A tenger mélyéről - 3. rész

 

Néhány óra múlva kész a terv. Meglepődtem ezen, de mindenki elsőre beleegyezett. Mindenkit megöleltem, aztán elfoglalták a helyüket. Kockázatos, de ezt vállalnunk kell. Vissza kell vágnunk nekik! – Ezt mindannyian tudták, és senki sem habozott a döntéskor.

Adams volt az értelmi szerző, így övé a megtiszteltetés, hogy velem együtt a kazánházban kuksoljon. Amire elkezdődik a csata, mindennek készen kell állnia, mi viszont még nem készültünk el. Igyekeznünk kell! – gondoltam. Amikor minden a helyére kerül, hármat koppantok a csöveken. Ez a jel, hogy elkezdhetik a lövöldözést.

Nemsokára meg is halljuk az első durranást. Abban egyeztünk meg, 

hogy vaktában lőnek párat a tengerbe, hogy felkeltsék barátaink figyelmét. Ha ez megvan, életbe lép a terv második szakasza.

Kiáltások harsannak, majd dobogások: valaki végigrohan a fedélzeten. Ha minden a tervek szerint megy – márpedig még nagyon az elején vagyunk ahhoz, hogy ne menjen –, a fedélzeten lévő három matróz épp próbál minél több mutánst felcsalogatni a hajóra. Láttam az arcukat, amikor előálltam az ötletemmel, és a gyomruk is felfordult a gondolatra. Az elhunyt társaiknak azonban már nem fájt, amikor feldarabolták őket, és szétszórták a maradványaikat a fedélzeten. A véres darabok célirányosan a kazánház felé vezettek. Egy levágott kézfej épp egy méterrel előttem hever.

Újabb lövések dörrennek, még több lábdobogás hallatszik, majd fájdalmas kiáltások. Adams mellettem idegesen fészkelődik, de leintem, hogy maradjon a helyén. Még korai. Kézbe veszem a fegyveremet, és elindulok, de Adams visszaránt. A szemében félelem tükröződik.

– Nyugalom, Peter! Meg tudod csinálni egyedül is, de ha nincsenek elegen, nem ér semmit az egész. Segítenem kell nekik. Meg tudod csinálni! Várj a jelre!

Rémülten bólint, és elengedi a karomat. Megszorítom a kezét, és elindulok fölfelé.

Odafent korántsem rózsás a helyzet: Jefferson, a szakács a pisztolyát szorongatja. Majdnem rám lő, de időben kapcsol, hogy nem kéne.

– Nem innen jönnek, nyugodjon meg!

Bólint és továbbindulok a lépcső felé. Útközben elszórt maradványokat kerülgetek, bár felesleges, mert már csupa vér a padló. Amikor elérem a lépcsőt, nagy levegőt veszek, és kidugom a fejem.

Úgy féltucatnyi mutáns mászkál a fedélzeten, a három matróz pedig kitartóan lövi őket, közben újabb és újabb darab húsokat dobálnak a tengerbe. Még több dögöt kell idecsalni.

Felugrom a fedélzetre, elengedek néhány célzás nélküli lövést, majd felkapok egy levágott lábat, és a vízbe hajítom. Néhány közelebb lévő mutáns felkapja a fejét, miközben újabbak ugranak a fedélzetre. Az egyikük szájából kilóg egy ujj. Úgy tűnik, repetázni jött.

– Gyertek, rohadékok! – ordítom újabb lövések kíséretében, amire dühösen abbahagyják a csámcsogást, és felém indulnak. – Folytassátok! – kiáltok oda a legénység megmaradt tagjainak, én viszont nyomomban a hordával elindulok lefelé.

Jefferson eddigre már egy sarokba húzódott. Elrohanok mellette. Egyre többen és többen követnek. Hallom, ahogy a fedélzet is megtelik. Csak remélni tudom, hogy a matrózaim még kitartanak.

Ahogy közeledem a kazánház felé, elordítom magam:

– Adams! Most!

Peternek ekkor kell meggyújtania a kötelet.

A terv nem volt túl bonyolult. Adams azon felvetéséből indultunk ki, hogy ha Robertsonnak sikerült a fél hajót magára robbantania, akkor nekünk egy kis munkával az egészet is sikerülhet. Öngyilkos vállalkozás, de mindenki első szóra benne volt. A darabolós rész persze megfeküdte a gyomrukat, de így is, úgy is a tengerben végezzük, mindegy, hogy egészben vagy darabokban.

Összegyűjtöttünk mindent, ami gyúlékony vagy robbanhat, így most a kazánházban sorakozik néhány hordó lőpor, pár rumoshordó és petróleum. Egy kötelet petróleumba áztattunk, ezt kell most Peternek meggyújtania, amit a hordókhoz kötöztünk. Nem tudom, hogy mekkora robbanásra számítsunk, én mindenesetre bízom a legjobbakban, és remélem, hogy az összes dögöt a másvilágra küldjük.

Amikor az ajtóhoz érek, már érzem az égett petróleum szagát. Ekkor vállon talál egy dárda, és kis híján az ajtónak szegez. Szerencsére még ki tudom nyitni, és bevágom magam mögött, majd teljes erőmmel nekifeszülök. Közben megpróbálom kiszerencsétlenkedni magamból a dárdát, ami fájdalmas, égő érzést hagy maga után.

