1. fejezet

Tizenhét évvel korábban

– Uram, megtámadták a kastélyt!

William Blackburn háttal állt a még lihegő szolgának, és épp a fényesen csillogó páncélingét csatolta magára. Nem is törődött azzal, hogy megforduljon, úgy válaszolt neki.

– Tudom. Menj, rejtőzz el! Vidd a családodat is.

A szolga azonban hezitált, és bizonytalanul kérdezett vissza.

– De uram… mi lesz Önnel? Megvédjük a kastélyt, de Önnek menekülni kell. Ha meghal a király…

– Akkor új királyt lép a trónra. – William végre megfordult, teljes harci felszerelésben. A szolga egy pillanatra elámult, majd újra belekezdett volna a mondandójába, de William leintette. – Szolga, teljesítsd a parancsomat!

Ellentmondást nem tűrően csendült fel az uralkodói hang, ami rendre utasított minden alattvalót. A farkasok ösztönösen engedelmeskedtek a királynak, legyen bármi a parancs. Ezért volt feltétlen fontos, hogy a megfelelő ember uralkodjon. A hatalom nem kerülhet rossz kezekbe. Főleg nem Galawyn fattyainak karmai közé.

William felkapta a kardját, és párat suhintott vele, gyakorlásképp. Elégedetten állapította meg, hogy végre hasznát veszi az állandó vívásedzéseinek.  Bár még mindig bizakodott, hogy nem kerül sor a tettlegességre.

Mintegy válaszul a gondolatára, hatalmas robbanás töltötte be a kastély falait. William összerezzent, a képek a falról mind lehullottak, és nagyrészük össze is tört. Akárcsak a felbecsülhetetlen értékű szobrok és vázák. A szíve fájdalmasan dobbant meg. Egész életében gyűjtögette az ereklyéket, hogy ezek a banditák némi dinamittal tönkretegyenek mindent.

Amint elült a por, nagy riadalom támadt a folyosón. A szolgák, felszolgálók, inasok és szobalányok összevissza rohangáltak, a megtépázott ajtón beszűrődött riadt kiáltozásuk.

– Betörték a kaput! Nincs menekvés! Galawyn átka utoléri Blackburnéket!

William bosszúsan fújt egyet. Még hogy átok! Ha! Ezek a bugrisok azt sem tudják, miért harcolnak. A vérfarkasok csaknem kihaltak, így nincs nép, ami felett uralkodhatnának.

A király erősen koncentrált, majd egy gondolathullámot indított útjára, és reménykedett, hogy a fia elég erős, hogy megérezze.

A fiú néhány perccel később válaszolt is.

– A kapunál vagyok, apám. Szükséged van rám?

– Igen, azt akarom, hogy rejtsd el a húgod, te magad pedig gyere a kastélyba. – Adta ki a parancsot újfent, amire dühödt morgás volt a válasz. William, az ifjabb, szívesebben harcolt volna a csőcselékkel, mintsem elbujdokoljon a biztos falak között. De a király nem kockáztathatta meg, hogy elveszítse utódait. Ha vele valami történik, az egyiküknek kell átvennie a helyét. Sem Diana, sem William nem volt azonban felkészülve az uralkodásra, így az idős férfi addig marad életben, ameddig csak lehetséges.

A gondolataiból kopogás szakította ki. Felemelte a kardját. A fia nem kopogna, a szolgák pedig mind elmenekültek. Ez nem lehet más, csak…

– Kegan, ne játszadozz! – Kiáltott ki William, mire az ajtó kinyílt és egy magas, sötét hajú férfi állt a folyosón, arcán széles mosoly terült szét. Kegan Galawyn leszármazottja, aki őséhez hűen, éjt nappallá téve azon igyekezett, hogy megdöntse a trónt, és ezzel eltiporja Blackburnéket. 

– William! Nem is mondtad, hogy bulit tartasz. Az én ízlésemnek kicsit zajos és poros, de haladni kell a korral, nem igaz? – Mézes-mázos hangon beszélt, közben le nem vette a szemét a királyról és a kardjáról. – Felfegyverkeztél? Ellenem?

– Takarodj, kutya! Nincs helyed e falak között!

– Azt majd meglátjuk! – Kegan támadó állásba helyezkedett, szemfoga megnyúlt, alakja megnagyobbodott, ahogy megkezdte az átváltozást. William nem akart átváltozni, a páncél nem engedte volna, de tudta, így is le fogja győzni a trónbitorlót.

A következő pillanatban Kegan megindult felé, ő pedig meglendítette a kardját, és lecsapott. Kegan ügyesen elugrott az éles penge elől, és újra támadt.

Agyarak csattogtak, fém csörrent, a csatát lihegés és morgás hangja tarkította.

William megunta a vaktában csatározást, és egy váratlan mozdulattal kirúgta Kegan lábát, majd kardját a torkának szegezte.

– Hívd vissza az embereidet, és nem öllek meg! – Kegan azonban csak mosolygott, ami összezavarta a királyt. Épp annyira, hogy ne vegye észre, mire készül az áruló.

Kegan egy apró tőrt csúsztatott ki a derékövéből, és egy laza mozdulattal elmetszette a király torkát.

