Telihold Halloweenkor

Viharos Halloween éjszaka volt. Az égen a Hold kereken izzott ezüstös fénnyel a sötét felhők ölelésében.

Rosie magányosan, egy Piroska-jelmezben autózott keresztül a kihalt országúton. Már jó ideje nem találkozott szembe egy autóssal sem, az az idióta Peter jobb helyre nem is tudta volna szervezni a hülye partit. Azt persze kikötötte, hogy megjelenés jelmezben. Rosie egy vörös köpenyt, és alatta szexi miniszoknyát és testhez simuló fűzőt viselt. Tökéletes Piroska, a hardcore-verzió. Peter eszét veszti, ha meglátja.

Az autó csendben suhant az éjszakában, Rosie pedig a zene ütemére rázta a fejét. A következő pillanatban azonban a sötétkék Mercedes lassulni kezdett, majd hatalmas durranással állt meg az út közepén. A motorháztető alól füst szivárgott, Rosie pedig döbbenten meredt a műszerfalra.

– Gyerünk, mi van már! Indulj! – Hogy szavainak nyomatékot adjon, ráütött a kormányra, de az autó meg sem moccant. Rosie dühösen fújt egyet, majd kivágta az ajtót. A magassarkújában nagy nehezen kimászott, és előretipegett a motorháztetőhöz. Felnyitotta, majd rögtön el is fordult. Még több füst dőlt ki a motorból, ami a lányt köhögésre késztette.

Bosszankodva dobbantott egyet, és belerúgott a kerékbe.

– Hülye kocsi! Mi lesz már! Azonnal indulj be! – Amikor a szitkozódás nem vezetett eredményre, a táskája után mászott, és kihalászta a telefonját. Tárcsázta Peter számát, aki néhány csengés után felvette.

– Szia szépsééég… - A férfi alkoholos leheletét Rosie még a vonalon keresztül is érezte.

– Peter, segíts! Lerobbant ez a vacak, és meg sem mozdul! Gyere el értem!

A férfi felnevetett.

– Bajban vagy, édes? És én jutottam az eszedbe? Milyen aranyos… - Rosi rákiáltott, nem ért rá vacakolni.

– Peter!

– Oké, rendben. Elmegyek érted. De ugye tudod, hogy ezért sokkal tartozol nekem… - A lány a szemét forgatta.

– Peter, nem fogok lefeküdni veled. Ha nem jössz… - megakadt a mondat közepén, amikor zajt hallott az erdőből. Nagyot nyelt és megszorította a kagylót. – Csak siess, oké?

Kinyomta a telefont, és riadtan kémlelte a sötét fákat. Nincs egyedül, érezte.

Daniel hatalmas lépésekkel szelte át az erdőt. Mélyet szippantott a sötét éjszakából, és örömében majdnem felüvöltött. A fenevad megérezte áldozatát. Danielt pedig félelem és rettegés töltötte el.

A férfi átkozta a napot, amikor a világra jött. Születésétől kezdve vérfarkas volt, irányíthatatlan, fékezhetetlen vadállat. Szüleit már kiskorában elveszítette, így nem volt, aki megtanítsa neki, hogyan uralkodjon az ösztönein. Jobb híján teliholdkor kikötözte magát, és üvöltve küzdött vérszomjas vágyai ellen.

A ma éjszaka azonban más. Halloween éjjelén, teliholdkor nem bizonyult elégnek a lánc és a bilincs, a farkas kitépte magát a béklyóból, hogy tombolva követelje véres jussát.

Daniel elméjét átvette a fenevad, nem tudta kontrollálni a tetteit, külső szemlélőként nézte a pusztítást. Egy pillanatra megtorpant, amikor megérezte a lányt. Fiatal, a vére zamatos, a húsa friss, ropogós. A farkas pofájából csorgott a nyál, ahogy az elkövetkező gyilkolásra gondolt. Igen, meg fogja ölni. Szeretné lassan kiélvezni minden pillanatát, de türelmetlen, nem tud várni. Legszívesebben rávetné magát, és szétmarcangolná. De kivárja a pillanatot.

A lány telefonál, a hangja kétségbeesetten szeli át az éjszakát. Tudja, hogy Daniel ott van, és rá vár. Figyeli, ahogy a ragadozó a zsákmányát. De hiszen pont ez történik!

A farkas egy fához lapult, figyelte a lány ideges toporgását. Nem tudja eldönteni, hol van nagyobb biztonságban. Ha beszáll az autóba, csapdába esik. Ha kint marad, el tud menekülni, de van esélye? Daniel elborult elméje elmosolyodott. Nem, nincs esélye elmenekülni.

Rosie összehúzta magán a piros köpenyt, és a telefonját szorongatva kémlelte az erdőt. Tudta, hogy hallott valamit, és ez jobban aggasztotta, mint a tény, hogy esetleg megbuggyant és képzelődik. Újabb mozgás támadt, ami egyértelműen kivehető volt az éjszaka zajaiból, a lány pedig szorosan a kocsihoz lapult. Végigfutott az agyán, hogy bemászik, és magára zárja az ajtót, de ha valaki megtámadja, könnyedén betörheti az ablakot, akkor pedig csapdába szorul. Azzal áltatta magát, hogy magassarkúban el tud rohanni legalább addig, míg lerázza magáról a hibbant üldözőjét.

Amikor a zaj egyre közelebbről és közelebbről hallatszott, a lány reszketni kezdett, és kikiáltott a rejtekhelyéről.

– Fegyverem van, és tudom használni! Tűnjön innen!

A válasz azonban egy morgásba hajló nevetés volt. Rosie megdermedt, amikor ráeszmélt, a különös kukkoló talán nem ember. A nevetés viszont egyértelműen emberi volt.

A lány megrázta a fejét. A pánik elvette az eszét. Még, hogy nem ember! Hogy juthatott ilyesmi az eszébe? Kilesett az autó mögül, egyenesen arra, ahonnan a zajok származtak, és meghűlt az ereiben a vér. Egy legalább két méter magas alak állt a fák között, egyenesen őt bámulta, de volt benne valami, ami halálra rémisztette a lányt. Bár sötét volt, az arca mégis kirajzolódott az árnyak közül. Rosie majdnem felsikított, amikor megpillantotta.

Egy óriási farkasfej vicsorgott rá, mégis két lábon állt, mint egy ember. Ujjai hatalmas karmokban végződtek, a morgása pedig egyenes arányban nőtt a lány félelmével. Mintha csak érezné, ahogy a rettegés eluralkodik a lányon, és élvezi.

Rosie nem bírt elszakadni a látványtól, pedig tudta, hogy rohannia kellene. Csak bámulta a lényt, ami sárgán csillogó szemmel szintén őt figyelte. És mosolygott. A lány meg mert volna esküdni, hogy mosoly terült el rémisztő pofáján.