– Kapitány, baj van! – szólal meg mögöttem Adams, én pedig a szememet forgatom.

– Ha nem vetted volna észre, itt is elég nagy a baj!

– De a kötél…! Szerintem nem áztattuk elég ideig, túl lassan ég. Gyújtsam meg közelebb?

– Nem! – ordítom, miközben vadul dörömbölnek az ajtón. Háttal támaszkodom neki, így viszont a vállsebem is a kelleténél jobban gyengít. – Még nincsenek elegen! Az összes mocskos rohadékot fel akarom robbantani!

– De mi lesz, ha betörnek, és eloltják?

– Nem is láttak eddig tüzet! – fújtatok nagyot. Igazán kezdek fáradni, az égő érzés pedig lassan végigkúszik a karomon. – Fogalmuk sincs, hogy hogyan kell eloltani! Inkább gyere, és segíts tartani az ajtót, azzal is időt nyerünk!

Adams mellém lép és nekinyomul az ajtónak, ami rögtön visszacsukódik. Úgy tűnik, még annál is kevesebb erőm van, mint hittem. Ekkor azonban az ajtó túlfelén teljesen megszűnik a nyomás.

– A francba…! – suttogom. Túl sokáig vártunk, és ezek szerint feladták a küzdelmet. Talán a könnyebben elkapható maradványok után eredtek. Nem, ez így nem jó! Itt kell lenniük, minél közelebb a robbanáshoz.

– Igazad van – fordulok Adamshez –, gyújtsd meg közelebb a hordókhoz! Én meg visszacsalom őket.

Némán bólint, és újra kezet fogunk. Átadja a saját fegyverét, mert az enyémből kifogyott a lőszer.

Óvatosan kinyitom az ajtót. Csak pár mutáns lézeng a lépcsőnél. Amikor jobban megnézem őket, összeszorul a szívem. Nem a holttesteket 

találták meg. Épp Jeffersont tépik darabokra.

Azonban nincs időm sajnálkozni. Kettőt a levegőbe lövök, hogy felkeltsem a figyelmüket. A zajra felnéznek, pirája-fogukról véres cafatok lógnak, vér szennyezi a pikkelyes mellkasukat. Tudják, hogy csapdába estem, ezért nem sietnek elkapni. Lassan hagyják ott a prédájukat, a lépcsőn pedig még több mutáns csatlakozik hozzájuk. Kezükön és rákollójukon egyensúlyozva haladnak a lépcsőfokokon, farkuszonyukkal tartják magukat. Különös nyelvükön egymással beszélgetnek. Gondolom, megbeszélik, hogy ki melyik részemet szeretné elfogyasztani.

– Ez az! Gyertek csak még többen! – Hallom, ahogy a fejem felett a fedélzeten ismét koppanások jelzik az újabb mutánsok érkezését. Elmosolyodom, amire az egyikük oldalra dönti a fejét. – Nem érted, mi? Nem baj, hamarosan rádöbbentek!

Óvatosan hátrálok, át az ajtón. Adams mellém lép, halálra váltan figyeli, ahogy a lények beözönlenek a kis helyiségbe. Igyekszünk úgy fordulni, hogy eltakarjuk a hordókat, bár nem hiszem, hogy képesek lennének összerakni és értelmezni látottakat.

Az egyik mutáns felém csattintja rákollóját, mire biccentek neki, és válaszolok is:

– Találkozunk a pokolban, szörnyeteg!

És ekkor robbannak fel a hordók.

A detonáció szerencsére óriási erejű: szétszakítja a hajó oldalát, engem pedig azzal a lendülettel a hirtelen bezúduló víz kiránt. Néhány pillanatig forgok a víz alatt, semmit sem látok, aztán egy hullám a tenger felszínére sodor. Látom, ahogy a hajó egyenletes tempóban süllyedni kezd. Körülöttem deszkadarabok úszkálnak. A vízfelszín lángol, ahol a petróleum lángra lobbanva belecsobbant. A kezem elzsibbad, a hideg vízben nem érzem a lángolást, viszont mozgatni sem bírom, fél kézzel tempózva igyekszem fent maradni a felszínen. A lábsérülésem is jelentősen hátráltatja a műveletet. Próbálok egy deszka felé úszni, amikor észreveszem, hogy a kormányos is abba kapaszkodik bele, de arca bal oldala csontig van hasítva. Riadtan hátrálok, míg az ő rémülettel teli jobb szeme vadul forog, majd lassan lecsúszik a deszkáról. A hajó már félig elsüllyedt. Kisebb nagyobb darabok törnek le belőle, amik lebegnek a vízfelszínen. A karom elfárad, lemerülök a víz alá, de amikor tőlem nem messze Adams összeégett teste süllyed el, újra a felszínre rúgom magam. Észreveszem, hogy nem csak mi szenvedtünk veszteséget. Több mutáns holtteste lebeg tőlem nem messze. Pikkelyes testük feketére égett a robbanásban. Elégedetten veszem tudomásul, hogy megérte. Annyit küldtünk a pokolba, amennyit csak bírtunk. Igyekszem körbefordulni, hogy esetleges túlélők után kutassak, és ekkor egy zöld villanást látok, ahogy egy karmos, úszóhártyás kéz lendül felém. Érzem, ahogy felmetszi a torkomat. Nem törődöm többé az úszással, inkább a nyakamhoz kapok. Azonnal süllyedni kezdek, a vérem vörösre festi körülöttem a vizet. Utolsó gondolatommal azt remélem, hogy ezek a lények egy életre megjegyezték maguknak az embereket, és távol maradnak tőlünk, majd eltűnök a sötét tenger mélyén, ahol több száz sárga szempár figyeli utolsó, rángó mozdulataimat.

