Nevem: Carter

Megöltem egy embert – ez a három szó kattogott Carter Ravenland kábítószeres nyomozónő agyában. A pisztolya, a jelvényével egyetemben már legalább fél órája az asztalon hevert, amióta visszatértek a bevetésről. Egyszerű melónak indult.

Fülest kaptak, hogy jókora szállítmány érkezik a régi, elhagyatott hajógyárba. Az üzem már évek óta leállt, az épület azóta üresen áll, csak néhány csöves tér be időnként a vihar elől. Most azonban droglaborként működik, mint kiderült. Carter és az egysége körbevette a gyárat, annak rendje és módja szerint, majd rajtaütöttek a bűnözőkön. Igazi nehézfiúk, mindegyikük többszörös visszatérő a börtönbe, Carter már jól ismerte a fickókat.

Mikor már úgy tűnt, megadják magukat, az egyik gazember tüzet nyitott az egységre. A golyók záporoztak, de szerencsére senki sem sérült meg az összecsapás során. Legalábbis egy ideig..

Carter észrevette, hogy az egyik díler a hátsó kijárat felé rohan, ő pedig gondolkodás nélkül utána vetette magát. Kint érte utol, ahol a mocsok szembefordult vele, de már nem volt egyedül. Egy nyolcéves forma, szakadt ruhájú, csupa piszok kislányt tartott maga előtt fedezékként. Carter hangosan káromkodott, majd ráüvöltött, hogy engedje el. A fickó azonban a gyerek fejéhez nyomta a pisztolyt, így mielőtt a nő átgondolhatta volna a helyes lépést, meghúzta a ravaszt, a díler pedig a homloka közepén egy véres lyukkal zuhant a földre. A kislány felsikított és elrohant, Carter pedig ott maradt a bűntudattal és egy hullával.

A többiek persze nem vádolták, hiszen mégiscsak megmentett egy gyereket, de ez nem változtat azon, hogy embert ölt. Vannak páran, akik csak arra várnak, hogy hibázzon. A tény, hogy nőként többet ért el, mint sok férfikollégája, sokak szemét szúrja. Egy ilyen hiba pedig tálcán kínálja a lehetőséget, hogy a helyébe lépjenek. Mindig is többet kellett küzdenie, ha elismerésre vágyott, és kemény tíz évébe került, míg felverekedte magát az egység csúcsára. Nemcsak a karrierje ment tönkre egy lövéssel, hanem az egész élete. Minden, ami számított, amire büszke volt, amit elért, egy pisztolydörrenés által vált semmivé. Ez pedig mázsás súlyként telepedett a vállára.

A kezébe temette az arcát és legszívesebben sírt volna, ha nem tudná, hogy a fiúk azonnal kikezdenék. Úgyhogy csak nézte némán a cipője orrát, és várt a Főnök hívására. Mert ezek után tuti, hogy be fogja hívatni.

– Ravenland, gyere, szólt a Főnök – hallotta meg Johnson hangját a háta mögött. Majdnem elmosolyodott.

– Így legyen ötösöm a lottón – morogta az orra alatt, majd kelletlenül felállt… Vagyis felállt volna, ha a férfi nem lép közvetlenül az orra elé.

– Carter, te jó zsaru vagy. Ezt ne felejtsd el!

Jesse Johnson olyan bizalmas hangot ütött meg, amit a nő az eddig tíz éve alatt egyszer sem hallott tőle. Bizonytalanul bólintott, majd ellépett mellette, de a férfi újfent megállította.

– Csak ne csinálj semmi őrültséget, oké?

– Persze – elfordult a férfitól, majd nagy levegőt véve indult el a folyosó végén lévő irodához. Közben lenéző, együtt érző és sajnálkozó pillantások kereszttüzében volt kénytelen megtenni a rövid távot, míg néhányan össze is súgtak a háta mögött. Nehéz szívvel gondolt a búcsúra, hiszen több mint valószínű, hogy elbocsájtják, vagy legalábbis lefokozzák. Carter nem tudta hirtelen eldönteni, melyik a rosszabb.

Határozottan bekopogott az üvegajtón, amin a zsaluk le voltak engedve, akárcsak az ablakokon. Ez nem túl jó jel.

Amikor felhangzott a Főnök mély, robosztus hangja, lenyomta a kilincset és megpillantotta a férfit, aki az íróasztala mögött szöszölt néhány papír és egy félig elszívott cigaretta társaságában. A fickó annak idején személyesen nevezte ki utódjának, amit néhány gúnyos megjegyzés is kísért a kettejük közötti, nem létező kapcsolatról.

Carter viszont sosem volt az a fajta nő, aki felhasználja testi adottságait a céljai elérése érdekében. Mindene, ami van, saját magának köszönhető, nem női mivoltának.

– Hívattál? – Ha négyszemközt voltak, a Főnök megengedte a tegeződést, a kívülállók előtt azonban maradt a hivatalos hangnem.

A köpcös, jókora pocakkal és a dohánytól sárga bajusszal rendelkező Főnök letolta a szemüvegét az orrnyergére, úgy pislogott fel rá.

–Ülj le – parancsolt rá, mikor pedig a nő engedelmeskedett, lecsapta a szemüvegét az asztalra, és felsóhajtott.

– Hogy vagy? Mert én pokolian. – Carter válaszolt volna, de a Főnök folytatta. – Tudod, hogy te vagy a legjobb ember itt, ugye? Na, ugye. Ismerlek, Ravenland. Tudom, hogy piszok jó vagy. Lelkiismeretes. Alapos. Precíz. És érzékeny.

– Már megbocsáss… – vágott közbe a nő, de a Főnök leintette.

