Nevem: Carter II.

Carter, az iménti sokktól még mindig dermedten és tompán sétált ki a Főnök irodájából. Amaz még utána szólt valamit, de a nő csak intett neki. A kezében szorongatta a kis papírdarabot, és megpróbálta elképzelni a csütörtök délutánt. Egy kanapén fekszik könnyes szemmel, miközben a kölyök hozzáértően bólogat és jegyzetel.

Na, azt már nem!

Biztos, hogy nem lesz egy kisiskolás házi feladata! Ha nagyon muszáj, eljár a kezelésekre, de annyira undok és tartózkodó lesz, amennyire tőle kitelik. Aztán előbb-utóbb csak feladja a kis ficsúr.

Elégedett mosollyal az arcán tépte szét a névjegykártyát és bedobta a kukába. Örömmel szemlélte, ahogy lassan lejjebb csúszik a papírhalmaz aljára, amikor valaki megszólította.

Felpillantott, és nagyot sóhajtott.

– Mit akarsz, Johnson?

– Ezek szerint nem rúgtak ki. És nem is mondtál fel – bökött felé a férfi, mire halványan elmosolyodott.

– Nem és nem. Még egy ideig el kell viselned.

– Én nem bánom – vágta rá rögtön Jesse, de észbe kapott és próbálta kimagyarázni magát. – Úgy értem, hogy jó főnök vagy. Még nem akarok újat kapni.

– És ha te lennél helyettem, akkor sem bánod, hogy itt vagyok?

– Viccelsz? Én nem bírnék el ezzel a sok marhával! – Egyszerre nevettek fel, Carter maga is meglepődött a férfi viccelődésén. Nem volt hozzászokva, hogy a beosztottjai emberként nézzenek rá, és ne főnökként.

Jesse pedig épp készült átlépni azt a bizonyos határvonalat.

– Azon gondolkodtam… nem lenne-e kedved valamikor meginni egy kávét…

A nő nagy szemeket meresztett. Most tényleg randira hívta? De az egyetlen értelmes válasz, ami kijött a száján…

– Nem kávézom. – A fenébe, sosem nézett Johnson-ra férfiként. Mármint potenciális férfiként. Jó zsaru, jó beosztott, az egység oszlopos tagja, de mint pasi? Ugyan már! Van Carternek épp elég baja egy pasi nélkül is.

– Tudom, de nekem bármi megfelel. Forró csoki, tea, ásványvíz. Amit szeretnél – próbálkozott tovább Jesse, de Carter megrázta a fejét.

– Nem fog menni.

Jesse szomorúan elmosolyodott, és gyengéden megfogta a nő kezét.

– Azért csak gondold át, rendben?

– Nem ígérek semmit, Johnson. – Még csak az kéne, hogy hagyja reménykedni a szerencsétlent.

A férfi beletörődve, hogy ennél többet nem kaphat, felsóhajtott, majd visszaült a saját helyére, Carter pedig legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

A monitor mögé rejtőzött, hogy senki se kerüljön a látómezejébe, majd a saját tükörképét kezdte vizsgálgatni a sötét üvegben.

Hosszú, fekete haja lófarokba kötve, mint mindig, semmi smink, semmi körömlakk. Egyszerű fekete blúz, ami épphogy láttatni engedi női mivoltát, hozzá sötét farmer és sportcipő. Egyáltalán nem szexi látvány, még szépnek sem mondaná magát. Akkor meg mi ütött Jesse-be?!

Túl sok volt ez neki egyszerre, felkapta a táskáját, majd beviharzott a Főnökhöz.

– Elmentem. Holnap jövök, de képtelen vagyok itt ülni.

Az idős férfi csak bólintott, ő pedig néhány perccel később már a rendőrség épülete előtt szippantott nagyot a friss levegőbe.

A néma vád, hogy elvett egy emberéletet, továbbra is a feje fölött lebegett, úgy érezte, minden szembejövő járókelő tudja, mit tett és bűnösként tekintenek rá. Igyekezett minél messzebb kerülni az épülettől, de ekkor megpillantott egy rendőrautót, amiből két zokogó nő szállt ki. Egy idősebb, már ősz hajú és egy fiatalabb, aki a másikba karolva támogatta fel a lépcsőn. Egy pillanat alatt megvilágosodott: a lelőtt férfi édesanyja, és talán a felesége vagy a húga. A fájdalom vasmarokkal szorította a szívét, eddig nem is gondolt a díler családjára, csak magát sajnálta. Nemcsak egy életet vett el, nem csak a sajátját tette tönkre. És mindezt miért? Mert nem gondolkodott!

A gyomra felfordult és egy közeli fa törzséhez rohant. Öklendezett, de üres gyomra csak fájdalmasan húzódott össze. Összegyűlt nyálát kiköpte, és botladozva kereste meg az autóját. Tudta, hogy nem fog tudni elindulni, de le kellett ülnie.

