Részeg horkolásomból kopogás
riaszt fel. Az ajtóhoz botorkálok, és mintha az előző nap csak egy rossz álom lett
volna, ismét a szőke matróz áll az ajtóban. Elnyomok egy ásítást, és
megkérdezem:
– Mi a gond?
– Kapitány, szerintünk mégis
jártak a hajón is!
Erre aztán teljesen éber leszek,
félrelököm a fiút az útból, és a lépcső felé rohanok. Útközben visszamordulok
rá:
– Azt mondtam, senki nem mehet
fel!
– Igen, de… hallottuk a
koppanást, neszezést, aztán csend. Amikor kinéztünk, vízfoltos volt a padló.
– De mégis hogy…? – harapom el a
kérdést, mert úgysincs rá válasz. Láttam a farokuszonyukat. Mégis hogy
a kénköves pokolba jöttek fel?
A lépcsőhöz érve előveszem a
pisztolyomat, és lassan, halkan felmászom. Az iménti kérdésemre rögtön választ
is kapok.
Ahogy kikukucskálok, épp sikerül
elcsípnem, ahogy az egyik lény a rákollójára és a kezére támaszkodva a
farokuszonya segítségével végighúzza magát a fedélzeten, majd a hajó orráról a
vízbe veti magát. Ennyit az elméletemről!
– Mit gondol, a hullákat
keresték? – teszi fel a szakács a kérdést.
– Elképzelhető. Vagy lehet, hogy
csak megpróbálnak kiismerni minket. Megtalálni a gyengepontunkat.
– Szerintem vágjunk vissza! –
harciaskodik a kormányos. – Ha újra halljuk a kopogást, felrohanunk, és
támadunk!
Ránézek, és rájövök, hogy ez
igazából nem is rossz ötlet. Hadd tudja meg a vízi népség, hogy milyen
fából faragták a tengerészeket!
Elkezdünk mindenből fegyvereket
gyártani. Habár egy szállítóhajón nem sok fegyver akad, de mindenki harcolni
akar. Fura ötletem támad, és néhány embernek fáklyát adok a kezébe. Lefogadom,
a lények nem igazán találkoztak még tűzzel a tenger mélyén. Talán megrémíti
őket annyira, hogy felhagyjanak emberevő „jószokásukkal”.
Nem is kell sokat várni, mert
hamarosan felhangzik a fedélzetről a hátborzongató koppanás. Várunk néma
csendben, lesben állva a lépcsőn. Újabb és újabb hangok jönnek: fura ollócsattogás
és a különös beszéd. Amikor közelebbről hallom a zajokat, jelt adok, a
legénység pedig egyemberként rohan fel.
A lények először meglepődnek a
támadáson, de hamar magukhoz térnek. Lövések dörrennek, kiáltások hangja ér el
hozzánk. Villámgyorsan körbepillantok, agyam elraktározza a látott képeket, de
felfogni már nincs időm. Szinte biztos vagyok abban, hogy „Vigyorit” látom
magam előtt. Felemelem a pisztolyt, célzok és lövök. A karmos kezének vállán
találom el, fájdalmas ordítás a jutalmam. Mellettem is eldörren egy pisztoly,
majd egy fáklya süvít el a fejem felett, mellkason találva az egyik támadót. Az
hitetlenkedve néz le, majd a fájdalom eléri a tudatát, és ordítva veti magát a
tengerbe.
Amire újra céloznék, egy test
csapódik nekem, dönt le a lábamról, és éles fogak csattognak az arcom előtt.
Igyekszem lerúgni magamról a lényt, mire egy fáklya tüze melegíti az arcom
oldalát. A rákollós hunyorogva hátrál, de búcsúajándékként még belemar a
combomba. A leírhatatlan fájdalom hullámokban tör rám. A többiek elrángatnak,
ám még épp látom, ahogy ellenségünk is visszavonulót fúj társainak, és
lemenekülnek a hajóról. Megvívtuk velük az első csatát. Mondhatni nyertünk, de
ahogy elnézem a mozdulatlan testeket, az öröm nem felhőtlen. Majd minden
elsötétül.
Fájdalom.
Éget.
Lángolok.