A fiatal William épp ekkor toppant be a szobába.

Kegan hidegen elmosolyodott, miközben a király hörögve kapott a torkához, majd összeesett. Az áruló a király nadrágjába törölte a saját vérét, majd a fiúhoz fordult.

– Apád nem érzi jól magát. Szerintem követned kéne! – Azzal megindult William felé, de a fiú gyorsabb volt. Egy laza ugrással átszelte a köztük lévő távolságot, és felnyársalta kardjával. Kegan arcáról lehervadt a mosoly, ahogy megérezte a pengét a gyomrában. Meleg vér csordult végig a fémen, egészen William kezéig, de a férfi rezzenéstelen arccal tartotta a kardot. Amikor meggyőződött róla, hogy Kegan nem mozdul többet, hagyta, hadd zuhanjon a padlóra.

Az apjához sietett, aki riadt tekintettel pislogott rá. William azt sem tudta, mit csináljon. Tudta, sokat már nem segíthet, mégis enyhíteni akarta apja szenvedését.

Megtörölte a homlokát, mire a király elkapta a kezét.

– Te… kir…kir… - hörögte William, mire a fiú megértette, és megrázta a fejét.

– Nem, nem lehet! Én nem vagyok uralkodó! Majd Diana… - A király ismét mondani próbált valamit.

– Te… Nem… a lány. – Utolsó szavai voltak ezek, majd végleg átadta magát a felette köröző halálnak. William ordítva követelte vissza apját, de hiába. A halál nem kegyelmez senkinek.

Végső akarata pedig az volt, hogy foglalja el a trónt. William azonban képtelen volt teljesíteni. Egyszerűen nem tudta megtenni.

A trón pedig azóta is türelmesen vár, hogy elfoglalja a bátor, erőskezű király… Vagy királynő.

Napjainkban

– De anya!

Sarah hisztérikus hangja betöltötte a hatalmas hálószobáját. Az anyja már az ajtóban állt, és határozottan megrázta a fejét.

– Nem, kicsim, ezt már megbeszéltük. Elmész Billhez. – Sarah nagyot dobbantott, akár egy nyolcéves, legszívesebben pedig a földhöz vágta volna magát, és hangosan sírt volna. De egy érett, felnőtt, tizennyolc éves lány nem tesz ilyet, főleg, ha épp arról győzködi a szüleit, miért nincs szüksége bébiszitterre, amíg azok Afrikába mennek valami munka miatt.

– Apa! Segíííts!

– Ácsi, kishölgy! Eszedbe se jusson! – Sarah azonban már el is viharzott az anyja mellett, egyenesen az apja dolgozószobájához rohant. Kopogás nélkül feltépte az ajtót, és a hatalmas, irathalmazoktól roskadozó íróasztal mögött meg is találta az apját. A szemüveges, enyhén őszülő férfi felnézett a papírokból, és mosolyogva fogadta az egy szem lányát.

– Újra kezdtétek, ugye? – Sarah ledobta magát a fekete bőrfotelbe, és csak bólintott.

– De segítened kell! Nem kell bébiszitter, tudok magamra vigyázni. – A lány igyekezett érett képet vágni, de az apja oldalra biccentette a fejét.

– Anyád nem így gondolja…

– Anya azt hiszi, még mindig tíz éves vagyok, akit nem lehet egyedül hagyni, mert lenyel valami apróságot. De nézz rám! Felnőtt nő vagyok! – Azzal felpattant, és szavainak nyomatékot adva végigmutatott magán, és körbefordult az apja előtt. A férfi ismét elmosolyodott, majd egy köhintéssel megérkezett Sarah édesanyja is. A magas, hosszú, szőke hajú nő mindig is féltve óvta a lányát, talán túlságosan is. Sarah nem mehetett kíséret nélkül sehova, a középiskola kész rémálom volt számára.

Diana alig talált megfelelő embert, aki szemmel tarthatta a lányt, hiszen mindegyiket kicselezte. Mindig meglépett, amibe az asszony szinte beleőrült. Most sem talált senkit, aki alkalmas lett volna a feladatra. Kivéve Billt.

A bátyja.

Istenem, mennyi ellenérzést váltott ki belőle a puszta gondolat is. Bill… más. Diana nem akart rá hasonlítani, azt pedig, hogy Sarah is olyan legyen, mint ő, egyszerűen nem engedhette meg. Most mégis arra készül, hogy két hónapig összeeressze őket.

– Sarah! Nem vitatkozom. Pakolj össze, és induljunk! – A lány kétségbeesetten nézett az anyjára, aki a szobája felé intett. Közelebb lépett az apjához, de ő feltartotta a kezét, védekezésképp.

Sarah úgy érezte, kicsúszik alóla a talaj. Volt valami fura Bill bácsikájában, amit egyáltalán nem akart tudni vagy megismerni. Amíg kicsi volt, a férfi gyakrabban jött hozzájuk, de valami megváltozott. Az anyja hirtelen már nem hívta meg, és ők sem mentek hozzá. Pedig Sarah nyaranta volt nála néhány napot, olyankor nem látszott furcsának, vagy bizarrnak. De ahogy egyre idősebb lett, feltűnt neki egy-két dolog. A beszéde kezdett megváltozni, a hangja elmélyült, a testét pedig folyamatosan sebek borították. Persze, mindig kitalált valami mesét, hogy mi történt vele, de egyik sem volt túl hihető.

