Nevem: Carter II.

Carter, az iménti sokktól még mindig dermedten és tompán sétált ki a Főnök irodájából. Amaz még utána szólt valamit, de a nő csak intett neki. A kezében szorongatta a kis papírdarabot, és megpróbálta elképzelni a csütörtök délutánt. Egy kanapén fekszik könnyes szemmel, miközben a kölyök hozzáértően bólogat és jegyzetel.

Na, azt már nem!

Biztos, hogy nem lesz egy kisiskolás házi feladata! Ha nagyon muszáj, eljár a kezelésekre, de annyira undok és tartózkodó lesz, amennyire tőle kitelik. Aztán előbb-utóbb csak feladja a kis ficsúr.

Elégedett mosollyal az arcán tépte szét a névjegykártyát és bedobta a kukába. Örömmel szemlélte, ahogy lassan lejjebb csúszik a papírhalmaz aljára, amikor valaki megszólította.

Felpillantott, és nagyot sóhajtott.

– Mit akarsz, Johnson?

– Ezek szerint nem rúgtak ki. És nem is mondtál fel – bökött felé a férfi, mire halványan elmosolyodott.

– Nem és nem. Még egy ideig el kell viselned.

– Én nem bánom – vágta rá rögtön Jesse, de észbe kapott és próbálta kimagyarázni magát. – Úgy értem, hogy jó főnök vagy. Még nem akarok újat kapni.

– És ha te lennél helyettem, akkor sem bánod, hogy itt vagyok?

– Viccelsz? Én nem bírnék el ezzel a sok marhával! – Egyszerre nevettek fel, Carter maga is meglepődött a férfi viccelődésén. Nem volt hozzászokva, hogy a beosztottjai emberként nézzenek rá, és ne főnökként.

Jesse pedig épp készült átlépni azt a bizonyos határvonalat.

– Azon gondolkodtam… nem lenne-e kedved valamikor meginni egy kávét…

A nő nagy szemeket meresztett. Most tényleg randira hívta? De az egyetlen értelmes válasz, ami kijött a száján…

– Nem kávézom. – A fenébe, sosem nézett Johnson-ra férfiként. Mármint potenciális férfiként. Jó zsaru, jó beosztott, az egység oszlopos tagja, de mint pasi? Ugyan már! Van Carternek épp elég baja egy pasi nélkül is.

– Tudom, de nekem bármi megfelel. Forró csoki, tea, ásványvíz. Amit szeretnél – próbálkozott tovább Jesse, de Carter megrázta a fejét.

– Nem fog menni.

Jesse szomorúan elmosolyodott, és gyengéden megfogta a nő kezét.

– Azért csak gondold át, rendben?

– Nem ígérek semmit, Johnson. – Még csak az kéne, hogy hagyja reménykedni a szerencsétlent.

A férfi beletörődve, hogy ennél többet nem kaphat, felsóhajtott, majd visszaült a saját helyére, Carter pedig legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

A monitor mögé rejtőzött, hogy senki se kerüljön a látómezejébe, majd a saját tükörképét kezdte vizsgálgatni a sötét üvegben.

Hosszú, fekete haja lófarokba kötve, mint mindig, semmi smink, semmi körömlakk. Egyszerű fekete blúz, ami épphogy láttatni engedi női mivoltát, hozzá sötét farmer és sportcipő. Egyáltalán nem szexi látvány, még szépnek sem mondaná magát. Akkor meg mi ütött Jesse-be?!

Túl sok volt ez neki egyszerre, felkapta a táskáját, majd beviharzott a Főnökhöz.

– Elmentem. Holnap jövök, de képtelen vagyok itt ülni.

Az idős férfi csak bólintott, ő pedig néhány perccel később már a rendőrség épülete előtt szippantott nagyot a friss levegőbe.