Daniel megpillantotta a lányt. Ködös elméje mélyén egy név sejlett fel, mintha ismerné. És tényleg, ahogy erősen koncentrált, megtalálta a keresett nevet. Rosie, az iskola királynője. Csinos, magabiztos, őrjítően szexi. Danielnek rémlett, hogy nemrég még odavolt érte. Aztán meglátta azzal a gerinctelen hernyóval, Peterrel. A fenevad felüvöltött a lelke mélyén, bosszúra szomjazott. Hogy meri lecserélni őt egy undorító dj-re? Daniel érezte, ahogy elönti a düh, karma a tenyerébe vájt. Szerette volna, ha nem ismeri az áldozatot, de így, hogy Rosie az… Daniel elégedetten mosolyodott el. Elégtételt fog venni minden sérelméért.

Amikor a lány szánalmas próbálkozását hallotta, felnevetett mindkét fele. Tudta, hogy a lányban lassan összeáll a kép, amikor pedig megpillantotta teljese valójában, szinte hallotta, ahogy az apró részletek a helyére kattannak a lány elméjében.

Daniel bízott benne, hogy mostanra arra is rájött, nincs esélye, nem tud elmenekülni. Mivel meg sem moccant, valószínűleg beletörődött, hogy ennyi volt. A fenevad közelebb lépett, mire a zajra a lány felsikított, és rohanni kezdett. A farkas örömében felüvöltött, nagyon vágyott az üldözés izgalmára. Utána vetette magát, persze a lány ezekkel a sarkakkal nem jutott messzire.

A vadállat utolérte, és erősen meglökte. A lány elvesztette az egyensúlyát, majd hatalmas nyekkenéssel landolt a betonon. Daniel lassan közelített felé, de a lány még nem adta fel. Ez csak feltüzelte a fenevad vágyait, ahogy utolsó erejét összeszedve próbált arrébb kúszni. A farkas teljesen átvette az irányítást, Danielnek már nem volt beleszólása. Ami a legrosszabb, úgy érezte, nem is akarja megakadályozni a vérengzést. Ölbe tett kézzel nézte végig, ahogy a farkas kivégzi a volt szerelmét.

A fenevad belemart a lány lábába, amire éles sikoly lett a jutalma. Élvezettel hallgatta, ahogy visszhangzik tőle az erdő. Lassan közelebb kúszott hozzá, nyála a lány arcára csorgott. Rosie el akarta fordítani a fejét, de a félelem megbénította. Egyenesen a lény szemébe nézett, amiben ismerős csillogást fedezett fel.

A farkas észrevette, hogy a lány érzései megváltoztak, ezért cselekedett. Fogait a lány vállába mélyesztette, Rosie pedig felordított. Kapálózni kezdett, le akarta rúgni magáról a lényt, de az erősen tartotta. Egy jókora darabot tépett ki belőle, és élvezettel rágta éles fogai között. A vér ráfröccsent a lány szőke hajára, bársonyos bőrére, gyönyörű arcát eltorzította a fájdalom és bemocskolta a saját vére.

A lány sírni kezdett, remegő kézzel nyúlt a sebhez, miközben könyörögni kezdett. A farkas azonban újabb pontot szemelt ki, állkapcsa a lány combján zárult össze. Rosie a fájdalomtól görcsbe rándult, felsőteste elemelkedett a földtől. A farkas pofájából immáron a vér csorgott, a lány vére, de nem hagyta áldozatát.

Utolsó harapása felszakította a lány hasát, ami megadta a kegyelemdöfést. A lány hörögve próbált levegőhöz jutni, de a vér kibuggyant a száján, és vékony patakként csordogált le az arcán. A farkas újra lecsapott, hatalmas darabot szakítva ki a vöröslő húsból. A lány könnyei keveredtek a vérével, szőke haja csatakos lett a vörös vértől.

A fenevad azonban nem kímélte. Felüvöltött, fogai egyszerre haraptak át húst, izmot, csontokat. A lány utoljára megremegett, majd tekintete üressé vált, ahogy a Holdat bámulta. Utolsó gondolata Peter volt, aki hamarosan ideér…

– Pe…ttt..e… - nyögte utolsó szavaként, mire a farkas felfigyelt. Közeledő autó zaját fedezte fel, elégedett üvöltése rázta meg a tájat.

Élete legjobb Halloween éjjele a mai, és úgy tűnik, az éjszakának még közel sincs vége. Az autó indexelt, és lassan a másik mögé gurult. A farkas visszahúzódott a sötét fák közé, várt a megfelelő pillanatra. Amikor meghallotta a férfi kétségbeesett ordítását, ismét lecsapott. 

Vége

Úgy döntöttem, nevezem a novellát egy versenyen, név szerint a Halloweeni borzongás novellacsokor elnevezésű játékon. A szavazás november 2-án indul, és szívesen vennék pár szavazatot! :)

3. fejezet

– Ne haragudj a fiam viselkedése miatt. Bizalmatlan az idegenekkel. – Peggy töltött neki egy pohár narancslevet, és immáron legalább tízedszerre is bocsánatot kért. Sarah eleinte még türelmesen bólogatott, de mostanra elfogyott a türelme.

– Peggy, nem magának kell bocsánatot kérnie. Elvégre nem maga volt udvariatlan.

– Ó, kedvesem, hagyjuk a formaságokat. Tegezz nyugodtan, nem vagyok még olyan öreg.

Sarah visszafogottan mosolygott. Úgysem marad sokáig, nem kellene, hogy bárki is a szívébe fogadja. Bár úgy sejtette, Peggynek ez a génjeibe van táplálva, ami a fiából nyilvánvalóan hiányzik.

A lánynak újra eszébe jutott a magas, sötét hajú férfi, aki csapatot gyűjt maga köré, megtámadja a védtelent, majd az idősebb előtt látványosan visszavonul. Sarah-nak ismerős volt a viselkedése, de nem jött rá, honnan. Vagy miért. Nem ismerte a fiút, mégis úgy érezte, köze van hozzá. Elég sok.

– Visszatérve… Cad jó gyerek, csak kicsit szabad szellemű.

– Igen, azt láttam. De ne izgulj, Peggy, nem vettem magamra. Ez csak egy proli, hozzám képest.

Amint kimondta, tudta, hogy hatalmas hibát követett el. Többen felhördültek, a nő pedig meghökkenve bámult rá. Hát igen, Diana nevelése. Az anyja szavai visszhangoztak a szájából.  Annyi éven át hallgatta, hogy teljesen átragadt rá. Most pedig megbántott egy embert, aki nem ártott neki. Épp ellenkezőleg. Végtelenül kedves volt vele, erre ő kis híján leparasztozta a fiát. Még ha meg is érdemelné a kis mocsok.

Peggy minden szó nélkül sarkon fordult és elviharzott a tátott szájú Bill mellett. Igen, a férfi is szem- és fültanúja volt Sarah kis bemutatkozásának. Bill úgy nézett rá… ahogy néha Dianara. Látta a szemében, hogy nem érti. Nem fogja fel, honnan ered ez a felsőbbrendűség, mások lenézése. Sarah sem tudta, mégis a vérében volt.

– Bill, nem úgy értettem… - A nagybátyja, mintha a hangjára visszatért volna a testébe, megrázta magát, és barátságosan rámosolygott.