Sarah-nak csak elképzelései voltak, hogy mi történik a férfival. Néhány összefügg a sátánista szektákkal, pár az illegális ketrecharccal, egy-kettő pedig Mauglival, a dzsungel fiával. Bill is afféle dzsungellakó, a fakunyhója mélyen bent van az erdőben. Talán ezért változott meg, az elszigeteltség nem tesz jót az embernek.

Sarah minden esetre nem akarta megtudni a valódi okot. Egyszerűen csak érezte, hogy ez rossz, hogy neki nem szabad oda mennie. Akár egy hatodik érzék, tudta, hogy valami gond lesz az ottléte alatt. És félt, hogy mindez vele fog megtörténni. 

Sarah dühösen pakolászta össze a holmijait. Pár póló, néhány nadrág, fehérnemű, pipere. Csak a legfontosabbak. Úgysem marad sokáig… Kopogtak az ajtón, mire mérgesen bezipzárazta a bőröndjét.

– Tessék! – Az anyja aggódó hangja szólalt meg a túloldalról.

– Nézd, Sarah, tudom, hogy most utálsz, de meg kell értened. Nem akarlak egyedül hagyni.

– Anya, tizennyolc vagyok. Tudok magamra vigyázni. – Sarah rátámaszkodott a bőröndre, és nagy levegőt vett. Tényleg ennyire nehéz elfogadni, hogy már nem kislány többé?

– Nem, nekem kéne rád vigyáznom. De ha nem tudok, olyan emberre akarlak rábízni, akit ismerek és bízok benne. – A lány majdnem felnevetett.

– Ez lenne Bill bácsi? – Sarah odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta az anyja előtt. Meglepetésére az apja is ott állt mellette, és bátorítóan fogta a vállát.

– Igen, elég fura, de így van. Bill a bátyám, bízom benne. Még akkor is, ha…

– Ha? – Kérdezett vissza Sarah, mert érezte, hogy az anyja most valami nagyon fontos dolgot hallgatott el. Egyre különösebb ez az egész.

– Nem számít.

– Király. Titkolózol egy férfiról, akihez épp most küldtél el két hónapra. Egyszerűen fantasztikus. – Sarah visszatért a pakoláshoz, majd, amikor úgy döntött, kész van, felkapta a fekete bőrkabátját, és elsietett a szülei mellett.

– Hozhatjátok. – Vetette oda, mindegy mellékesen, de tudta, hogy most még ezt is megteheti. Igaza lett, néhány perc múlva Diana és James sétált ki az autóhoz, kezükben az ő csomagjai. Bepakolták a csomagtartóba, és elfoglalták a helyüket.

Carlo, a sofőr barátságosan rájuk mosolygott, és rákacsintott Sarah-ra. A lány kedvelte az idősödő latin-amerikai férfit, mindig kedves volt vele, és rendesen elvégezte a dolgát. Soha nem volt rá panasz, pedig Sarah néha heccből is igyekezett lehetetlennek tűnő feladatokat adni neki. Carlo azonban kiállta a próbákat, így a lány nem zaklatta többet.

– Hova parancsolja, Milady? – Enyhe akcentusa volt már csak, ami érthető, hiszen régóta él a Blackburn családdal. Sarah rokonai mindig is jómódú, tehetős família volt, megengedhetett magának cselédeket, sofőröket, szakácsokat, és hatalmas, már-már palotákat. A lány nem igazán volt tisztában azzal, hogy honnan gyűjtöttek össze ennyi pénzt, de valahogy nem is foglalkoztatta különösebben a téma. Elfogadta, hogy neki mindene megvan, bármit is akarjon.

Sosem volt problémája, hogy mit vegyen fel, milyen cipőt húzzon, hiszen a ruhásszekrénye inkább hasonlított egy kisebb szobára, mint tényleges szekrényre. Álom élete volt.

Erre most arra kényszerítik, hogy két hónapig egy fakunyhóban éljen az erdő közepén? Azt már nem!

– A bátyámhoz, Carlo, kérem. – Felelt az anyja csendesen. Úgy mondta a szavakat, mintha kínszenvedés lett volna neki. Sarah gondolatban újra felidegesítette magát. Nem az anyját száműzik az isten háta mögé, hanem éppen őt. És mégis, Diana olyan fájdalmas arcot vágott, mintha legalább kivégzésre mennének.  

– Igenis, Milady.

A sofőr kigurult a tekintélyes méretű, éjfekete Mercedesszel az udvarról, és egyenesen a városból kivezető utat célozta meg.

Sarah duzzogva, ölbe tett kézzel ült a szülei között, nem nézve egyikkőjükre sem. Eldöntötte, amint lehet, meglép Billtől. Úgy sejtette, a fickó nem is fogja bánni, ha nem kell egy tinire vigyáznia.