A néma vád, hogy elvett egy emberéletet, továbbra is a feje fölött lebegett, úgy érezte, minden szembejövő járókelő tudja, mit tett és bűnösként tekintenek rá. Igyekezett minél messzebb kerülni az épülettől, de ekkor megpillantott egy rendőrautót, amiből két zokogó nő szállt ki. Egy idősebb, már ősz hajú és egy fiatalabb, aki a másikba karolva támogatta fel a lépcsőn. Egy pillanat alatt megvilágosodott: a lelőtt férfi édesanyja, és talán a felesége vagy a húga. A fájdalom vasmarokkal szorította a szívét, eddig nem is gondolt a díler családjára, csak magát sajnálta. Nemcsak egy életet vett el, nem csak a sajátját tette tönkre. És mindezt miért? Mert nem gondolkodott!

A gyomra felfordult és egy közeli fa törzséhez rohant. Öklendezett, de üres gyomra csak fájdalmasan húzódott össze. Összegyűlt nyálát kiköpte, és botladozva kereste meg az autóját. Tudta, hogy nem fog tudni elindulni, de le kellett ülnie.

Remegő kézzel markolta a kormányt, majd rádöbbent, hogy senkit sem tud felhívni. Nincs egy barátja, aki megnyugtathatná. Egy ismerős, vagy családtag. A rokonai nem itt laknak, felhívni pedig nincs képe őket, hiszen vagy ezer éve nem kereste egyiküket sem. Valószínűleg már lemondtak róla. Ahogy egykori barátai is. Mindenét feláldozta a munka oltárán, hogy végül, mikor szüksége lenne valakire, magányra legyen ítélve.

Nagy levegőt vett, és olyan lépésre szánta el magát, amiről nem gondolta volna, hogy önként megteszi.

Előkotorta a telefonját, majd a tudakozót tárcsázta.

– Helló, Aaron Foster pszichológus telefonszámát kérem – Egy pillanatnyi várakozási idő után a kezelő hölgy beolvasta a számot, amit villámgyorsan felírt a tenyerére, majd elköszönt és letette.

Beharapta a szája szélét, és a tenyerén lévő számot nézegette. Egyszerűen nem jutott senki más az eszébe, aki meghallgatná. A fickónak pedig munkaköri kötelessége. Már látta magát, ahogy fekszik a díványon, amit nemrég még dacból elutasított.

A fene essen belé!

Tárcsázta a számot, majd lélegzetvisszafojtva várta a választ. A telefon kicsengett egyszer – kétszer – háromszor, majd egy kattanás és egy női hang szólt bele a telefonba.

– Tessék, doktor Foster rendelője, miben segíthetek?

– Üdv! A nevem Carter Ravenland, beszélhetnék kérem a doktor úrral?

A nő unott hangon válaszolt és Carter meg mert volna esküdni, hogy újságlapozást hallott a háttérből.

- Meg tudhatnám, milyen ügyben keresi?

– Időpont miatt – felelte kicsit ingerültebben a nő. Hát ilyen nagymenő a kiskölyök, hogy ennyire nehéz elérni? Persze, ha megtartja a névjegykártyát, egy közvetlen számot is hívhatott volna…

– Egy pillanat, kapcsolom.

A másodpercek lassan teltek, ahogy a lágy zene halkan muzsikált Carter fülébe, ő pedig idegesen dobolt a műszerfalon. Talán mégsem volt olyan jó ötlet felhívni…

Már épp lenyomta volna, amikor Aaron megszólalt a vonal másik oldalán.

– Tessék, Foster.

– Üdv, Ravenland nyomozó vagyok. Délelőtt találkoztunk…

– Igen, emlékszem. Miben segíthetek, nyomozó? – A férfi felettébb érdeklődő volt, épp csak nem kacagott fel örömében – Carter szerint. Le merte volna fogadni, hogy önelégülten vigyorog és a kezét dörzsölgeti örömében.

– Nézze, ne haragudjon, ha goromba voltam, általában nem így viselkedem, csak tudja… Ez az egész ügy kikészít!

– Megértem, és elfogadom a bocsánatkérését.