 

A Hajókereskedelmi Társasági Kamara jegyzőkönyve

1874. augusztus 28.

 

„A Katarina nevű szállítóhajó Jack Abrahams kapitánnyal, és rajta kívül tizenkilenc tengerésszel a fedélzeten 1854. július 1-jén indult Portland város kikötőjéből. Úticélja Southampton, London volt, amelyet sosem ért el. A hajó roncsait egy arra járó halászbárka találta meg az Atlanti-óceán közepén. A roncsokat és mindent, amit találtak, összeszedtek. Túlélő nem volt. A maradványokat Londonba szállították további vizsgálat céljából, ami megállapította, hogy a talált hajódarabokat robbanásból eredő sérülés szedte ízekre, így megállapítható, hogy a hajót valamilyen baleset, esetleg támadás érte.

További furcsaság azonban, amit a halászbárka még összeszedett a roncsok közül: Találtak többek között kettő, kagylóból készült dárdát, egy óriási, deformálódott rákollót, valamint egy leszakadt kézfejet ujjai között úszóhártyával. Több szakember – köztük elismert tudósok, orvosok: állatorvosok – alapos vizsgálatnak vetették alá a maradványokat, azonban megállapítást nyert, hogy az egyedek, amelyekhez a talált testrészek tartoztak, egyetlen eddig általunk ismert élőlénnyel sem mutatnak rokonságot. Néhányuk emiatt meg volt győződve arról, hogy a talált testrészek hamisítványok, igen jó minőségűek, de hamisítványok. A maradék tudós örvendezett az új felfedezés hallatán. Jelen ülésen nem született döntés a maradványok valódiságának kérdésében.

A Katarina nevű hajó legénységének családtagjai számára a szokásos juttatáson felül extra húsz font került kifizetésre.

A Kamarai Tanács ezennel megállapítja, hogy az említett útvonalon módosítás elvégzése szükségeltetik. A kérdéses helyet mindenképpen el kell kerülni.

 

 

 

 

 

__________________

Lábjegyzet: Több tanácstag ragaszkodott ahhoz, hogy név nélkül, de az alábbi észrevétel mindenképp kerüljön feljegyzésre:

Abrahams kapitány és legénysége minden bizonnyal valami rendkívülit hajtott végre. A dolgunk és kötelességünk, hogy emléküket megőrizzük, hajóinkat pedig mindenféle ellenséggel szemben megvédjük.

Úgy, ahogy ők tették.

 

 

VÉGE

 

A tenger mélyéről - 2. rész

 

Részeg horkolásomból kopogás riaszt fel. Az ajtóhoz botorkálok, és mintha az előző nap csak egy rossz álom lett volna, ismét a szőke matróz áll az ajtóban. Elnyomok egy ásítást, és megkérdezem:

– Mi a gond?

– Kapitány, szerintünk mégis jártak a hajón is!

Erre aztán teljesen éber leszek, félrelököm a fiút az útból, és a lépcső felé rohanok. Útközben visszamordulok rá:

– Azt mondtam, senki nem mehet fel!

– Igen, de… hallottuk a koppanást, neszezést, aztán csend. Amikor kinéztünk, vízfoltos volt a padló.

– De mégis hogy…? – harapom el a kérdést, mert úgysincs rá válasz. Láttam a farokuszonyukat. Mégis hogy a kénköves pokolba jöttek fel?

A lépcsőhöz érve előveszem a pisztolyomat, és lassan, halkan felmászom. Az iménti kérdésemre rögtön választ is kapok.

Ahogy kikukucskálok, épp sikerül elcsípnem, ahogy az egyik lény a rákollójára és a kezére támaszkodva a farokuszonya segítségével végighúzza magát a fedélzeten, majd a hajó orráról a vízbe veti magát. Ennyit az elméletemről!

– Mit gondol, a hullákat keresték? – teszi fel a szakács a kérdést.

– Elképzelhető. Vagy lehet, hogy csak megpróbálnak kiismerni minket. Megtalálni a gyengepontunkat.

– Szerintem vágjunk vissza! – harciaskodik a kormányos. – Ha újra halljuk a kopogást, felrohanunk, és támadunk!

Ránézek, és rájövök, hogy ez igazából nem is rossz ötlet. Hadd tudja meg a vízi népség, hogy milyen fából faragták a tengerészeket!

Elkezdünk mindenből fegyvereket gyártani. Habár egy szállítóhajón nem sok fegyver akad, de mindenki harcolni akar. Fura ötletem támad, és néhány embernek fáklyát adok a kezébe. Lefogadom, a lények nem igazán találkoztak még tűzzel a tenger mélyén. Talán megrémíti őket annyira, hogy felhagyjanak emberevő „jószokásukkal”.