Remegő kézzel markolta a kormányt, majd rádöbbent, hogy senkit sem tud felhívni. Nincs egy barátja, aki megnyugtathatná. Egy ismerős, vagy családtag. A rokonai nem itt laknak, felhívni pedig nincs képe őket, hiszen vagy ezer éve nem kereste egyiküket sem. Valószínűleg már lemondtak róla. Ahogy egykori barátai is. Mindenét feláldozta a munka oltárán, hogy végül, mikor szüksége lenne valakire, magányra legyen ítélve.

Nagy levegőt vett, és olyan lépésre szánta el magát, amiről nem gondolta volna, hogy önként megteszi.

Előkotorta a telefonját, majd a tudakozót tárcsázta.

– Helló, Aaron Foster pszichológus telefonszámát kérem – Egy pillanatnyi várakozási idő után a kezelő hölgy beolvasta a számot, amit villámgyorsan felírt a tenyerére, majd elköszönt és letette.

Beharapta a szája szélét, és a tenyerén lévő számot nézegette. Egyszerűen nem jutott senki más az eszébe, aki meghallgatná. A fickónak pedig munkaköri kötelessége. Már látta magát, ahogy fekszik a díványon, amit nemrég még dacból elutasított.

A fene essen belé!

Tárcsázta a számot, majd lélegzetvisszafojtva várta a választ. A telefon kicsengett egyszer – kétszer – háromszor, majd egy kattanás és egy női hang szólt bele a telefonba.

– Tessék, doktor Foster rendelője, miben segíthetek?

– Üdv! A nevem Carter Ravenland, beszélhetnék kérem a doktor úrral?

A nő unott hangon válaszolt és Carter meg mert volna esküdni, hogy újságlapozást hallott a háttérből.

- Meg tudhatnám, milyen ügyben keresi?

– Időpont miatt – felelte kicsit ingerültebben a nő. Hát ilyen nagymenő a kiskölyök, hogy ennyire nehéz elérni? Persze, ha megtartja a névjegykártyát, egy közvetlen számot is hívhatott volna…

– Egy pillanat, kapcsolom.

A másodpercek lassan teltek, ahogy a lágy zene halkan muzsikált Carter fülébe, ő pedig idegesen dobolt a műszerfalon. Talán mégsem volt olyan jó ötlet felhívni…

Már épp lenyomta volna, amikor Aaron megszólalt a vonal másik oldalán.

– Tessék, Foster.

– Üdv, Ravenland nyomozó vagyok. Délelőtt találkoztunk…

– Igen, emlékszem. Miben segíthetek, nyomozó? – A férfi felettébb érdeklődő volt, épp csak nem kacagott fel örömében – Carter szerint. Le merte volna fogadni, hogy önelégülten vigyorog és a kezét dörzsölgeti örömében.

– Nézze, ne haragudjon, ha goromba voltam, általában nem így viselkedem, csak tudja… Ez az egész ügy kikészít!

– Megértem, és elfogadom a bocsánatkérését.

Néhány másodpercnyi szünet után, míg a nő igyekezett egy épkézláb mondatot összetenni, Aaron megszólalt.

– Volt más oka is, hogy felkeresett?

– Igen, nos… Azon gondolkodtam, esetleg… talán, ha ráér, akkor…

– Nézze, nyomozó, ha szeretne mondani valamit, akkor bökje ki, egyébként pedig ne raboljuk egymás idejét.

– Igen, oké. Szóval azt akartam csak kérdezni, hogy tudna-e esetleg még ma fogadni? Úgy érzem, szükségem lenne egy kis beszélgetésre – Carter felsóhajtott, alig hitte el, hogy végre kimondta a szavakat. Annyira ritkán kért segítséget, hogy el is felejtette, hogy is kell rendesen csinálni.

– Az a helyzet, hogy mára be vagyok táblázva…

– Ó, értem, ne haragudjon a zavarásért… - vágott közbe Carter, de a doki még nem fejezte be.

– … ezért ha Önnek is megfelel, a rendelési idő vége után  tudnám fogadni.

A nőnek leesett az álla. Képes lenne a munkaideje után is vele foglalkozni?

– Nézze, ezt nem kérhetem…

– De azért örülne neki, nem igaz? – Hallotta a férfi hangjában a ravasz mosolygást. Igaza van, tényleg örülne neki.

– Remek lenne.

– Akkor ezt megbeszéltük, nyomozó. Este hétre várom, a cím a névjegykártyán.

– Na, igen. Azzal történt egy kis baleset… - vallotta be égővörös arccal a nő, de Aaron felnevetett.

– Sejtettem, hiszen a központi számon keresett, nem a priváton, amit megadtam. Rendben, mondom a címet!

Miután lediktálta, elköszöntek, Carter elpakolta a telefont, és elindította az autót. Már csak két dologra kell odafigyelnie a találkozóig: ne ölje meg se magát, se mást az odafelé vezető úton…