Néhány másodpercnyi szünet után, míg a nő igyekezett egy épkézláb mondatot összetenni, Aaron megszólalt.

– Volt más oka is, hogy felkeresett?

– Igen, nos… Azon gondolkodtam, esetleg… talán, ha ráér, akkor…

– Nézze, nyomozó, ha szeretne mondani valamit, akkor bökje ki, egyébként pedig ne raboljuk egymás idejét.

– Igen, oké. Szóval azt akartam csak kérdezni, hogy tudna-e esetleg még ma fogadni? Úgy érzem, szükségem lenne egy kis beszélgetésre – Carter felsóhajtott, alig hitte el, hogy végre kimondta a szavakat. Annyira ritkán kért segítséget, hogy el is felejtette, hogy is kell rendesen csinálni.

– Az a helyzet, hogy mára be vagyok táblázva…

– Ó, értem, ne haragudjon a zavarásért… - vágott közbe Carter, de a doki még nem fejezte be.

– … ezért ha Önnek is megfelel, a rendelési idő vége után  tudnám fogadni.

A nőnek leesett az álla. Képes lenne a munkaideje után is vele foglalkozni?

– Nézze, ezt nem kérhetem…

– De azért örülne neki, nem igaz? – Hallotta a férfi hangjában a ravasz mosolygást. Igaza van, tényleg örülne neki.

– Remek lenne.

– Akkor ezt megbeszéltük, nyomozó. Este hétre várom, a cím a névjegykártyán.

– Na, igen. Azzal történt egy kis baleset… - vallotta be égővörös arccal a nő, de Aaron felnevetett.

– Sejtettem, hiszen a központi számon keresett, nem a priváton, amit megadtam. Rendben, mondom a címet!

Miután lediktálta, elköszöntek, Carter elpakolta a telefont, és elindította az autót. Már csak két dologra kell odafigyelnie a találkozóig: ne ölje meg se magát, se mást az odafelé vezető úton…     

Nevem: Carter

Megöltem egy embert – ez a három szó kattogott Carter Ravenland kábítószeres nyomozónő agyában. A pisztolya, a jelvényével egyetemben már legalább fél órája az asztalon hevert, amióta visszatértek a bevetésről. Egyszerű melónak indult.

Fülest kaptak, hogy jókora szállítmány érkezik a régi, elhagyatott hajógyárba. Az üzem már évek óta leállt, az épület azóta üresen áll, csak néhány csöves tér be időnként a vihar elől. Most azonban droglaborként működik, mint kiderült. Carter és az egysége körbevette a gyárat, annak rendje és módja szerint, majd rajtaütöttek a bűnözőkön. Igazi nehézfiúk, mindegyikük többszörös visszatérő a börtönbe, Carter már jól ismerte a fickókat.

Mikor már úgy tűnt, megadják magukat, az egyik gazember tüzet nyitott az egységre. A golyók záporoztak, de szerencsére senki sem sérült meg az összecsapás során. Legalábbis egy ideig..

Carter észrevette, hogy az egyik díler a hátsó kijárat felé rohan, ő pedig gondolkodás nélkül utána vetette magát. Kint érte utol, ahol a mocsok szembefordult vele, de már nem volt egyedül. Egy nyolcéves forma, szakadt ruhájú, csupa piszok kislányt tartott maga előtt fedezékként. Carter hangosan káromkodott, majd ráüvöltött, hogy engedje el. A fickó azonban a gyerek fejéhez nyomta a pisztolyt, így mielőtt a nő átgondolhatta volna a helyes lépést, meghúzta a ravaszt, a díler pedig a homloka közepén egy véres lyukkal zuhant a földre. A kislány felsikított és elrohant, Carter pedig ott maradt a bűntudattal és egy hullával.