Nem is kell sokat várni, mert hamarosan felhangzik a fedélzetről a hátborzongató koppanás. Várunk néma csendben, lesben állva a lépcsőn. Újabb és újabb hangok jönnek: fura ollócsattogás és a különös beszéd. Amikor közelebbről hallom a zajokat, jelt adok, a legénység pedig egyemberként rohan fel.

A lények először meglepődnek a támadáson, de hamar magukhoz térnek. Lövések dörrennek, kiáltások hangja ér el hozzánk. Villámgyorsan körbepillantok, agyam elraktározza a látott képeket, de felfogni már nincs időm. Szinte biztos vagyok abban, hogy „Vigyorit” látom magam előtt. Felemelem a pisztolyt, célzok és lövök. A karmos kezének vállán találom el, fájdalmas ordítás a jutalmam. Mellettem is eldörren egy pisztoly, majd egy fáklya süvít el a fejem felett, mellkason találva az egyik támadót. Az hitetlenkedve néz le, majd a fájdalom eléri a tudatát, és ordítva veti magát a tengerbe.

Amire újra céloznék, egy test csapódik nekem, dönt le a lábamról, és éles fogak csattognak az arcom előtt. Igyekszem lerúgni magamról a lényt, mire egy fáklya tüze melegíti az arcom oldalát. A rákollós hunyorogva hátrál, de búcsúajándékként még belemar a combomba. A leírhatatlan fájdalom hullámokban tör rám. A többiek elrángatnak, ám még épp látom, ahogy ellenségünk is visszavonulót fúj társainak, és lemenekülnek a hajóról. Megvívtuk velük az első csatát. Mondhatni nyertünk, de ahogy elnézem a mozdulatlan testeket, az öröm nem felhőtlen. Majd minden elsötétül.

 

Fájdalom.

Éget.

Lángolok.

Ködös agyam hátsó felében fellobban egy gondolat: Talán engem talált el a fáklya. – Szinte érzem, ahogy felhólyagosodik a bőröm. Valami hangos zaj üti meg a fülem, majd újra a jótékony homályba vész minden. Amikor ájulásomból ismét felbukkanok a felszínre, és a fedélzeten fekve találom magam. Mindenhol füst és lőporszag terjeng. Látom, amikor a szakács elhajítja a fáklyáját. Szemtanúja vagyok a hősies küzdelmeknek. Az egyik matróz kifogy a lőszerből, de ökölharcra kel az egyik lénnyel. Amaz viszont karmos kezének egy suhintásával elmetszi a férfi nyakát, akinek vére ráfröccsen. A lény csikorgó hangon felnevet.

Egy másik párharcra terelődik a figyelmem. Amíg egy tengerész újratölti a fegyverét, egy támadó nekiront, rákollójával úgy metszi le a férfi kezét, mintha egy ágat törne ketté. Hallom a reccsenést, majd a fájdalmas kiáltást, a lény viszont még mindig az ollói között tartja a levágott kart, amelyből a vér a padlóra csöpög. A pikkelyes dög láthatóan nagyon elégedett a szerzeményével.

További nézelődésre nincs lehetőségem. Felemelem a pisztolyt, célzok és… elmerülök az ájulás sötét, mély kútjában.

Aztán újra a felszínre küzdöm magam, de az ájulás megint elragad. Nem tudom, meddig tart, fogalmam sincs, hol vagyok, merre van a fel és a le, csak süllyedek a tudatlanság vermébe. Hangok érnek el hozzám, nem tudom kivenni, mit mondanak, hozzám szólnak-e, aztán néma csend, olyan, amibe csak beleüvölteni lehet. Majd világosság égeti a szemem, ezért be kell csuknom. Forróság vesz körbe. Én magam vagyok a tűz. Elemészt, felemel, szétszakít és újra összerak. Fájdalmas a lélegzetvétel. Minden egyes végtagom ólomsúlyú, majd könnyű vagyok, szállok, lebegek, körbeforgok. Egyre gyorsabban. Szinte nevetni lenne kedvem, ha nem nyomná valami kínkeservesen a mellkasomat, de csak forgok, egyre gyorsabban, gyorsabban, míg végül…

Furcsa zajra ébredek. Amikor kinyitom a szemem, körülöttem halálra vált arcok figyelnek. A zaj abbamaradt, bár fogalmam sincs, mi okozta. Kinyitom a számat, és a többiek hátrahőkölnek. Különös…

– Mi történt? – szólalok meg, de olyan a hangom, mintha egy hete nem beszéltem volna. Vagy mintha órák óta ordítanék? – kérdezem magamtól. Végre elér a tudatomig, hogy a zaj a saját kiáltásom hangja volt.

– Megsebesült, főnök. Elég csúnyán.

Lenézek a lábamra. Kötés fedi, de a vér így is átszivárog a fehér anyagon.

– Mennyi ideig… voltam eszméletlen?

– Néhány órát. Az elejét végigordította, aztán elájult, majd motyogni kezdett. De, kapitány, a seb… – mutatott rá a férfi szörnyülködve. – Szerintem megmérgezték.

Nem csodálkozom rajta. Persze, hogy mérgezőek ezek a dögök. Azon sem lepődnék meg, ha savat köpnének.

– És a többiek? – kérdezem a kormányost.