– Tudom, kislány. És nyugi, Peggy is tudja. Nem lesz baj.

– Kicsit később bocsánatot kérek tőle.

– Jó. Az jó.

Sarah pár percig csendben nézte a lángokat, amik megvilágították a már sötétségben úszó Menedéket. A fák baljós árnyakat vetettek, az erdőkben fekete szellemekként jártak a Menedék lakói. A lány nem tudta, hogy láthatnak ennyire a sötétben, de megnyugtatta magát azzal, hogy már ismerik a terepet, ezért nem tévednek el.

Nagy levegőt vett, majd Billhez fordult. A férfi is a tüzet bámulta, de tekintete sokkal messzebb járt. Régi időkben, amiket a lány fel nem foghatott. Az arca meg-megrándult, mintha az emlékek újra és újra megsebeznék, ahogy lejátszódnak a képzeletében.

– Bill?

– Hm? – A férfi nem nézett rá, Sarah nem is hitte, hogy tényleg figyel rá, de azért folytatta. Igazából azt sem tudta, hogy fejezze ki magát.

– Cadmon… minek nevezett téged? – Bill villámgyorsan magához tért, és a lányra pislogott.

– Tessék?

– Dhom… azt hiszem, ez volt az. Mit jelent? – A férfi láthatóan zavarban volt, Sarah pedig ezerszer is elátkozta magát, amiért megkérdezte.

– Öhm, tudod, a fiúk szeretnek viccelődni. Cad csak hülyéskedett. – A lányt dühbe gurult. Ha nem akarja elmondani, akkor ne tegye, de ne hazudjon neki. Már pedig Bill nyilvánvalóan hazudott. És mindenesetre elég rosszul csinálta.

– Aha. Szóval?

– Tessék? – Bill még mindig nem tért magához, de Sarah nagyon igyekezett, hogy észhez térítse.

– Mit jelent?

– Hát valami olyasmit, hogy… - Sarah biztosra vette, hogy ismét hazudni fog, de meglepődött a válasz hallatán. - … vezető, főnök, ha úgy tetszik.

A férfi nem hazudott, legalábbis az arca nem rángatózott közben és nem tördelte a tenyerét, mint az imént.

– És milyen nyelven van?

– Hű, már ennyi az idő? Lassan vissza kéne mennünk, nem gondolod? Ha csak nem akarsz itt éjszakázni… - Bill nyitva hagyta a kérdést, és majdnem hanyatt esett a választól.

– Oké, maradhatunk. Szép itt. Csendes. – Sarah körbepillantott, és mindenütt elégedetlen tekintetek meredtek rá. Oké, nem örülnek neki. Hát aztán.

Ahogy tovább nézelődött, a fák között megakadt valamin a szeme. Egy alak állt a sötétben, egyenesen őt nézte. A lány nem tudta, hogy kicsoda, még azt sem tudta megállapítani, vajon nő vagy férfi az illető, minden esetre őt bámulta. A szeme pedig… Sarah majdnem felsikított. A szeme hirtelen átváltott vörösessárgába, akár a tűz lángja. És egyre csak őt nézte…

Sarah villámgyorsan hátranézett Billre, de a férfi már a ház felé sétált egy fiatal lány társaságában. Mire azonban visszafordult, az alak eltűnt. Te jó ég, ez meg mi az ördög volt?!

Mint akit puskából lőttek ki, Sarah Bill után sietett, aki már be is lépett a Menedékbe. A lány megtorpant a lépcső előtt, és óvatosan hátrapillantott. Többen álltak a tűz körül és mind őt nézték. Sarah számára egyértelmű volt, hogy nem szívesen látott vendég, de nem mert egyedül visszamenni. Bill láthatóan jól érzi itt magát, mást viszont nem kérhetett meg, hogy kísérje vissza.

Bánatosan lerogyott a lépcső alsó fokára, és a kézfejére támasztotta az állát. A hatalmas tábortűz eltakarta a kíváncsi szemek elől, ugyanakkor épp eléggé megvilágította, hogy némiképp biztonságban érezze magát. Amikor újra arra a szempárra gondolt, a hideg is kirázta. Összébb húzta magát, egészen apróra, és remélte, hogy senki nem veszi észre. Legfőképp az a sötét alak, aki annyira bámulta.

A háta mögött nyílt az ajtó, és Bill barátságos hangja szólalt meg mögötte.

– Hé, kölyök, minden oké? – Lehuppant a lány mellé, és figyelte, ahogy a Menedék megtelik élettel. A fiatalok helyet foglaltak a tűz körül, aztán előkerült egy gitár, a hangulat pedig kezdett hasonlítani egy kiscserkész táborozásra. Sarah-nak azonban mégis tetszett az egész „énekelek, és nincs semmi gondom” életérzés.

– Aha, persze. – Bill röviden bólintott és egy ideig hallgatta a többiek vidám énekét. Sarah fülének furcsa volt a nyelv, de mégis, mintha ismerné. Mintha már hallotta volna, egyszer, régen. A csengése olyan volt, mint amit Cadmon említett. Dhom… Sarah elég sok nyelvet beszélt és még többet ismert hallomásból, ez mégis idegen volt számára.

– Nézd, csak egy dolgot mondhatok. Ez a hely, a Menedék, nem csak nekik – körbemutatott a jókedvű fiatalokon – nyújt védelmet. Neked is, ha szeretnéd.

– Megvagyok, tényleg.

– Ne játszunk egymással. Láttam a csomagjaidat. Nem terveztél túl hosszú vakációt. Csodálom, hogy Diana-nak nem tűnt fel.

– Anya eléggé el van foglalva… elsősorban magával. Aztán jön a többi dolog, én pedig kikerülök a képből. – Bill felé fordult, de Sarah nem akart ránézni.

– Így gondolod? – A lány bólintott, és elmélyülten tanulmányozta a lángokat. – Elmondhatom, mit gondolok?

Sarah megvonta a vállát.

– Ez a te házad, nem? Azt csinálsz, amit akarsz.

– Igaz. Szerintem anyád szeret téged. Mindennél jobban. – A fiatal lány a szemét forgatta, Bill pedig felnevetett. – Persze, nehezen mutatja ki, de igaz. Szinte minden nap telefonált az elmúlt hetekben, mert mindig eszébe jutott még valami rólad, amire vigyáznom kell.

– Mert testőrt akart mellém, nem egy családtagot. Valaki, aki vigyáz rám, nem pedig törődik velem. Ha ő nem teszi, más sem teheti.

– Szerinted miért őriztet téged? – Sarah végre a férfire nézett és közömbös hangon válaszolt a kérdésre.

– Nem tudom. Paranoia? Fél, hogy elrabolják az egyetlen lányát, és nem akar váltságdíjat fizetni?

Bill, ahelyett hogy ismét nevetett volna, elkomorult, és közelebb hajolt a lányhoz. Sarah érezte a leheletét az arcán, és nem emlékezett egyetlen olyan pillanatra sem, amikor ilyen közel lett volna Bill-hez. Minden apró vonást látott az arcán, ami közelről még jobban hasonlított az anyjáéra. Sötétbarna szemébe a tűz apró lángokat rajzolt, amik élénk táncot jártak a zene ritmusára. Sarah nagyot nyelt, és félve várta a választ.