A többiek persze nem vádolták, hiszen mégiscsak megmentett egy gyereket, de ez nem változtat azon, hogy embert ölt. Vannak páran, akik csak arra várnak, hogy hibázzon. A tény, hogy nőként többet ért el, mint sok férfikollégája, sokak szemét szúrja. Egy ilyen hiba pedig tálcán kínálja a lehetőséget, hogy a helyébe lépjenek. Mindig is többet kellett küzdenie, ha elismerésre vágyott, és kemény tíz évébe került, míg felverekedte magát az egység csúcsára. Nemcsak a karrierje ment tönkre egy lövéssel, hanem az egész élete. Minden, ami számított, amire büszke volt, amit elért, egy pisztolydörrenés által vált semmivé. Ez pedig mázsás súlyként telepedett a vállára.

A kezébe temette az arcát és legszívesebben sírt volna, ha nem tudná, hogy a fiúk azonnal kikezdenék. Úgyhogy csak nézte némán a cipője orrát, és várt a Főnök hívására. Mert ezek után tuti, hogy be fogja hívatni.

– Ravenland, gyere, szólt a Főnök – hallotta meg Johnson hangját a háta mögött. Majdnem elmosolyodott.

– Így legyen ötösöm a lottón – morogta az orra alatt, majd kelletlenül felállt… Vagyis felállt volna, ha a férfi nem lép közvetlenül az orra elé.

– Carter, te jó zsaru vagy. Ezt ne felejtsd el!

Jesse Johnson olyan bizalmas hangot ütött meg, amit a nő az eddig tíz éve alatt egyszer sem hallott tőle. Bizonytalanul bólintott, majd ellépett mellette, de a férfi újfent megállította.

– Csak ne csinálj semmi őrültséget, oké?

– Persze – elfordult a férfitól, majd nagy levegőt véve indult el a folyosó végén lévő irodához. Közben lenéző, együtt érző és sajnálkozó pillantások kereszttüzében volt kénytelen megtenni a rövid távot, míg néhányan össze is súgtak a háta mögött. Nehéz szívvel gondolt a búcsúra, hiszen több mint valószínű, hogy elbocsájtják, vagy legalábbis lefokozzák. Carter nem tudta hirtelen eldönteni, melyik a rosszabb.

Határozottan bekopogott az üvegajtón, amin a zsaluk le voltak engedve, akárcsak az ablakokon. Ez nem túl jó jel.

Amikor felhangzott a Főnök mély, robosztus hangja, lenyomta a kilincset és megpillantotta a férfit, aki az íróasztala mögött szöszölt néhány papír és egy félig elszívott cigaretta társaságában. A fickó annak idején személyesen nevezte ki utódjának, amit néhány gúnyos megjegyzés is kísért a kettejük közötti, nem létező kapcsolatról.

Carter viszont sosem volt az a fajta nő, aki felhasználja testi adottságait a céljai elérése érdekében. Mindene, ami van, saját magának köszönhető, nem női mivoltának.

– Hívattál? – Ha négyszemközt voltak, a Főnök megengedte a tegeződést, a kívülállók előtt azonban maradt a hivatalos hangnem.

A köpcös, jókora pocakkal és a dohánytól sárga bajusszal rendelkező Főnök letolta a szemüvegét az orrnyergére, úgy pislogott fel rá.

–Ülj le – parancsolt rá, mikor pedig a nő engedelmeskedett, lecsapta a szemüvegét az asztalra, és felsóhajtott.

– Hogy vagy? Mert én pokolian. – Carter válaszolt volna, de a Főnök folytatta. – Tudod, hogy te vagy a legjobb ember itt, ugye? Na, ugye. Ismerlek, Ravenland. Tudom, hogy piszok jó vagy. Lelkiismeretes. Alapos. Precíz. És érzékeny.

– Már megbocsáss… – vágott közbe a nő, de a Főnök leintette.

– Csitt! Lányomként szeretlek, férfiként tisztellek, ezért mondom, amit mondok.

Carter megdöbbent a hallottakon. A Főnök még sosem mondott neki ilyet, holott a nő azért tisztában volt a férfi érzéseivel. Mindig bátorította, de sosem élt vissza a hatalmával.