Az erre lesüti a szemét. Valami rossz, nagyon rossz dolog történhetett.

– Mondja! – parancsolok rá, amire a szőke matróz válaszol:

– Nyolc embert veszítettünk, de csak hatot sikerült levonszolnunk, mielőtt azok az izék elragadták őket. Meg Campbell karja is hiányzik.

Újra elém tolul az emlék, ahogy a teremtmény nézegeti a rákollója közé ragadt végtagot. Felfordul a gyomrom, oldalra fordulok, és legnagyobb meglepetésemre egy vödör van az ágy mellett. Hálásan belehányok. Kézfejemmel megtörlöm a számat, és ismét feléjük fordulok.

– Mi van a lényekkel?

– Kellene nekik egy név – szól közbe a szakács. Mindenki ránéz, mire vállat von. – Valahogy csak hívnunk kell őket.

– Legyenek mutánsok! – ajánlja fel az egyik matróz. Nem túl kreatív, de rábólintok. Semmi kedvem neveket keresgélni.

– Szóval mi van a mutánsokkal? Hányat öltünk meg?

– Én egyet biztos, hogy ledurrantottam. Aztán ott van, amelyiket Jefferson találta el.

Többen vállon veregetik a szakácsot, ő dobta rá a fáklyáját.

– Egyet maga is eltalált, kapitány, nem igaz?

– Abban még volt élet, csak a vállát érte a golyó. A hajón nem maradt egy tetem sem?

Tagadóan rázták a fejüket. Ez nem jó hír. Nem akarom, hogy azt gondolják, a lények legyőzhetetlenek.

Megpróbálok feltápászkodni, ketten ugranak is segíteni, de elhárítom az felajánlásukat. Amikor sikerül egyedül talpra tornáznom magam, megszédülök. Elkapnak, de most hagyom. Nagy levegőt veszek, sikerül visszaszereznem az egyensúlyomat. A matrózokra nézek. Nyolcan maradtunk. Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy nem fogjuk túlélni. De átkozott legyek, ha nem teszek meg mindent azért, hogy ezek a dögök – mutánsok – velünk pusztuljanak!

Lebicegek a raktérbe, ahová a holttesteket vitték, mert látni akarom az összeset. A lábam minden lépésnél úgy fáj, mintha forró lávába lépnék, mégis tovább küzdöm magam. Jefferson, a szakács és Peter Adams, a szőke matróz követnek. A többiek magukba roskadva várják az újabb utasításaimat. Vagy az újabb támadást. Ami előbb jön.

Az első testet vizsgálom: A hasát érte a szúrás. Úgy néz ki, mintha egy ágyúgolyó csapódott volna neki. Sejtem, hogy a rákolló hagy ilyen nyomot az ember gyomrában. A seb széle zöldes váladéktól csöpög. Meg is van a méreg! A matróz arca fájdalmas grimaszba torzult halálakor, üveges szemmel üvölt némán a világba. Lecsukom a szemét, és a következő holttesthez fordulok. Annak a torkát metszették el. Nála is meglátom a zöldes nyálkát, majd eszembe jut, hogy ezt a támadást láttam is. Ezek szerint nemcsak az ollójuk, de a karmuk is mérgező. Még a végén bejön a savas elméletem is!

Igyekszem elfojtani a feltörő mosolyomat, mert nem illendő az ilyesmi egy ideiglenes hullaházban. Összeszedem magam. Adamsre támaszkodva felállok, és körbenézek. Kilenc tengerész és kettő, akit elragadtak, az összesen tizenegy. Több mint a fele legénység, és semmi esélyünk nem volt. Egyedül a tűz mentett meg minket, anélkül valószínűleg már a tenger fenekén lennénk az előétel és a főfogás egyszerre.

Visszatámolygunk a többiekhez. A keserűség szinte tapintható. Valamit ki kell találnunk, méghozzá minél előbb!

– Nézzék… Tudom, hogy nem a legrózsásabb a helyzet, ezért ha bárkinek van valami ötlete, most adja elő! Nem számít, mekkora ökörségnek is gondolja az illető, mindent hallani akarok.

Néma csend fogad. Egyik arcról a másikra pillantok. Némelyik még véres, ahogy próbálták megmenteni elesett bajtársaikat. Páran a tenyerükbe temetik az arcukat, néhányan a fejüket rázzák teljesen lemondóan. Megértem őket. A helyzetünk reménytelennek tűnik. Valószínűleg itt pusztulunk, úgyhogy minek erőlködjünk? – Ekkor azonban Adams megszólal:

– Kapitány, mennyi lőpor van még?

Összevonom a szemöldököm. Egyelőre nem látom, hová akar ezzel kilyukadni.

– Néhány kisebb hordó. Legfeljebb kettő. Nem készültünk tengeri mutánsok támadására, esetleg pár kalózt tudtunk volna elriasztani vele. Miért?

– Mi lenne, ha…? – elhallgat, amire legszívesebben megráznám.

– Mondja már! Ennél nem lehet rosszabb.

– Arra gondoltam, hogy ha már így félnek a tűztől… robbantsuk fel őket!

Mosoly terül szét az arcomon. Hogy én erre nem gondoltam!