Ködös agyam hátsó felében
fellobban egy gondolat: Talán engem talált el a fáklya. – Szinte
érzem, ahogy felhólyagosodik a bőröm. Valami hangos zaj üti meg a fülem, majd
újra a jótékony homályba vész minden. Amikor ájulásomból ismét felbukkanok a
felszínre, és a fedélzeten fekve találom magam. Mindenhol füst és lőporszag
terjeng. Látom, amikor a szakács elhajítja a fáklyáját. Szemtanúja vagyok a
hősies küzdelmeknek. Az egyik matróz kifogy a lőszerből, de ökölharcra kel az
egyik lénnyel. Amaz viszont karmos kezének egy suhintásával elmetszi a férfi
nyakát, akinek vére ráfröccsen. A lény csikorgó hangon felnevet.
Egy másik párharcra terelődik a
figyelmem. Amíg egy tengerész újratölti a fegyverét, egy támadó nekiront,
rákollójával úgy metszi le a férfi kezét, mintha egy ágat törne ketté. Hallom a
reccsenést, majd a fájdalmas kiáltást, a lény viszont még mindig az ollói
között tartja a levágott kart, amelyből a vér a padlóra csöpög. A pikkelyes dög
láthatóan nagyon elégedett a szerzeményével.
További nézelődésre nincs
lehetőségem. Felemelem a pisztolyt, célzok és… elmerülök az ájulás sötét, mély
kútjában.
Aztán újra a felszínre küzdöm
magam, de az ájulás megint elragad. Nem tudom, meddig tart, fogalmam sincs, hol
vagyok, merre van a fel és a le, csak süllyedek a tudatlanság vermébe. Hangok
érnek el hozzám, nem tudom kivenni, mit mondanak, hozzám szólnak-e, aztán néma
csend, olyan, amibe csak beleüvölteni lehet. Majd világosság égeti a szemem,
ezért be kell csuknom. Forróság vesz körbe. Én magam vagyok a tűz. Elemészt,
felemel, szétszakít és újra összerak. Fájdalmas a lélegzetvétel. Minden egyes
végtagom ólomsúlyú, majd könnyű vagyok, szállok, lebegek, körbeforgok. Egyre
gyorsabban. Szinte nevetni lenne kedvem, ha nem nyomná valami kínkeservesen a
mellkasomat, de csak forgok, egyre gyorsabban, gyorsabban, míg végül…
Furcsa zajra ébredek. Amikor
kinyitom a szemem, körülöttem halálra vált arcok figyelnek. A zaj abbamaradt,
bár fogalmam sincs, mi okozta. Kinyitom a számat, és a többiek hátrahőkölnek. Különös…
– Mi történt? – szólalok meg, de
olyan a hangom, mintha egy hete nem beszéltem volna. Vagy mintha órák
óta ordítanék? – kérdezem magamtól. Végre elér a tudatomig, hogy a zaj
a saját kiáltásom hangja volt.
– Megsebesült, főnök. Elég
csúnyán.
Lenézek a lábamra. Kötés fedi, de
a vér így is átszivárog a fehér anyagon.
– Mennyi ideig… voltam
eszméletlen?
– Néhány órát. Az elejét
végigordította, aztán elájult, majd motyogni kezdett. De, kapitány, a seb… –
mutatott rá a férfi szörnyülködve. – Szerintem megmérgezték.
Nem csodálkozom rajta. Persze,
hogy mérgezőek ezek a dögök. Azon sem lepődnék meg, ha savat köpnének.
– És a többiek? – kérdezem a
kormányost.
Az erre lesüti a szemét. Valami
rossz, nagyon rossz dolog történhetett.
– Mondja! – parancsolok rá, amire
a szőke matróz válaszol:
– Nyolc embert veszítettünk, de
csak hatot sikerült levonszolnunk, mielőtt azok az izék elragadták őket. Meg
Campbell karja is hiányzik.
Újra elém tolul az emlék, ahogy a
teremtmény nézegeti a rákollója közé ragadt végtagot. Felfordul a gyomrom,
oldalra fordulok, és legnagyobb meglepetésemre egy vödör van az ágy mellett.
Hálásan belehányok. Kézfejemmel megtörlöm a számat, és ismét feléjük fordulok.
– Mi van a lényekkel?
– Kellene nekik egy név – szól
közbe a szakács. Mindenki ránéz, mire vállat von. – Valahogy csak hívnunk kell
őket.
– Legyenek mutánsok! – ajánlja
fel az egyik matróz. Nem túl kreatív, de rábólintok. Semmi kedvem neveket
keresgélni.
– Szóval mi van a mutánsokkal?
Hányat öltünk meg?
– Én egyet biztos, hogy ledurrantottam.
Aztán ott van, amelyiket Jefferson találta el.
Többen vállon veregetik a
szakácsot, ő dobta rá a fáklyáját.