– Sokkal mélyebb dolog van elrejtve a szemed elől, mint amit el tudnál képzelni. – A lány nem egészen erre számított. Egy szidásra inkább, de ez egy újabb rejtélyt szült. Amiből egyre több és több lesz. Talán ideje lenne hazamennie, elég bonyolult így is az élete. Ráadásul a férfi hangja a szokásosnál, ha lehet, még mélyebb lett, amitől Sarah-nak az az érzése támadt, hogy ez minden eddiginél komolyabb dolog lehet. Rendesen beletenyerelt a családi titkokba. Mindenesetre bízott benne, hogy az ittléte alatt egy-kettőre fény derül.

– Ugye, nem maradunk éjszakára? – Kérdezte Sarah fojtott hangon. Bill is örült a hirtelen témaváltásnak, ismét eltávolodott tőle, és kérdőn nézett rá.

– Azt hittem, maradni akarsz. – Ja, igen. Azt mondta. Lehajtotta a fejét, de Bill az álla alatt megérintette és finoman felemelte a fejét. – Nem muszáj, ha nem szeretnél.

– De te igen. – Sarah igyekezett nem figyelni az egyre hangosodó nevetésre, ami minden bizonnyal ellene szólt. Vagy miatta.

– Hugi, én még számtalan estét tölthetek itt. Szóval?

– Mit szóval?

– Halljam a valódi okot, amiért nem akarsz itt lenni. – A lány nagyot sóhajtott, végül kibökte.

– Nem kedvelnek engem. És ez rossz… - Mielőtt Bill gondolkodott volna, kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott.

– Nem sokszor fordul elő veled, ugye?

– Nem, nem igazán.

– És azt tudod, hogy miért kedvelnek a legtöbben? Már ne is haragudj meg. – Sarah bólintott. Tudta, hogy a legtöbb barátját a pénzének köszönheti. A környéken mindenki ismeri a Blackburn családot, és mindenki közel akar lenni hozzájuk. Ha Sarah belépett valahova, ott néma csönd lett, és rengeteg ülőhely. A lány hozzá volt szokva ahhoz, hogy szeretik. Legalábbis, eljátsszák a kedvéért. Itt viszont? A legtöbben szóra sem méltatják. Hogy Cadmonról már ne is beszéljünk.

– Nem lenne jobb, ha magadért szeretnének és nem a pénzedért?

– Nem vagyok benne biztos, hogy bárki is szeretne csak magamért… - Bill felállt és maga után húzta a lányt. Sarah vonakodva indult el a férfi után, aki egyenesen a tábortűzhöz vezette.

– Gyere, itt a remek alkalom, hogy kipróbáld. Ha nem tetszik, hazamegyünk.

– Megígéred? – A férfi a szívére tette a kezét, és ünnepélyes hangon közölte.

– Megígérem!

– De mellettem maradsz, ugye? – Bill nevetve ölelte át az unokahúgát és nyomott egy puszit a feje búbjára.

– Hát persze, hogy melletted maradok!

2. fejezet

A motor duruzsolva állt le a lepukkant, spártai kis faházikó előtt. Semmi díszítés, semmi cicoma. Sarah már most utálta az egészet. Hagyta, hogy a szülei Carloval egyetemben kipakolják az autóból a bőröndjeit, miközben ő a kocsi oldalának dőlve figyelte a tevékenységüket. James felnézett, szemöldökét magasan a szemüveg fölé húzta.

– Te nem segítesz? – Sarah válaszra sem méltatta, egyszerűen elnézett más irányba. A fák között azonban mozgást vett észre.

Egy magas, fekete hajú férfi lépett ki az erdőből. Hosszú haja hátul lófarokban össze volt fogva, egyik kezében pedig egy bozótvágót tartott. Testhez simuló, sötétzöld pólót és hozzá illő, terepszínű nadrágot viselt, a lábán pedig egy fekete katonai bakancs.  Tisztára, mint Rambo.

– Helló városlakók! – James széles vigyorral, kézfogással köszöntötte a sógorát, ám Diana már közel sem volt ennyire lelkes. A bátyja külsőre szöges ellentéte volt, míg Diana szőke hajú volt, Bill ébenfekete. A nő karcsú, vékony, a férfi pedig magas, szálkás. Sarah azonban tudta, hogy nem minden a külső. A természetük ugyanolyan. Épp olyan makacs, meggondolatlan mindkettő, ezért is vannak állandóan haragban. Ha egyik fél sem enged, akkor sosem lesz békülés.

– William. – Diana hangja rideg, érzelemmentes. Nyoma sem volt a viszontlátás örömének, hogy újra találkozhat a bátyjával. Bill megrázta magát és elfintorodott.

– Apa hívott mindig így.

– Tudom.

– Utáltam.

– Tudom. – Bill hidegen elmosolyodott, majd Sarah felé fordult.

– Na, kishölgy, várod már az erdei kalandot? – Sarah a szemét forgatta. James szigorúan ránézett, így végül is kénytelen volt bólintani.

– Hát persze, Bill bácsi.

– Ó, hagyd már! Egyszerűen csak Bill. – Sarah röviden biccentett.

– Oké. Bill.

Diana körülnézett, nyilván valóan keresett valamit. Vagy valakit. Sarah nem tudta, hogy Bill egyedül él-e, vagy azóta beújított egy nagynénit is. Minden esetre az anyja kémlelő tekintetéből ezt gyanította. De aztán furcsa dolgot kérdezett.

– A kolóniád merre van? – Sarah nem egészen értette, mire akar kilyukadni az anyja, de Bill arckifejezéséből ítélve, semmi jót nem jelentett.

– Nem lesz baj.

– Nem ezt kérdeztem. – Az anyja továbbra is az erdőt fürkészte gyanakvóan, mire Bill megadóan sóhajtott.

– Biztos távolságra innen. Most jó?

– Igen, most jó. – Különös párbeszéd, még James sem értette. Hol Dianára pislantott, hol Billre, de egyikük arca sem árult el semmit. Sarah megrettent. Hova akarják zárni két hónapra? Jól meggondolta az anyja? Ideveti ennek a… bizarr embernek a karmai közé? Egyáltalán nem érezte magát sem felnőttnek, sem érettnek, ha itt volt Bill. Te jó ég, tényleg fél a nagybátyjától?

– Nos, jobb, ha mielőbb indultok. Még lemaradtok Afrikáról! – Bill Sarah mellé lépett, és bátorításképp megszorította a vállát. – Mi jól elleszünk a kiscsajjal!

Sarah lerázta magáról a férfi kezét, és eltátogott egy „kérlek”-et, még utoljára, hátha bejön. Nem jött be, James nyomott egy puszit a homlokára, az anyja pedig szorosan megölelte, és a fülébe suttogott.