– Tudja, én csak… azokra gondoltam, akik nem élték túl. Aztán ott van Robertson. Hogy mekkora robbanást csinált véletlenül. Mi lenne, ha mi szándékosan terveznénk egy olyat? Az mekkorát szólna?

– Elég nagyot, fiam, elég nagyot!

A fogaskerekek már dolgoznak az agyamban, de kell egy kis idő, hogy kidolgozzuk a részleteket.

A tenger mélyéről - 1. rész

 

Jack Abrahams kapitány hajónaplója

1874. augusztus 13.

22 nappal a robbanás után

 

„Még mindig hánykolódunk…

Sajnos a keletkezett kárt, ami tönkretette a gőzkazánt, de a hajótestet nem érintette, nem sikerült helyreállítani. A legénység mindent megtett, de nincsenek megfelelő eszközeink. Robertson közlegény, a robbanás egyetlen súlyos sérültje az éjjel megtért a Teremtőhöz. A délelőtt folyamán hagyományos tengerésztemetést tartottunk neki, testét visszaadtuk a tengernek.

Mindenki levert, és az emberek egyre csüggedtebbek. Nem csoda, ha páran elkezdtek hallucinálni.”

Nagyot kortyolok az üvegből, úgy bámulom a papírra vetett soraimat. Neveket nem írok. Azért, mert egyrészt, biztos vagyok abban, hogy mind itt veszünk, másrészt, ha netalán túlélnénk, nem akarom, hogy emiatt ne kapjanak más hajón munkát. Rendes emberek, csak kikezdte az agyukat a reménytelenség...

...és a köd.

Rohadt köd…!

A robbanás óta körbevesz minket, úgyhogy az orromig sem látok. Az iránytűk is körbe-körbe pörögnek, az éjszakai égboltot sem láttuk már jó ideje. Még ha rendbe is tennénk a hajót, a navigáció hiánya továbbra is megnehezítené a hazautat.

Pedig ez is olyan útnak indult, mint a többi: tipikus szállítóhajó mindent látott legénységgel, nagyszerű kapitánnyal. Aztán Robertson, az a részeges, vén kazánfűtő azt mondta, látott valakit a fedélközben, ami képtelenség, mert közel s távol nincs egy szál hajó, sem szárazföld, úgyhogy senki sem tudna fellopakodni a hajóra. Persze az öreg a saját feleségét látta, aki közel tíz éve elhunyt, Isten nyugosztalja! Robertsonnak vagy túl sok volt a rum, vagy túl kevés, mindenesetre valahogy sikerült rémületében magára robbantania a kazánházat. Ő – ha nem is békésen, hanem sírva-ordítva – eltávozott a másvilágra, mi meg itt ragadtunk a semmi közepén, ködben, navigáció nélkül, egyre fogyó élelemmel.

Amikor meghallom a hangot, felkapom a fejem. Összevont szemöldökkel nézek ki az ablakon a vaksötétbe. Hiába erőltetem a szemem, semmit sem látni.

Máris dörömbölnek az ajtón. Babonás matrózok! – szitkozódom magamban. – Isten óvjon tőlük!

– Kapitány! Jöjjön gyorsan! Maga is hallotta?

Nagyot sóhajtva feltápászkodom, és kinyitom az ajtót, mielőtt betörik. Hárman is topognak előtte, és idegesen tördelik a kezüket. A húszfős legénységből egyet máris elvesztettem, a többi tizenkilenc pedig a saját árnyékától is megijed.

– Mondják gyorsan, dolgom van!

Egy szőke, fiatalabb fiú lép előre. Biztos elvesztett egy fogadást – jegyzem meg magamban –, azért kell most neki megszólalnia.

– Hallotta, ugye? Megint az a hang volt. Már délelőtt is hallottuk a többiekkel, meg most is. – Kérdőn felvonom a szemöldökömet. A fiú a kíséretére néz, azok pedig igyekeznek észrevétlennek mutatkozni. Amikor visszafordul hozzám, a hangja megremeg: – De ugye hallotta maga is?

– Hallottam – válaszolom, majd mielőtt örömében felkiálthatna, folytatom: – a tenger morajlását. Semmi többet.

– De ez… nem lehet. Mintha beszéd lenne… – próbálkozik tovább, nekem viszont elfogy a türelmem:

– Ide figyeljenek! Régebb óta járom a tengert, mint maguk együttvéve. Higgyen nekem, ha azt mondom, hogy ez… – Újra felhallatszik az idegen hang. Átkozott legyek, ha nem szavakat hallok! Idegen nyelven, de valóban beszédnek tűnik. – A három matróz összerezzen, én viszont felcsattanok: – A fedélzetre, azonnal! Egy másik hajó van a közelünkben!

Mind a négyen felrohanunk, közben azonban a lépcsőn belebotlunk a legénység többi tagjába. Úgy tűnik, egyre gondoltunk. Vagy az én gondolatmenetemet követik, vagy a saját babonájukat, de mindenki arra számít, hogy van valami a vízen.

Elrohanok a kormányos mellett, aki egy tagbaszakadt fickó, ferdén álló sapkával. Idegesen markolja a kormányt, próbál utánam szólni, de én már a hajóorrban kémlelem a távolt. A köd továbbra sem oszlik, de ha olyan közel van a hajó, hogy hallatszik a beszélgetés zaja, akkor nagy bajban vagyunk.