– Csitt! Lányomként szeretlek, férfiként tisztellek, ezért mondom, amit mondok.

Carter megdöbbent a hallottakon. A Főnök még sosem mondott neki ilyet, holott a nő azért tisztában volt a férfi érzéseivel. Mindig bátorította, de sosem élt vissza a hatalmával.

– Tudom, mit fontolgatsz a fejedben.

– Tudod?

– Nem fogadom el a felmondásodat – közölte a férfi egyszerűen. Ezek szerint fogalma sem volt a nő félelmeiről.

– Igazából attól tartottam, hogy ki fogsz rúgni… – vallotta be Carter lesütött szemekkel.

– Meg vagy huzatva? Hibáztál, oké, de azért tegyük hozzá, hogy egy többszörösen büntetett előélettel rendelkező, kábítószerrel való kereskedéssel gyanúsított fickót lőttél le, nem Teréz anyát. Ráadásul megmentettél egy kiskölyköt is.

– Honnan…

– Jesse elmondta. Részletesen beszámolt az akcióról és a te indítékaidról. Nem vérengző gyilkos vagy, csak egy jó zsaru. Tehát a következőket nem büntetésként kell felfognod, hanem a saját érdekedben hoztam meg a döntésemet.

– Vagyis? – kérdezte félve Carter. Most már biztos volt benne, hogy le fogják fokozni.

– El kell járnod hetente kétszer pszichológushoz két hónapon át. Utána majd az értékelésed alapján eldöntjük, hogy folytatnod kell-e vagy folytathatod a megszokott életedet.

– Nem megyek dilidokihoz – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a nő, de a Főnök felcsattant.

– Nem kérés volt, az isten szerelmére! Ha nem teljesíted, a nagyfőnökség nemcsak veled, de velem is ki fog cseszni! Én neveztelek ki, én felelek érted, világos?

Carter bólintott.

– Akkor pedig, hogy megments mindkettőnk seggét, elmész a dilidokihoz. Remélem, érthető voltam?!

– Tökéletesen – válaszolt utálkozva a nő, a háta közepére sem kívánta az egész hajcihőt. De ha így megtarthatja az állását, akkor kénytelen lesz végigcsinálni.

– Helyes – bólintott a Főnök, majd felkapta a telefont. – Küldje be!

Az ajtó néhány pillanat múlva pedig kinyílt és Carter érdeklődve fordult hátra, de ahogy megpillantotta a belépő férfit, rögtön visszafordult a Főnök felé.

– Ez ugye csak egy vicc?

A leendő pszichológusa ugyanis kb. száznyolcvan centi magas, szőke, félhosszú hajú, kék szemű kölyök volt. Legalábbis Carter nem saccolta többnek huszonnyolcnál. A maga harminchat évéhez képes a fiú még kiskorúnak számított, és egyáltalán nem tűnt profinak.

– Nyomozók! – biccentett a zöldfülű, és helyet foglalt Carter mellett. A nő ránézni sem bírt. Kizárt, hogy egy ilyen ficsúrnak kiöntse a lelkét.

– Carter Ravenland, ismerkedj meg Aaron Fosterrel.

A kölyök kezet nyújtott neki, mire a nő felcsattant.

– Felejtsd el, hogy egy ilyen kisiskolás fog kioktatni az élet rejtelmeiről! Keress mást!

– Ő a legjobb! Hidd el nekem, Carter, nála jobbat nem fogsz találni.

Undok pillantást vetett a férfira, aki érdeklődve figyelte a dühkitörését, miközben valami jegyzetelt a noteszébe.

– Mégis mit csinál?

– Próbálom kiismerni.

– És mégis mit szűrt le fél perc alatt?

– Könnyen agresszívvá válik. Nehezen viseli a kötöttségeket, mindent támadásnak vesz. Ez talán abból adódik, hogy nő létére küzdenie kellett, állandó akadályokkal nézett szembe, de mivel itt van, azt bizonyítja, hogy kitartó, képes felülemelkedni a problémáin. Akik közel állnak Önhöz, azokat a végletekig tiszteli, de túl közel senkit sem enged. Egyedül él, talán egy háziállattal. Macskás típusnak tűnik. Reggel korán kel, éjszaka sokáig dolgozik, a kialvatlan tekintet és a táskák a szeme alatt erről árulkodnak. Az apafigura elvesztése mély nyomot hagyott a személyiségén, talán ezért választotta a férfias pályát, neki hódolni, vagy neki bizonyítani. Az pedig, hogy elutasítja a terápiát, arra utal, hogy vannak olyan titkok az életében, amiket eddig senkinek sem mondott el, de épp ezért lenne szüksége a kezelésre. Egyelőre ennyi, de csütörtökön folytathatom, ha Önnek is megfelel.

Carternek kellett pár másodperc, mire az agya újraindult.

– Na, mondtam, hogy zseni a fiú! – bökte oldalba a Főnök, mire a nő dühösen pillantott rá.

– Egy alkalom. De ha nem válik be, újat akarok.

– Benne vagyok! – biccentett a Főnök, mire Aaron a kezét nyújtotta felé ismét.

– Akkor csütörtökön fél ötkor? Itt a névjegyem, rajta a cím és a telefonszámom. Ha kérdése van, keressen bátran.

A nő elvette a kis kártyát, egyszerű, fehér papír, semmi dísz, semmi csillogás. Megszorította a férfi kezét, és a szemébe nézett.

– Csütörtökön, Sherlock.

Aaron felnevetett, és kisétált az irodából.

– Szerintem jól meglesztek – mosolygott a Főnök, de Carter csak a névjegykártyát nézte.

Ebből semmi jó nem fog kisülni…