– Vigyázz magadra! És ne menj sötétedés után az erdőbe, világos? – A lány örömmel bólintott. Nincs az a pénz, amiért kimerészkedik valaha is a vadonba. – Szeretlek, kicsim. Hidd el, hamar eltelik ez a két hónap!

Beszálltak az autóba, Carlo pedig kerék-csikorgatva porzott el a Mercedesszel. Úgy tűnik, ő sem kedvelte az erdőt. Vagy Billt. Vagy Billt az erdőben.

Amikor a por is alászállt, Sarah még mindig ugyanott állt, ahol eddig, Bill viszont már nem volt mellette. Sarah nem is emlékezett rá, a férfi mikor sétált el mellőle, ha egyáltalán elsétált, és nem vált köddé. Már bármit elhitt volna. Akkor rezzent össze, amikor a nagybátyja a házból kiáltott ki neki.

– Hé, nem vagy éhes? – Mintegy végszóra, a lány hasa nagyot korgott. Bill elvigyorodott, és felemelt egy főzőkanalat. – Gyere, mindjárt kész a vacsi.

– És mi lesz a menü? Mókuspörkölt? – Sarah nagyot sóhajtva fordult az apró ház felé, és el sem tudta képzelni, hogy fog fognak elférni ebben ketten. A veranda minden esetre elég otthonos volt, két karosszék állt egymás mellett, nem messze a bejárati ajtótól, amit egy szúnyoghálós ajtó előzött meg. A karosszékek között egy pici, sötétbarna dohányzóasztalka állt, rajta egy hamutartóval, néhány újsággal és egy légycsapóval. Még a végén kiderül, hogy Bill is ugyanolyan normális, mint a többi ember. Leszámítva, hogy remeteként él az erdő mélyén.

– Nem vagy vicces. A mókus csak rántva jó! – Bill elérte a kívánt hatást, Sarah undorodva vonaglott meg. A férfi nagyot nevetett, majd hozzátette. – Ugyan már, csak viccelek. Ugyanolyan marhasteak, mint amit Miguel csinál neked.

Miguel, a szakács néhány éve került Blackburnékhez, de Diana leszerződtette egy egész életre. A spanyol származású férfi istenien főz, remekül ötvözi az amerikai ételeket a latinos stílussal.

– Kötve hiszem.

– Oké, talán mégsem, de hidd el, ez is finom lesz. – Mivel a gyomra újra hangot adott a türelmetlenségének, Sarah belépett a házba. És elámult.

A pici, erdei ház tele volt a legmodernebb felszerelésekkel. A konyha ragyogott a rengetek krómtól, a nappaliban pedig akkora tévé volt, ami eltakarta a fél falat. Sarah legalább nyolc hangfalat számolt a ház különböző sarkaiban. Ha itt egyszer megszólal valami, azt tuti, hogy a városban is lehet hallani.

– Nem rossz kéró. – Bill kivett két tányért, és az asztal két végébe rakta. Még nem voltak olyan viszonyban a lánnyal, hogy egymás mellett üljenek, így mindketten az asztalfőnél foglaltak helyet. Mint két egyenjogú fél.

– Kösz. Örökség volt, bár egy kicsit felturbóztam. – Sarah leült a hozzá közelebb eső teríték elé, és nagyot szippantott a felé áradó, ínycsiklandozó illatokból. A párolt zöldségeknek egyenesen mennyei ízük lehet, az illatuk alapján. A lány nem tudta, hogy Miguel honnan szerzi be a konyhára a dolgokat, de az biztos, hogy ezt a zöldségest fogja neki ajánlani.

– A nagypapától? – Bill bólintott.

– Igen, William hagyta rám. Meg ezt az egész erdőt, ha körbenézel.

– Szép. Már, ha szereted a remete életet. – Sarah felhúzta a szemöldökét, mire a férfi jóízűen felnevetett.

– Igen, kissé elhagyatott, bevallom. De nem vagyok egyedül. – Sarahnak eszébe jutottak az anyja szavai.

– A kolóniád? – Bill bólintott, a lány pedig remélte, hogy többet is mesél róla. Igaza lett.

– Tudod, nem messze innen, van egy nagyobb ház. Amolyan erdei iskola lehetett annak idején. Most viszont menedékül szolgál.

– Menedék? Kiknek? – Bill közben megterített, a gőzölgő étel fenséges falatokat ígért.

– Bárkinek. Akinek szüksége van rá. Akik elszöktek otthonról, vagy menekülnek, persze nem a törvény elől, félre ne értsd. De mindenkinek van valami a múltjában, ami előbb utóbb menekülésre készteti. Én pedig befogadom őket. Akár árvák, akár van családjuk. Ha ide jönnek, kapnak egy újat.

– Hogyhogy erről sosem hallottam? – Levágott egy kis szeletet a húsból, és felszúrt pár zöldborsót a villájára, közben türelmetlenül várta a választ. Bill tekintete távolba meredt, mintha a múlt játszódna le a szemei előtt. Valószínűleg így is volt, mert amikor megszólalt, a hangja bánattal és keserűséggel volt telve.

– Anyád nem érti ezeket a dolgokat. Hogy vannak, akiknek az élet szenvedés. Küzdelem. Gyötrelem. – Sarah bólintott. Diana tényleg pont ilyen volt.

– Azt hitte, minden könnyű és egyszerű. Mint neki. Nem gondolta sosem, hogy fájdalmas. Amikor kiderült, hogy csak én… - Bill hirtelen abbahagyta a beszédet, és a lányra meredt. Sarah érezte, hogy hajszál híján megtudott valamit, valami fontosat, de a férfi az utolsó pillanatban észbe kapott.

– Inkább együnk, aztán megmutatom a Menedéket. Mit szólsz?

– Oké, benne vagyok. – Reménykedett benne, hogy talán többet is megtud a családja múltjáról. Úgy tűnik, tartogat még meglepetéseket ez a két hónap.

Miután megvacsoráztak, Bill összepakolt, és elmosogatott. Sarah kényelmetlenül érezte magát, eddig sosem kellett ilyenekkel foglalkoznia. Most is úgy álldogált, mint valami szerencsétlen flótás, aki azt sem tudja, mi fán terem a szivacs és a mosogatószer. Billnek nem volt mosogatógépe, így kézzel csinált meg mindent. A hatalmas termete és lapátkezei ellenére ügyesen bánt a tányérokkal, szép egymás után pakolta őket a csepegtetőbe. Amikor végzett, felkapta a kabátját, és intett Sarahnak, hogy kövesse. A ház belsejébe vezette, ahol egy hátsó kijárat nyílt, egyenesen az erdő felé.

Ha Sarah egyedül lenne, valószínűleg sosem merészkedne erre. Bill azonban úgy tűnt, otthonosan érzi magát a zöld környezetben. Hamar rá is talált egy kis ösvényre, és gyakorlott mozdulatokkal hajtogatta el az ágakat a lány elől.