– Tudom, mit fontolgatsz a fejedben.

– Tudod?

– Nem fogadom el a felmondásodat – közölte a férfi egyszerűen. Ezek szerint fogalma sem volt a nő félelmeiről.

– Igazából attól tartottam, hogy ki fogsz rúgni… – vallotta be Carter lesütött szemekkel.

– Meg vagy huzatva? Hibáztál, oké, de azért tegyük hozzá, hogy egy többszörösen büntetett előélettel rendelkező, kábítószerrel való kereskedéssel gyanúsított fickót lőttél le, nem Teréz anyát. Ráadásul megmentettél egy kiskölyköt is.

– Honnan…

– Jesse elmondta. Részletesen beszámolt az akcióról és a te indítékaidról. Nem vérengző gyilkos vagy, csak egy jó zsaru. Tehát a következőket nem büntetésként kell felfognod, hanem a saját érdekedben hoztam meg a döntésemet.

– Vagyis? – kérdezte félve Carter. Most már biztos volt benne, hogy le fogják fokozni.

– El kell járnod hetente kétszer pszichológushoz két hónapon át. Utána majd az értékelésed alapján eldöntjük, hogy folytatnod kell-e vagy folytathatod a megszokott életedet.

– Nem megyek dilidokihoz – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a nő, de a Főnök felcsattant.

– Nem kérés volt, az isten szerelmére! Ha nem teljesíted, a nagyfőnökség nemcsak veled, de velem is ki fog cseszni! Én neveztelek ki, én felelek érted, világos?

Carter bólintott.

– Akkor pedig, hogy megments mindkettőnk seggét, elmész a dilidokihoz. Remélem, érthető voltam?!

– Tökéletesen – válaszolt utálkozva a nő, a háta közepére sem kívánta az egész hajcihőt. De ha így megtarthatja az állását, akkor kénytelen lesz végigcsinálni.

– Helyes – bólintott a Főnök, majd felkapta a telefont. – Küldje be!

Az ajtó néhány pillanat múlva pedig kinyílt és Carter érdeklődve fordult hátra, de ahogy megpillantotta a belépő férfit, rögtön visszafordult a Főnök felé.

– Ez ugye csak egy vicc?

A leendő pszichológusa ugyanis kb. száznyolcvan centi magas, szőke, félhosszú hajú, kék szemű kölyök volt. Legalábbis Carter nem saccolta többnek huszonnyolcnál. A maga harminchat évéhez képes a fiú még kiskorúnak számított, és egyáltalán nem tűnt profinak.

– Nyomozók! – biccentett a zöldfülű, és helyet foglalt Carter mellett. A nő ránézni sem bírt. Kizárt, hogy egy ilyen ficsúrnak kiöntse a lelkét.

– Carter Ravenland, ismerkedj meg Aaron Fosterrel.

A kölyök kezet nyújtott neki, mire a nő felcsattant.

– Felejtsd el, hogy egy ilyen kisiskolás fog kioktatni az élet rejtelmeiről! Keress mást!

– Ő a legjobb! Hidd el nekem, Carter, nála jobbat nem fogsz találni.

Undok pillantást vetett a férfira, aki érdeklődve figyelte a dühkitörését, miközben valami jegyzetelt a noteszébe.

– Mégis mit csinál?

– Próbálom kiismerni.

– És mégis mit szűrt le fél perc alatt?

– Könnyen agresszívvá válik. Nehezen viseli a kötöttségeket, mindent támadásnak vesz. Ez talán abból adódik, hogy nő létére küzdenie kellett, állandó akadályokkal nézett szembe, de mivel itt van, azt bizonyítja, hogy kitartó, képes felülemelkedni a problémáin. Akik közel állnak Önhöz, azokat a végletekig tiszteli, de túl közel senkit sem enged. Egyedül él, talán egy háziállattal. Macskás típusnak tűnik. Reggel korán kel, éjszaka sokáig dolgozik, a kialvatlan tekintet és a táskák a szeme alatt erről árulkodnak. Az apafigura elvesztése mély nyomot hagyott a személyiségén, talán ezért választotta a férfias pályát, neki hódolni, vagy neki bizonyítani. Az pedig, hogy elutasítja a terápiát, arra utal, hogy vannak olyan titkok az életében, amiket eddig senkinek sem mondott el, de épp ezért lenne szüksége a kezelésre. Egyelőre ennyi, de csütörtökön folytathatom, ha Önnek is megfelel.