Azonban hiába próbálok átlátni a sűrűségen, semmit sem látok. Se egy hajó, se bárka. Semmi. Amikor meghalljuk a hangot, mindenki a hajó jobb oldala felé fordul.

– Lámpást ide! – adom ki a parancsot, és felkapom a felém tartott fényforrást.

– Ott! – kiált az egyik matróz, talán Jefferson, a szakács. Arra fordítom a fényt, és azt látom, mintha fodrozódna a víz.

– Mi volt ez?

– Látta valaki?

– Istenem, mind meghalunk! – Egyszerre kezdenek beszélni a lehető legkevesebb értelemmel. Csobbanást hallunk, ismét próbálom megpillantani, ezúttal azonban felbukkan valami a víz alól.

– Egy uszony!

– Láttátok?

– Cápa!

Meresztem a szemem, de ilyen cápát még életemben nem láttam. Ahhoz túl karcsú, mozgékony és pikkelyes volt. Rossz érzés kerít hatalmába.

– El a korláttól! – szólalok meg pont, amikor újabb csobbanás töri meg a vízfelszínt. – Mindenki! Mozgás!

Az embereim ijedten hátrálnak, amikor valami kiemelkedik a tengerből.

A felbukkanó lény láttán többen felkiáltanak. A kormányos vadul hányja a kereszteket. Meg tudom érteni. Jómagam se most kezdtem a tengerészetet. Van néhány évtizednyi tengeri utazás a hátam mögött, de ilyen teremtményt még nem láttam.

Csak a feje látszik, bár gyanítom, az imént látott uszony is hozzá tartozik. Szemei a feje két oldalán helyezkednek el, sárgán tükröződnek a lámpások fényében. A füle helyén mintha uszonyok lennének, a bőre pedig kékes-zöldes, kacskaringós mintákkal díszített. A legjobban mégis a szája aggaszt. Mintha egy pirájával néznék szembe: Hegyes fogak villannak elő, és meg mernék esküdni rá, hogy ajak nélküli szájával ránk vigyorog.

Újabb lépést hátrálok, és a legénység követi a példámat. A lény viszont előrébb úszik, újabb pánikhullámot keltve a matrózok között. Elismerem, nekem is megremeg a térdem, de a fenébe is, a lény egyedül van, mi pedig…!

A gondolatmenetemet újabb csobbanás szakítja félbe. Legalább egy tucat ugyanolyan lény bukkan elő. Az egyikük derékig kiemelkedik a vízből, így felsőteste is láthatóvá válik. A zöld minta folytatódik a bőrén, néha töri csak meg egy-egy sárgán aranyló pikkely. Egyik keze helyén rákollószerű kinövést látok, a másik kezének karmos ujjai között úszóhártya feszül. Ebben egy lándzsaszerű botot tart rajta Robertson fejével.

A fiatal matróz, aki bekopogott, kiadja gyomra tartalmát, és nincs egyedül vele.

Ezek a dögök letépték a néhai kazánfűtő fejét – döbbenek rá –, a testével pedig Isten tudja, mit csináltak!

– Kapitány, mik ezek?

– Sellők! – szólal meg a kormányos, ferdén álló sapkáját a kezében gyűrögetve. Oldalra pillantok, majd vissza a lényekre. Egy pillanatra sem akarom szem elől téveszteni őket.

Persze hallottam én is a sellőkről szóló meséket, amiket a kocsmában a tapasztalt tengeri medvék néhány kupica rum után meséltek, de egy szót sem hittem el belőlük. Odakint, a nyílt vízen az ember agya egy idő után elkezd beképzelni magának nem valós dolgokat, amiket aztán igaznak hisz. Viszont azokban a történetekben a sellők kivétel nélkül gyönyörű nők szoktak lenni csábító énekkel, ezek azonban jóindulattal sem nevezhetők gyönyörűnek, nőnek meg pláne. Embernek is alig látszanak.

– Ezek nem sellők – jelentem ki remélhetőleg magabiztos hangon. Ha már úgyis itt halunk, legalább a kapitányi rangomat őrizzem meg. – Valami mélytengeri lények lehetnek, ha még senki sem találkozott velük. Lehet, hogy dögevők, és békén hagynak.

Igyekszem pozitív maradni, de az első lény még mindig vigyorog. Épp csak nem nyalogatja a szája szélét. Úgy tűnik, tetszett nekik a Robertson nyújtotta lakoma, és eljöttek a főfogásért.

– Amíg békén hagynak minket, mi is békén hagyjuk őket, világos? – fordulok az emberek felé, de mindenki meredten nézi a minket körbevevő társaságot. – Világos?!

Felemelt hangomra kiszakadnak a kábulatból, és bólintanak. A kormányos közelebb lép, és megszólít:

– Kapitány, nem kéne egyet elfogni? Hazavinnénk megmutatni. Jó pénzt kapnánk érte!

Hitetlenkedve nézek a férfira. Huszonkét napja nem moccan a hajó. Sűrű, áthatolhatatlan köd vesz körbe minket, felfedeztünk egy idáig ismeretlen fajt, neki pedig a pénzen jár az esze? – Inkább nem világosítom fel, hogy valószínűleg Robertson járt a legjobban, mert a mi életünk meneküléssel, sikítással és vérrel fog véget érni. Sok vérrel.