Sarah egy pillanatra sajnálni kezdte, hogy nem hozott több ruhát, de főleg cipőt, gyorsan emlékeztette magát, hogy nem marad sokáig. Nem bírná itt két hónapig, és nem is akar itt maradni. Úgy tűnt, sikerült meggyőznie magát, hogy egyáltalán nem ámult el az őt körülvevő nyugalomtól, a levelek halk zizegésétől, a madarak élénk énekétől

Bill hirtelen megtorpant, hátrapillantott és vigyorogva kérdezte:

­– Na, felkészültél? – Sarah bólintott, majd a férfi széthúzta az előtte lévő ágakat, így feltárult előttük a Menedék.

Egy hatalmas faépület magasodott elő a fák közül, teljes összhangban a természettel. A háromszintes ház kiköpött mása volt Bill erdei házikójának, leszámítva, hogy a Menedék mintegy négyszer nagyobb volt annál. A tornácon számos hintaszék sorakozott, az asztalkákon pedig megannyi pohár, tányér és újság várt a lakókra.

A ház körül hirtelen nyüzsgés támadt, ahogy meglátták a két betolakodót. Persze a lány tudta, hogy a felbolydulás egyedül neki köszönhető. A dühös tekintetek őt célozták, Billre, mint valami magasabb hatalomra tekintettek. Mint a kolónia fejére, ahogy az anyja hívta az ittenieket.

Bill karon fogta Sarah-t, és közelebb vezette a tömeghez. A Menedék előtti tisztás területen hatalmas tábortűz lobogott, körülötte pedig farönkök és padok voltak körben elhelyezve. A lány szinte látta maga előtt az esti összejövetelt, ahogy a tűz körül ülnek, a holdfény megvilágítja az arcukat és boldogan énekelgetnek. Sarah sosem vett részt ilyen mulatságokon. Az anyja túlságosan közönségesnek tartotta, ezért egyetlen egyszer sem engedte el. A lánynak csak egy alkalommal sikerült kiszöknie a szobájából, de már a kapuban utolérték, hála a mozgásérzékelőknek.

– Gyere, bemutatom a többieket! – Bill nagyon lelkes volt, de Sarah kissé tartott a fogadtatástól. A férfi először egy középkorú, mogyoróbarna hajú és szemű nőhöz vezette. – Sarah, ő itt Peggy. A mi tyúkanyónk, ha úgy tetszik. Ő végzi a Menedék körüli munkákat, takarítást, étkeztetést.

– Üdv. – Sarah udvariasan a kezét nyújtotta a nő felé, de Peggynek más szándékai voltak. Harsányan felnevetett, és szorosan magához ölelte a meglepett lányt. Kétszer arcon is csókolta, miközben nevetve nézegette.

– Jaj, angyalom, el sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy megismertelek! Bill már hetek óta rólad áradozik. – Sarah a férfira pislantott, aki mereven a földet bámulta. Ki hitte volna…

– Nemsokára megismered a fiamat is. – A lány szemöldöke a homlokáig szaladt. Peggy nagy mosollyal nyugtázta a meglepettségét.

– Hát igen. De megnyugtatlak, nem előlem szökött el. Az apja… nehéz természetű férfi. Cadmon pedig pont ugyan ilyen. És hát…

– Értem. – Sarah bátorítóan a nőre mosolygott. Valószínűleg ő is ezért hagyta el a férjét. A „nehéz” természete miatt. A lánynak azonban feltűnt valami. Bill nem csak őmiatta volt zavarban. Ahogy Peggyre nézett… Sarah mindent tudóan vigyorgott Billre, aki egy „mi van”-t tátogott felé.

– Ez meg mit keres itt?

A kellemes bájcsevejt egy dühös hang szakította félbe. A ház mögül fiatal férfiak csoportja közeledett feléjük, élükön egy sötét hajú, magas férfival. Nem lehetett több huszonötnél, a járása és tekintete azonban sokkal többről árulkodott. Hamar fel kellett nőnie, és eddig remekül állta a próbát.

Sarah leesett állal figyelte, ahogy egyre közelebb ér hozzá, mégsem érezte, hogy félnie kéne. Volt valami vad a férfiban, ugyanakkor látta a szemében, egy nagyon eldugott kis szegletben, hogy nem akarja bántani. Ez csak erőfitogtatás.

A lány ösztönös reakcióként kihúzta magát, és szembefordult a fiúval.

– Sarah. Hát te?

– Semmi közöd hozzá. – Sarah hallotta, ahogy mögötte Peggy levegőért kapkod. Hirtelen leesett neki.

– Te vagy Cadmon! – Vidáman felkiáltott, a férfi pedig büszkén húzta ki magát, majd Bill felé fordult.

– Azt mondtad, nem hozod ide. – Bill hangja fenyegetően, ellentmondást nem tűrően dörrent.

– Cadmon, tudd, hol a helyed! – Ezzel a férfi magatartása teljesen megváltozott. Az előbbi pökhendi viselkedés helyett egy meghunyászkodó, engedelmes tartást vett fel. Nem úgy, mint ahogy egy fiú hajt fejet az apja előtt. Itt sokkal többről volt szó. Sarah érezte, hogy mélyebb a kapocs, mint a családi vonás. Persze, hiszen Cadmonnak nem Bill az apja, de mégis. Hiszen a férfi fogadta be, amikor mindenki más elfordult tőle, mint itt mindenkitől. Egyfajta apafigurává lépett elő Bill, ha akarta, ha nem.

– Igenis, Dhom!* – Sarah nem értette az utolsó kifejezést, de a többiek arcáról nem olvasott le döbbenetet, vagy értetlenséget. Bill és Peggy dühösen pislantgatott hol rá, hol Cadmonra. Nem igazán tudta, hogy miért, de ha agyonlövik, akkor sem kérdez rá. Még a végén tényleg lelövik. Mindent kinéz ezekből a csavargókból. Ha pedig ez a kis nyikhaj a bandavezér? Talán a reggelt sem éri meg, ha kint marad az erdőben. Diana figyelmeztette, hogy ne jöjjön ide, és érezte, hogy életében talán először szót is kellene fogadnia.

*uram

1. fejezet

Tizenhét évvel korábban

– Uram, megtámadták a kastélyt!

William Blackburn háttal állt a még lihegő szolgának, és épp a fényesen csillogó páncélingét csatolta magára. Nem is törődött azzal, hogy megforduljon, úgy válaszolt neki.

– Tudom. Menj, rejtőzz el! Vidd a családodat is.

A szolga azonban hezitált, és bizonytalanul kérdezett vissza.

– De uram… mi lesz Önnel? Megvédjük a kastélyt, de Önnek menekülni kell. Ha meghal a király…

– Akkor új királyt lép a trónra. – William végre megfordult, teljes harci felszerelésben. A szolga egy pillanatra elámult, majd újra belekezdett volna a mondandójába, de William leintette. – Szolga, teljesítsd a parancsomat!

Ellentmondást nem tűrően csendült fel az uralkodói hang, ami rendre utasított minden alattvalót. A farkasok ösztönösen engedelmeskedtek a királynak, legyen bármi a parancs. Ezért volt feltétlen fontos, hogy a megfelelő ember uralkodjon. A hatalom nem kerülhet rossz kezekbe. Főleg nem Galawyn fattyainak karmai közé.