Carternek kellett pár másodperc, mire az agya újraindult.

– Na, mondtam, hogy zseni a fiú! – bökte oldalba a Főnök, mire a nő dühösen pillantott rá.

– Egy alkalom. De ha nem válik be, újat akarok.

– Benne vagyok! – biccentett a Főnök, mire Aaron a kezét nyújtotta felé ismét.

– Akkor csütörtökön fél ötkor? Itt a névjegyem, rajta a cím és a telefonszámom. Ha kérdése van, keressen bátran.

A nő elvette a kis kártyát, egyszerű, fehér papír, semmi dísz, semmi csillogás. Megszorította a férfi kezét, és a szemébe nézett.

– Csütörtökön, Sherlock.

Aaron felnevetett, és kisétált az irodából.

– Szerintem jól meglesztek – mosolygott a Főnök, de Carter csak a névjegykártyát nézte.

Ebből semmi jó nem fog kisülni…

A nap végén

Sziasztok! 

Ezt a novellát egy "Péntek 13" elnevezésű pályázatra írtam, amit Raspberry Silvers indított. 
A novella itt is elolvasható: Katt
Szavazni csütörtöktől lehet, számítok Rátok! :) 

Kyle nagy szemekkel pislogott az előtte álló fekete macskára. Ez a nap egyre jobb és jobb lesz… Nem elég, hogy péntek tizenharmadika van, szokás szerint elkésett a suliból, a többiek ismét levegőnek nézték, a tetejébe még a balszerencse mintaképe is előtte állt meg, és hangos nyávogással tiltakozott a továbbhaladás ellen. Kyle nagyot sóhajtott. Ha őszinte akart lenni magához, az imént felsorolt események nem mindegyike volt csak és kizárólag a szerencsétlen napnak köszönhető.

A fiú igazi különcnek számított, már legalábbis az osztálytársai szemében. Magányos típus volt, igazi könyvmoly, a modern technika világában pedig ez maga volt a megtestesült gonosz. Hogy szokott könyveket olvasni, nem csak a kötelezőket is, ráadásul mindezt szórakozásból?! Hányszor hallotta már ezeket a szavakat az osztály többi tagjától. Hogy a fekete ruházatáról és a szemébe lógó hajáról már szó se essen. Amint belépett első nap a terembe, halálra volt ítélve. Senki nem akart mellé ülni, senki nem akart vele barátkozni. Pedig már négy éve ideköltöztek, a helyiek mégis képtelen elfogadni, ha valaki más, mint ők. A kölykök pedig különösen kegyetlenek tudnak lenni, ha a másik szekálásáról van szó. Bár Kyle úgy gondolta, még mindig ő járt jobban, hiszen tömegáruként még véletlenül se érezné jól magát. Egyszerűen nem volt hajlandó beállni a sorba.

És tessék, itt áll egymaga, az út szélén, bámulja a macskát, ami kitartóan nyávogott, és azon gondolkodott, talán mégis elment az esze. Egész nap furcsa érzése volt, mintha valami nem a megszokott kerékvágásban folyna. Pedig itt aztán semmi érdekes nem történik, ha mégis, arról rögtön tudna az egész város. Mint amikor ideköltöztek, másnapra már mindenki a nevén köszöntötte, és olyan dolgokat tudtak róla, amit a legbizalmasabb barátainak sem árulna el. Igazán félelmetes.