Az első lény még közelebb úszik, és mintha ránk morogna, ám a hang valahol a bugyborékolás és a fogcsikorgatás között van. A kormányos elejti a sapkáját.

– Azt hiszem, nem díjazza az ötletét – mosolyodom el, és remélem, hogy igaz a feltevésem. – Értetek minket, ugye? – kérdezem a pikkelyes rémtől. – Mit akartok tőlünk?

A lény oldalra dönti a fejét, mintha elgondolkodna a kérdésen. Ekkor hirtelen nagyon megbánom, hogy kapcsolatot próbáltam létesíteni. Hiszen ha értenek, akkor már találkoztak emberrel, a tény viszont hogy még senki sem mesélt ezekről a teremtményekről, arról árulkodik, hogy nem maradt senki, aki meséljen róluk. Tűnnek el hajók a tengeren. Néha látszólag ok nélkül. Azt hiszem, épp most találtuk meg az egyik okot.

Ezek a dögök emberhúson élnek, ki tudja, mióta!

– Emberek, mindenki a fedélközbe! Nem akarok könnyű célpont lenni!

Ekkor elszabadul a pokol.

Az egyik tengeri lény összecsattogtatja a rákollóit, mire a lándzsát tartó társa nagyot harap a néhai Robertson arcába. Az egyik matróz előkapja a karabélyát, és tüzet nyit. Többen követik a példáját. A lények gyorsan a víz alá buknak, ám előtte néhány dárdát sikerül elhajítaniuk, és meglepő módon még a káosz közepette is viszonylag pontosan céloznak. Amikor elordítom magam, szinte megfagy a levegő:

– Tüzet szüntess! Mindenki a fedélközbe!

Körbenézek, és mindenhonnan megrettent arcok néznek vissza rám. Nagy levegőt veszek, és az ajtó felé intek.

– Lefelé! Most! – A kormányosra pillantok. – Maga marad! Segítenie kell.

A legénység lassan szállingózik lefelé, bénultan lépegetnek a lépcsőn. Amikor mindenki eltűnik, csak a halk nyöszörgést lehet hallani, ahogy három matróz fekszik félholtan a hajópadlóhoz szegezve. Mellkasukból csontból, kövekből és kagylókból álló dárda meredezik. Az egyikük még él. Szájából vér bugyog, mintha mondani akarna valamit. Közelebb hajolok, hogy halljam, és megfogom a kezét.

– Mondja meg neki…! – kérlel a férfi. – Mondja meg…! – Szeme üvegessé válik. Sosem tudtam meg, mi lett volna az üzenet vége. Egy megkésett szerelmi vallomás? Egy fiú hálája a szüleinek? Egy apa búcsúja a gyermekétől?

Kihúzom a dárdát a testéből, és dühtől remegő kézzel messzire hajítom. Semmi értelme nem volt ennek a kegyetlenségnek! – dühöngök magamban tehetetlenül. – Meg akartak döbbenteni? Így akarták elmondani, hogy ez lesz a sorsunk? A borotvaéles fogaik között végezzük mi is? – Legszívesebben ordítanék, de nem akarom magamra vonni a figyelmüket, bár biztos vagyok abban, hogy most is szemmel tartanak minket. Ha azt hiszik, hogy újabb lakomát csaphatnak, nagyon tévednek!

Odaszólok a kormányosnak, aki épp a dárdát húzza ki utolsó szerencsétlenül járt társából.

– Levisszük őket a raktérbe – közlöm vele a döntésemet.

– De, uram… – akar a férfi rögtön vitába szállni a tengerész temetésre hivatkozva, de arckifejezésemet látva, inkább magába fojtja a szót. Vita helyett csak bólint.

Miután lecipeltük a három holttestet, csatlakozunk a kantinban a legénységhez. Szinte vágni lehet a csendet, ám amikor belépek, mind egyszerre zúdítják rám a kérdéseiket:

– Mik ezek?

– Ugye nem hagyjuk annyiban?

– Hogyan fogunk eltűnni innen?

Mind jó kérdés, de sajnos egyikre sincs megfelelő válaszom.

– Emberek, figyeljetek! Provokálni akartak, mi pedig bedőltünk nekik. Ha felmegyünk, valószínűleg egyesével vadásznak le minket. Valahogy a területükre tévedtünk, vagy a robbanással sikerült magunkra vonni a figyelmüket, mindenesetre itt vannak, és a jelek szerint nem mennek sehová. Viszont egyértelműen vízi élőlények, úgyhogy amíg nem megyünk vízre, idebent biztonságban vagyunk. Az utasításom az, hogy minden erejükkel a hajó megjavításán dolgozzanak, hogy minél előbb itt hagyhassuk ezt a pokoli helyet!

Nem mondom, hogy semmi esély a hajó helyrehozására. Nem mondom, hogy előbb halunk éhen, mintsem sikerülne valahogy helyrepofozni a kazánt. Azt sem árulom el nekik, hogy csak blöffölök, miszerint itt biztonságban vagyunk. Nem kell ezt hallaniuk. Azt mondtam, amit mondanom kellett. Visszavonulok a kabinomba, útközben pedig felmarok egy rumosüveget, és magamra zárom az ajtót.