William felkapta a kardját, és párat suhintott vele, gyakorlásképp. Elégedetten állapította meg, hogy végre hasznát veszi az állandó vívásedzéseinek.  Bár még mindig bizakodott, hogy nem kerül sor a tettlegességre.

Mintegy válaszul a gondolatára, hatalmas robbanás töltötte be a kastély falait. William összerezzent, a képek a falról mind lehullottak, és nagyrészük össze is tört. Akárcsak a felbecsülhetetlen értékű szobrok és vázák. A szíve fájdalmasan dobbant meg. Egész életében gyűjtögette az ereklyéket, hogy ezek a banditák némi dinamittal tönkretegyenek mindent.

Amint elült a por, nagy riadalom támadt a folyosón. A szolgák, felszolgálók, inasok és szobalányok összevissza rohangáltak, a megtépázott ajtón beszűrődött riadt kiáltozásuk.

– Betörték a kaput! Nincs menekvés! Galawyn átka utoléri Blackburnéket!

William bosszúsan fújt egyet. Még hogy átok! Ha! Ezek a bugrisok azt sem tudják, miért harcolnak. A vérfarkasok csaknem kihaltak, így nincs nép, ami felett uralkodhatnának.

A király erősen koncentrált, majd egy gondolathullámot indított útjára, és reménykedett, hogy a fia elég erős, hogy megérezze.

A fiú néhány perccel később válaszolt is.

– A kapunál vagyok, apám. Szükséged van rám?

– Igen, azt akarom, hogy rejtsd el a húgod, te magad pedig gyere a kastélyba. – Adta ki a parancsot újfent, amire dühödt morgás volt a válasz. William, az ifjabb, szívesebben harcolt volna a csőcselékkel, mintsem elbujdokoljon a biztos falak között. De a király nem kockáztathatta meg, hogy elveszítse utódait. Ha vele valami történik, az egyiküknek kell átvennie a helyét. Sem Diana, sem William nem volt azonban felkészülve az uralkodásra, így az idős férfi addig marad életben, ameddig csak lehetséges.

A gondolataiból kopogás szakította ki. Felemelte a kardját. A fia nem kopogna, a szolgák pedig mind elmenekültek. Ez nem lehet más, csak…

– Kegan, ne játszadozz! – Kiáltott ki William, mire az ajtó kinyílt és egy magas, sötét hajú férfi állt a folyosón, arcán széles mosoly terült szét. Kegan Galawyn leszármazottja, aki őséhez hűen, éjt nappallá téve azon igyekezett, hogy megdöntse a trónt, és ezzel eltiporja Blackburnéket. 

– William! Nem is mondtad, hogy bulit tartasz. Az én ízlésemnek kicsit zajos és poros, de haladni kell a korral, nem igaz? – Mézes-mázos hangon beszélt, közben le nem vette a szemét a királyról és a kardjáról. – Felfegyverkeztél? Ellenem?

– Takarodj, kutya! Nincs helyed e falak között!

– Azt majd meglátjuk! – Kegan támadó állásba helyezkedett, szemfoga megnyúlt, alakja megnagyobbodott, ahogy megkezdte az átváltozást. William nem akart átváltozni, a páncél nem engedte volna, de tudta, így is le fogja győzni a trónbitorlót.

A következő pillanatban Kegan megindult felé, ő pedig meglendítette a kardját, és lecsapott. Kegan ügyesen elugrott az éles penge elől, és újra támadt.

Agyarak csattogtak, fém csörrent, a csatát lihegés és morgás hangja tarkította.

William megunta a vaktában csatározást, és egy váratlan mozdulattal kirúgta Kegan lábát, majd kardját a torkának szegezte.

– Hívd vissza az embereidet, és nem öllek meg! – Kegan azonban csak mosolygott, ami összezavarta a királyt. Épp annyira, hogy ne vegye észre, mire készül az áruló.

Kegan egy apró tőrt csúsztatott ki a derékövéből, és egy laza mozdulattal elmetszette a király torkát.

A fiatal William épp ekkor toppant be a szobába.

Kegan hidegen elmosolyodott, miközben a király hörögve kapott a torkához, majd összeesett. Az áruló a király nadrágjába törölte a saját vérét, majd a fiúhoz fordult.

– Apád nem érzi jól magát. Szerintem követned kéne! – Azzal megindult William felé, de a fiú gyorsabb volt. Egy laza ugrással átszelte a köztük lévő távolságot, és felnyársalta kardjával. Kegan arcáról lehervadt a mosoly, ahogy megérezte a pengét a gyomrában. Meleg vér csordult végig a fémen, egészen William kezéig, de a férfi rezzenéstelen arccal tartotta a kardot. Amikor meggyőződött róla, hogy Kegan nem mozdul többet, hagyta, hadd zuhanjon a padlóra.

Az apjához sietett, aki riadt tekintettel pislogott rá. William azt sem tudta, mit csináljon. Tudta, sokat már nem segíthet, mégis enyhíteni akarta apja szenvedését.

Megtörölte a homlokát, mire a király elkapta a kezét.

– Te… kir…kir… - hörögte William, mire a fiú megértette, és megrázta a fejét.

– Nem, nem lehet! Én nem vagyok uralkodó! Majd Diana… - A király ismét mondani próbált valamit.

– Te… Nem… a lány. – Utolsó szavai voltak ezek, majd végleg átadta magát a felette köröző halálnak. William ordítva követelte vissza apját, de hiába. A halál nem kegyelmez senkinek.

Végső akarata pedig az volt, hogy foglalja el a trónt. William azonban képtelen volt teljesíteni. Egyszerűen nem tudta megtenni.

A trón pedig azóta is türelmesen vár, hogy elfoglalja a bátor, erőskezű király… Vagy királynő.

Napjainkban

– De anya!

Sarah hisztérikus hangja betöltötte a hatalmas hálószobáját. Az anyja már az ajtóban állt, és határozottan megrázta a fejét.

– Nem, kicsim, ezt már megbeszéltük. Elmész Billhez. – Sarah nagyot dobbantott, akár egy nyolcéves, legszívesebben pedig a földhöz vágta volna magát, és hangosan sírt volna. De egy érett, felnőtt, tizennyolc éves lány nem tesz ilyet, főleg, ha épp arról győzködi a szüleit, miért nincs szüksége bébiszitterre, amíg azok Afrikába mennek valami munka miatt.

– Apa! Segíííts!

– Ácsi, kishölgy! Eszedbe se jusson! – Sarah azonban már el is viharzott az anyja mellett, egyenesen az apja dolgozószobájához rohant. Kopogás nélkül feltépte az ajtót, és a hatalmas, irathalmazoktól roskadozó íróasztal mögött meg is találta az apját. A szemüveges, enyhén őszülő férfi felnézett a papírokból, és mosolyogva fogadta az egy szem lányát.

– Újra kezdtétek, ugye? – Sarah ledobta magát a fekete bőrfotelbe, és csak bólintott.