Kyle leguggolt a macskához, szólongatta, de az csak nem tágított az út közepéről. A fiú közelebb lépett volna hozzá, de az állat hangosan fújt és felé lendítette az egyik mancsát.

– Beléd meg mi ütött? – csodálkozott Kyle, de végül annyiban hagyta. Ha a cica azt akarja, hogy elcsapják, hát lelke rajta. Megigazította a táskát a hátán… vagyis csak a mozdulat volt meg, a táska már hiányzott.

– Ó, hogy az a… - elnyomott egy káromkodást magában, ahogy felfedezte, hogy valószínűleg a könyvtárban hagyta a holmijait. Ami igazán furcsa, mert egyáltalán nem emlékezett rá, hogy járt volna a könyvtárban. Sőt, ha jobban belegondol, arra sem tudott visszagondolni, hogy került az út szélére. Csak a macskát látta, de az, hogy jutott ki az iskolából, homályos.

Tényleg kezd elmenni az eszem…

– Itt az idő… – Távoli hangokat hozott felé a szél, mire óvatosan körbefordult. Nem látott maga körül senkit, mégis… Az egész környéket mintha köd burkolta volna be, nem látta tisztán a házakat, az embereket. Egy erős széllökés felborzolta a faleveleket, és örvénylő tölcsért alkotva szálltak az ég felé.

Pislogott párat, megdörzsölte a szemeit, de a kép csak nem akart kiélesedni. A macska közben újabb keserves nyervogást intézett felé, Kyle pedig dühösen rákiabált.

– Hagyd már abba, te átkozott dög! Te is megbolondultál a péntek tizenháromtól? Menj, keress egy nyavalyás boszorkányt magadnak!

Az állat végre valahára megmozdult, majd szélsebesen elrohant a másik irányba.

Remek! Már macskákkal ordibál az út közepén.

Mi jöhet még?

Nagyot sóhajtva lépett le az útról, körbe sem nézve. Már csak a fényszórókat látta és a motorbőgést hallotta, de addigra már késő volt. A kamion fékezés nélkül hajtott át rajta…

Ám az ezt követő dolgok még különösebbek voltak. Kyle remegve figyelte a távolodó kamiont, ami az imént hajtott keresztül rajta, neki mégsem lett semmi baja.

Lepillantott a kezére, ami áttetsző volt, és enyhén ragyogott a bőre.

– Mi a fene…?

– Itt az idő…

Újra meghallotta a hangot, de ezúttal a tulajdonosát is megpillantotta. Az út túloldalán egy fekete köpenyt viselő alak állt, a csuklyája mélyen a szemébe húzva. Mellette a már jól ismert macska villogtatta rá fenyegetően zöld szemeit és az idegen lábához dörgölőzött.

Kyle érezte, ahogy a világ körbefordul vele, mégsem esett össze, egyszerűen csak sokkot kapott. Elütötték vagy mégsem? Talán az utolsó pillanatban félreugrott? De nem voltak féknyomok, a kamionos nem rántotta félre a kormányt. Igazából úgy tűnt, mintha észre sem vette volna. De ez ugye lehetetlen?

– Kyle, beszélnünk kell.

A férfi hangja mintha a fejében zúgott volna, alig volt több, mint egy suttogás, mégis egyértelműen be tudta azonosítani, honnan jött. Óvatosan közelebb lépett a pároshoz.

– Ki vagy te?

– A kérdés inkább, hogy te ki vagy. Jobban mondva, mi vagy.

– Mi vagyok? Ezt meg hogy értsem? – Kyle tett feléjük még egy lépést, amitől furcsa borzongás futott végig rajta. Mintha minden sejtje tiltakozna, hogy az idegen közelében legyen.

– Már nem vagy evilági, fiam. Sajnálom.

– Oké, haver, jó vicc volt. Túl komolyan vetted a dátumot! – Kyle felnevetett, már tényleg kezdte úgy érezni, elment az esze, de szerencsére csak pár véletlen dolgot túlkomplikált.

