is, te vagy az elrabló… Bontakozz csak ki…

Chris mosolyogva kisétált a képből, Amy pedig határozottan megviseltnek látszott. Romilly odament a monitorhoz, s sokért nem adta volna, ha van érzéke a telepátiához. Jó lett volna úgy beszélnie a lányokkal, hogy a fiúk ne hallják. Ám erre nem volt esély, úgyhogy megpróbált kerülő úton eljutni a beszélgetés lényegi részéhez.

– Hogy vagytok lányok?– kérdezte, de David máris odafurakodott.

– Tőlük kérdezi, hogy vannak, mikor mi lettünk elrabolva. Ez milyen már?

– Ugye? Én is ezt mondom… – Chris Amyre nézett.

– Már bocsánatot kértem. Mit szeretnél még?

– Semmit, csak jelezném, hogy ezt még sokáig fel fogom emlegetni.

Matt kezdte rosszul viselni, hogy kimarad a buliból.

– Fura, én azt gondoltam a barátaim szórakoznak csak. Néha elragadtatják magukat.

– Érdekes baráti társaságot tartasz – jegyezte meg Chris.

Romynak hirtelen eszébe jutott, hogy Claire-ről már rég hallott, rá is kérdezett másik társa állapotára.

– Uh, már akartam mondani – kezdte Matt. – Valami miatt kidőlt. Most alszik éppen.

– Mondd, nem járnál utána, hogy mi is a gond? – kérdezte Amy, szerinte roppant szarkasztikusan, ám úgy tűnt, Mattről az lepereg.

– De, csak előbb még érdeklődnék az úti célról, ha nem vagyok indiszkrét.

– Az nincs ­– mondta David. – Azt javasolnám, bízzuk magunkat a Tardisra.

– Mást nem is igen tehetünk.­– felelte Chris. – Tegyünk így, és amint landolunk, mindenki jelentkezzen be, hogy egyeztethessük az események alakulását.

Mivel jobb ötlete senkinek nem volt, elbúcsúztak, majd ki-ki ment a maga dolgára. David Romyra nézett, aki visszabámult rá. Amikor alig pár órája elkezdődött ez az egész, David volt hitetlen és Romilly volt, aki hitt és bizakodott. Most viszont David magabiztosan állt a feladatok elé, a lányt viszont most már komoly kétségek marcangolták.

Nem volt biztos benne, hogy ő, egy egyszerű halandó, elég ehhez. Fogalma sem volt, hogy mi lesz a következő lépés, s főleg, hogy tud majd úgy beszélni Amyvel és Claire-rel, hogy a másik két férfi és a sajátja ne hallgatózhassanak. Úgy tűnt, hogy David mindenhol ott van, és ott is akar lenni. A férfi veszélyes és vicces. Viccesen veszélyes, veszélyesen vicces. Sajnos nem kevésbé sármos, mint Doctorként, így Romynak eléggé nehezére esett koncentrálnia. Ám, kénytelen-kelletlen levette tekintetét a még mindig ügyködő Davidről, s visszatért saját feljegyzéseihez. Feltételezése szerint, a Tardis mindig odaviszi őket, ahol szükség van rájuk és ahol lenniük kell. Erre támaszkodva, úgy döntött türelmet tanúsít, és nem kezd hisztériázni, pedig jól esett volna. Viszont, ha David tartja magát, akkor ő is tudja. Legalábbis ezt mondogatta magában.

– Tehát – David leült mellé az ágyra. – Ott tartunk, hogy a Tardis kegyeire és szeszélyeire bízzuk magunkat. Landolunk valahol és reméljük, hogy majd feltaláljuk magunkat.

– Úgy valahogy.

– Ez így kissé esetleges. Megkérdeztem a Tardist, hogy hova megyünk…

– Te tudsz beszélgetni a hajóval? – Romilly teljesen ledöbbent, pedig azt hitte, a mai megdöbbenés limitje már rég kimerült. – Mégis hogyan csinálod?

– Ó, odamentem az irányító pulthoz, megnyomtam pár gombot, mire ő előállt valamiféle koordinátákkal. Megnéztem, hogy mit jelölnek. Ha érdekel a Holdat…

– Az klassz. A Hold. Gondolom majd fantasztikus lesz… – Romilly hangjában kétségbeesés csengett, ami nem kerülte el David figyelmét. Nyugtató szándékkal a lány vállára tette a kezét. A probléma ezzel mindössze az, hogy Romilly ettől a mozdulattól nem, hogy nem nyugodott meg, de határozottan felszökött a pulzusa és a levegőt is kissé szaporábban vette, s ha ez még nem lett volna elég, David így szólt:

– Oh, zöldek a szemeid? Mint a smaragd. Gyönyörű.

Romy itt végképp elvesztette minden józan ítélőképességét és nemes egyszerűséggel megcsókolta az immár teljes döbbenet állapotába került Davidet. Davidet azonban nem olyan fából faragták, aki ellenáll a kalandnak, kis tétovázás után úgy döntött sodródik az árral és előbb óvatosan, majd kicsit határozottabban visszacsókolt.

A lány kilencven százalékban biztos volt abban, hogy ezt csak álmodja, mert ennyire ember nem csókolhat jól. Erre biztos van törvény. Ilyen puha és érzéki ajkai senkinek sem lehetnek törvényes keretek között. Mikor pedig megérezte a férfi nyelvét, határozottan ájulás közeli állapotba került, s arra eszmélt, hogy az ágyon fekszik, David pedig rajta. Minden – egyébként nem létező – önuralmát összeszedte, hogy el tudja tolni magától a férfit, mert bár odavolt azért, hogy megtudja, hogy érhetne véget ez a történet, azonban úgy érezte ezt most nem személyének, hanem sokkal inkább a körülményeknek szól. David lihegve feltápászkodott, s mint jól nevelt úri fiú, elnézést kért.

– Ugyan, ne butáskodj! Csak az extrém körülmények…

David azonban közbevágott.

– Mármint sajnálom, hogy hirtelen voltam. A csókot nem. Az jó volt.

Romilly úgy érezte, menten lángra kap, és eltökélte, hogy most véletlen sem néz tükörbe, mert bőven el tudta képzelni, mennyire lángol az arca. Félve Davidre pillantott, aki úgy tűnik, jól mulatott, mert a szemtelen vigyor csak nem akart lefagyni az arcáról.

Rázkódást éreztek és David helyesen megállapította, hogy megérkeztek. Odafordult a lányhoz és csak annyit kérdezett:

– Készen állsz?

Romilly pedig arra gondolt, hogy ez most már úgysem számít, hiszen itt vannak.