– De segítened kell! Nem kell bébiszitter, tudok magamra vigyázni. – A lány igyekezett érett képet vágni, de az apja oldalra biccentette a fejét.

– Anyád nem így gondolja…

– Anya azt hiszi, még mindig tíz éves vagyok, akit nem lehet egyedül hagyni, mert lenyel valami apróságot. De nézz rám! Felnőtt nő vagyok! – Azzal felpattant, és szavainak nyomatékot adva végigmutatott magán, és körbefordult az apja előtt. A férfi ismét elmosolyodott, majd egy köhintéssel megérkezett Sarah édesanyja is. A magas, hosszú, szőke hajú nő mindig is féltve óvta a lányát, talán túlságosan is. Sarah nem mehetett kíséret nélkül sehova, a középiskola kész rémálom volt számára.

Diana alig talált megfelelő embert, aki szemmel tarthatta a lányt, hiszen mindegyiket kicselezte. Mindig meglépett, amibe az asszony szinte beleőrült. Most sem talált senkit, aki alkalmas lett volna a feladatra. Kivéve Billt.

A bátyja.

Istenem, mennyi ellenérzést váltott ki belőle a puszta gondolat is. Bill… más. Diana nem akart rá hasonlítani, azt pedig, hogy Sarah is olyan legyen, mint ő, egyszerűen nem engedhette meg. Most mégis arra készül, hogy két hónapig összeeressze őket.

– Sarah! Nem vitatkozom. Pakolj össze, és induljunk! – A lány kétségbeesetten nézett az anyjára, aki a szobája felé intett. Közelebb lépett az apjához, de ő feltartotta a kezét, védekezésképp.

Sarah úgy érezte, kicsúszik alóla a talaj. Volt valami fura Bill bácsikájában, amit egyáltalán nem akart tudni vagy megismerni. Amíg kicsi volt, a férfi gyakrabban jött hozzájuk, de valami megváltozott. Az anyja hirtelen már nem hívta meg, és ők sem mentek hozzá. Pedig Sarah nyaranta volt nála néhány napot, olyankor nem látszott furcsának, vagy bizarrnak. De ahogy egyre idősebb lett, feltűnt neki egy-két dolog. A beszéde kezdett megváltozni, a hangja elmélyült, a testét pedig folyamatosan sebek borították. Persze, mindig kitalált valami mesét, hogy mi történt vele, de egyik sem volt túl hihető.

Sarah-nak csak elképzelései voltak, hogy mi történik a férfival. Néhány összefügg a sátánista szektákkal, pár az illegális ketrecharccal, egy-kettő pedig Mauglival, a dzsungel fiával. Bill is afféle dzsungellakó, a fakunyhója mélyen bent van az erdőben. Talán ezért változott meg, az elszigeteltség nem tesz jót az embernek.

Sarah minden esetre nem akarta megtudni a valódi okot. Egyszerűen csak érezte, hogy ez rossz, hogy neki nem szabad oda mennie. Akár egy hatodik érzék, tudta, hogy valami gond lesz az ottléte alatt. És félt, hogy mindez vele fog megtörténni. 

Sarah dühösen pakolászta össze a holmijait. Pár póló, néhány nadrág, fehérnemű, pipere. Csak a legfontosabbak. Úgysem marad sokáig… Kopogtak az ajtón, mire mérgesen bezipzárazta a bőröndjét.

– Tessék! – Az anyja aggódó hangja szólalt meg a túloldalról.

– Nézd, Sarah, tudom, hogy most utálsz, de meg kell értened. Nem akarlak egyedül hagyni.

– Anya, tizennyolc vagyok. Tudok magamra vigyázni. – Sarah rátámaszkodott a bőröndre, és nagy levegőt vett. Tényleg ennyire nehéz elfogadni, hogy már nem kislány többé?

– Nem, nekem kéne rád vigyáznom. De ha nem tudok, olyan emberre akarlak rábízni, akit ismerek és bízok benne. – A lány majdnem felnevetett.

– Ez lenne Bill bácsi? – Sarah odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta az anyja előtt. Meglepetésére az apja is ott állt mellette, és bátorítóan fogta a vállát.

– Igen, elég fura, de így van. Bill a bátyám, bízom benne. Még akkor is, ha…

– Ha? – Kérdezett vissza Sarah, mert érezte, hogy az anyja most valami nagyon fontos dolgot hallgatott el. Egyre különösebb ez az egész.

– Nem számít.

– Király. Titkolózol egy férfiról, akihez épp most küldtél el két hónapra. Egyszerűen fantasztikus. – Sarah visszatért a pakoláshoz, majd, amikor úgy döntött, kész van, felkapta a fekete bőrkabátját, és elsietett a szülei mellett.

– Hozhatjátok. – Vetette oda, mindegy mellékesen, de tudta, hogy most még ezt is megteheti. Igaza lett, néhány perc múlva Diana és James sétált ki az autóhoz, kezükben az ő csomagjai. Bepakolták a csomagtartóba, és elfoglalták a helyüket.

Carlo, a sofőr barátságosan rájuk mosolygott, és rákacsintott Sarah-ra. A lány kedvelte az idősödő latin-amerikai férfit, mindig kedves volt vele, és rendesen elvégezte a dolgát. Soha nem volt rá panasz, pedig Sarah néha heccből is igyekezett lehetetlennek tűnő feladatokat adni neki. Carlo azonban kiállta a próbákat, így a lány nem zaklatta többet.

– Hova parancsolja, Milady? – Enyhe akcentusa volt már csak, ami érthető, hiszen régóta él a Blackburn családdal. Sarah rokonai mindig is jómódú, tehetős família volt, megengedhetett magának cselédeket, sofőröket, szakácsokat, és hatalmas, már-már palotákat. A lány nem igazán volt tisztában azzal, hogy honnan gyűjtöttek össze ennyi pénzt, de valahogy nem is foglalkoztatta különösebben a téma. Elfogadta, hogy neki mindene megvan, bármit is akarjon.

Sosem volt problémája, hogy mit vegyen fel, milyen cipőt húzzon, hiszen a ruhásszekrénye inkább hasonlított egy kisebb szobára, mint tényleges szekrényre. Álom élete volt.

Erre most arra kényszerítik, hogy két hónapig egy fakunyhóban éljen az erdő közepén? Azt már nem!

– A bátyámhoz, Carlo, kérem. – Felelt az anyja csendesen. Úgy mondta a szavakat, mintha kínszenvedés lett volna neki. Sarah gondolatban újra felidegesítette magát. Nem az anyját száműzik az isten háta mögé, hanem éppen őt. És mégis, Diana olyan fájdalmas arcot vágott, mintha legalább kivégzésre mennének.  

– Igenis, Milady.

A sofőr kigurult a tekintélyes méretű, éjfekete Mercedesszel az udvarról, és egyenesen a városból kivezető utat célozta meg.

Sarah duzzogva, ölbe tett kézzel ült a szülei között, nem nézve egyikkőjükre sem. Eldöntötte, amint lehet, meglép Billtől. Úgy sejtette, a fickó nem is fogja bánni, ha nem kell egy tinire vigyáznia.