– Úgy érzed, nem figyelnek rád, szinte már átnéznek rajtad. Hirtelen ott találod magad egy helyen és fogalmad sincs, hogy jutottál oda. Áthajt rajtad egy kamion, te pedig karcolás nélkül megúszod.

A fiú megfordult, ahogy a férfi elismételte a mai napját. Feltűnt volna neki, ha egy ilyen alak követi, de nem látta. Lehet, hogy ő a rejtőzködés bajnoka, de akkor is elmeroggyant.

– Véletlenek, haver.

– Nem azok. Minden pontosan ismétlődik egy minta szerint – magyarázta nyugodt hangon a csuklyás. Kyle szerette volna látni az arcát, de semmi pénzért nem ment volna hozzá közelebb. Volt valami nyugtalanító a pasasban, felállt tőle a szőr a karján. Az aurája pedig… Kyle a halál szeléhez tudta volna hasonlítani.

– És mégis milyen minta?

– Az utolsó, emberként töltött napod. Sajnálom, hogy tőlem tudod meg, de halott vagy.

Kyle felnevetett.

– A francba, egy pillanatra tényleg elhittem, amit mondasz. De most túllőttél a célon. Na, további szép napot!

A fiú elsétált mellőle, de az idegen megragadta a karját. Az érintése szinte égette Kyle karját, gyorsan kirántotta a szorításból.

– Hé, mit művelsz? Ki vagy te?

– Kaszás vagyok, és érted jöttem. A többiek általában Reapernek szólítanak, ha ez megnyugtat. És igazat mondtam. Két éve, péntek tizenharmadikán ezen az úton elütött egy kamion, azonnal szörnyet haltál. Akkor eljöttem érted, de elutasítottál. Azóta minden egyes péntek tizenharmadikán újraéled a halálod napját, én pedig eljövök érted, és felajánlom, hogy átviszlek a túloldalra. Eddig egyszer sem fogadtad el. Remélem, most bölcsebb leszel.

Kyle próbálta feldolgozni az információt, de mindebből annyit hallott, hogy meghalt. Meghalt.

– Mi van a szüleimmel? – tette fel az egyetlen értelmes kérdést, ami eszébe jutott, de Reaper megrázta a fejét.

– Nem dolgom az élőket figyelni. Érted jöttem, hogy a nap végén végre magammal vigyelek. Döntened kell, mielőtt lemegy nap. Vagyis van még néhány perced.

– És ha nemet mondok?

– Akkor a kör folytatódik. Elfelejtesz mindent a mai napból, és a következő péntek tizenharmadikán minden kezdődik elölről. De Kyle, minden alkalommal elmondom, így most is. Minél tovább maradsz az emberek világában, annál kevesebb marad meg az igazi önmagadból. A végén pedig nem leszel más, mint egy dühös kísértet, ami előbb utóbb kárt tesz valamiben. Vagy valakiben.

– Nem, ez lehetetlen.

– Akkor gyere velem, fiam. Engedd el az életed.

– Mi vár rám utána? – Kyle egész testében remegett, nem tudta, hogy hagyhatná itt ezt a világot. Mi lesz vele ezután? Örökké szellemként fog élni? Vagy az már nem is lesz élet?

– Sajnálom, de erre nem tudok válaszolni. Ez nem…

– Tudom, nem a te dolgod. – Kyle dühösen vakkantott közbe, nem tudta, mitévő is legyen. Elképzelhetetlennek tűnt nem itt lennie, vagy, hogy már hányszor játszódott le ez két év alatt. Semmi sem rémlett neki az egészből. Idegesen túrt bele a hajába, és pár kört írt le az úton. Már körbe sem nézett, minek, ha úgysem látják? Ha itt marad, félig ember lehetne, hiszen nem tudná magáról az igazat. Ha Reaperrel megy, ki tudja, mi vár rá? Szögesdrót, tüzes láva vagy béke és nyugalom?

– Kyle, itt az idő, a nap vége. Döntened kell!