– Egyet maga is eltalált,
kapitány, nem igaz?
– Abban még volt élet, csak a
vállát érte a golyó. A hajón nem maradt egy tetem sem?
Tagadóan rázták a fejüket. Ez
nem jó hír. Nem akarom, hogy azt gondolják, a lények legyőzhetetlenek.
Megpróbálok feltápászkodni,
ketten ugranak is segíteni, de elhárítom az felajánlásukat. Amikor sikerül
egyedül talpra tornáznom magam, megszédülök. Elkapnak, de most hagyom. Nagy
levegőt veszek, sikerül visszaszereznem az egyensúlyomat. A matrózokra nézek.
Nyolcan maradtunk. Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy nem fogjuk
túlélni. De átkozott legyek, ha nem teszek meg mindent azért, hogy
ezek a dögök – mutánsok – velünk pusztuljanak!
Lebicegek a raktérbe, ahová a
holttesteket vitték, mert látni akarom az összeset. A lábam minden lépésnél úgy
fáj, mintha forró lávába lépnék, mégis tovább küzdöm magam. Jefferson, a
szakács és Peter Adams, a szőke matróz követnek. A többiek magukba roskadva
várják az újabb utasításaimat. Vagy az újabb támadást. Ami előbb jön.
Az első testet vizsgálom: A hasát
érte a szúrás. Úgy néz ki, mintha egy ágyúgolyó csapódott volna neki. Sejtem,
hogy a rákolló hagy ilyen nyomot az ember gyomrában. A seb széle zöldes
váladéktól csöpög. Meg is van a méreg! A matróz arca fájdalmas
grimaszba torzult halálakor, üveges szemmel üvölt némán a világba. Lecsukom a
szemét, és a következő holttesthez fordulok. Annak a torkát metszették el. Nála
is meglátom a zöldes nyálkát, majd eszembe jut, hogy ezt a támadást láttam
is. Ezek szerint nemcsak az ollójuk, de a karmuk is mérgező. Még
a végén bejön a savas elméletem is!
Igyekszem elfojtani a feltörő
mosolyomat, mert nem illendő az ilyesmi egy ideiglenes hullaházban.
Összeszedem magam. Adamsre támaszkodva felállok, és körbenézek. Kilenc
tengerész és kettő, akit elragadtak, az összesen tizenegy. Több mint a fele
legénység, és semmi esélyünk nem volt. Egyedül a tűz mentett meg minket,
anélkül valószínűleg már a tenger fenekén lennénk az előétel és a főfogás
egyszerre.
Visszatámolygunk a többiekhez. A
keserűség szinte tapintható. Valamit ki kell találnunk, méghozzá minél
előbb!
– Nézzék… Tudom, hogy nem a
legrózsásabb a helyzet, ezért ha bárkinek van valami ötlete, most adja elő! Nem
számít, mekkora ökörségnek is gondolja az illető, mindent hallani akarok.
Néma csend fogad. Egyik arcról a
másikra pillantok. Némelyik még véres, ahogy próbálták megmenteni elesett
bajtársaikat. Páran a tenyerükbe temetik az arcukat, néhányan a fejüket rázzák
teljesen lemondóan. Megértem őket. A helyzetünk reménytelennek tűnik.
Valószínűleg itt pusztulunk, úgyhogy minek erőlködjünk? – Ekkor
azonban Adams megszólal:
– Kapitány, mennyi lőpor van még?
Összevonom a szemöldököm. Egyelőre
nem látom, hová akar ezzel kilyukadni.
– Néhány kisebb hordó. Legfeljebb
kettő. Nem készültünk tengeri mutánsok támadására, esetleg pár kalózt tudtunk
volna elriasztani vele. Miért?
– Mi lenne, ha…? – elhallgat,
amire legszívesebben megráznám.
– Mondja már! Ennél nem lehet
rosszabb.
– Arra gondoltam, hogy ha már így
félnek a tűztől… robbantsuk fel őket!
Mosoly terül szét az
arcomon. Hogy én erre nem gondoltam!
– Tudja, én csak… azokra
gondoltam, akik nem élték túl. Aztán ott van Robertson. Hogy mekkora robbanást
csinált véletlenül. Mi lenne, ha mi szándékosan terveznénk egy olyat? Az
mekkorát szólna?
– Elég nagyot, fiam, elég nagyot!
A fogaskerekek már dolgoznak az
agyamban, de kell egy kis idő, hogy kidolgozzuk a részleteket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése