Kárhozottak - A démon csókja 1. Pokol

Dalidah magában dúdolva pakolgatta a polcán a plüssöket. Ezért is imádott a Földre járni, mióta ténylegesen a Pokolba költözött. Megannyi színes, puha, különböző formájú figura, ami csak arra vár, hogy valaki jól megölelgesse. A földi halandók el sem hinnék, ha elmondaná egyszer is, kicsoda, micsoda ő valójában, főleg ha látnák, hogy sikongat, mikor meglát egy rózsaszín plüssmalacot. A lány ilyenkor úgy érezte magát, mintha csak a Mennyben járna. Ami, tekintve valódi otthonát, elég ironikus. A Pokol azonban nem mindig rossz hely. Kislánykorában a szintén démon anyja csak hetente pár alkalommal hozta le az apjához, egyébként a Földön nevelkedett. Természetesen tudta, hogy mi ő, honnan származik, de az anyja úgy látta jónak, ha saját bőrén tapasztalja meg a fajtájuk valódi erejét.

Még mindig megborzongott, ha az első igézésére gondolt. A fiú tizenhat volt, ő pedig mindössze tizennégy éves. Már akkor is kiemelkedő szépségnek számított, minden környékbeli fiú neki udvarolt, míg a kortársai irigykedve súgtak össze a háta mögött. A fiatal fiú nem tudott ellenállni a hívásának és Dalidah kihasználta a gyenge embert. Felemelő érzés volt úgy bánni vele, akár egy rongybabával, kiszolgáltatva a démoni kénye–kedvének. Majd, mikor megunta, eldobta, ahogy a játékot szokás. Arról pedig igazán nem tehet, hogy a mellőzöttség hatására a fiú később önkezűleg vetett véget az életének, nem igaz?

Dalidah egy piros elefántot magához ölelve dőlt hátra a tekintélyes méretű franciaágyon és elmosolyodott az emlék hatására. Rég nem járt a Földön, pedig remek időtöltésnek számított. Oldalra fordult és megtámaszkodott az alkarján.

Hirtelen bevillant neki, miért is nem járt az emberek között emberemlékezet óta.

Sabathiel…

Az angyal, aki valódi pokollá tette az életét. Ő hajlandó lett volna mindent feláldozni miatta, míg a férfi csak szórakozott vele. Gyilkos düh öntötte el, ahogy újra eszébe jutottak az együtt töltött pillanatok. A tenyerében tűz villant, mikor a harag elérte az erejét, a plüss pedig egy szempillantás alatt hamuvá égett.

– A fenébe! – rázta le a kezéről a szürke port és az elefántot is felírta az „amit le kell vernem Sabathiel-en” listájára.

Furcsa hangokat hallott kintről, ezért óvatosan az ajtóhoz lépett és démoni erejét segítségül hívva kapcsolódott bele a beszélgetésbe.

Apját hallotta, aki az egyik szolgájával, Naberius-szal suttogtak az ősi démonok nyelvén. Szerencsére Dalidah-t jól kitaníttatta az anyja, hogy ne legyen hátrányba semmiben a Pokolban.

– Ide fognak jönni érte, uram. Nem volt jó ötlet idehozni – aggodalmaskodott Naberius, de az apja leintette.

– Remélem, hogy idejönnek, Naberius. Az az ostoba arkangyal amúgy is meggondolná magát, de nem fogom hagyni! Túl sok minden múlik ezen a halandón. És ha az angyala érte jön… már várni fogjuk.

– Nagyon rossz érzésem van, uram – Naberius hangjában valódi aggodalom csengett, ami meglepte Dalidah-t. Mindig úgy gondolta, a démon csak azért lett az apja jobb keze, hogy a megfelelő pillanatban átvehesse a hatalmat. Bár, még mindig kétséges, hogy nem inkább saját magáért aggódik–e jobban…

– Ne izgulj, fiam, a terv már kész. Ha velem valami történne, tudod, mi a dolgod. Egy egész faj jövője múlik akkor rajtad.

Dalidah szinte látta maga előtt, ahogy Naberius fejet hajt ura előtt. A beszélgetés véget ért, a lány pedig csodálkozva dőlt az ajtónak. Sosem ismerte az apja démoni oldalát, felé mindig a túlaggódó apa szerepét mutatta. Most hideg és számító volt, ahogy angyalok kivégzéséről beszélt. Dalidah kíváncsian várta, melyik szárnyas seggfej merészkedik a Pokol legsötétebb bugyraiba. Gondolkodni rajta azonban nem sok ideje maradt, mert egy különös erőhullám száguldott végig a Poklon. Naberius újra szorongva szólalt meg.

– Uram, itt vannak!

– Érzem, Naberius. Készülj fel!

Dalidah erősen koncentrált, beletelt egy kis időbe, mire megtalálta, melyik átjárót használták a Mennybéliek. Amint ráakadt, elszörnyedve vette tudomásul, hogy ki is lépte át a Pokol kapuját: Sabathiel.

Ami nem sikerült érte ezer éve, azt most megtette egy embernőért. A lányban egyre növekedett a düh, úgy érezte, akár puszta kézzel is megnyúzná az angyalt. És végre volt rá lehetősége is. Gyilkos haraggal a szívében és pokoli erővel felruházva villantotta el magát oda, ahonnan az angyali jelenlétet érezte.

Most megfizet a tollas gazember…

Sabathiel a szeme sarkából megpillantott egy alakot feléjük rohanni, villámgyorsan megpördült és anélkül, hogy gondolkodott volna, lesújtott a démonra a kardjával. A fekete vér szétspriccelt, beterítve az angyalt is, de mire körbenézett, Azriel már messze járt. Nem hibáztatta, hiszen kész csoda, hogy idelent egyáltalán érzékeli a nőt. Majd utoléri, de jelenleg újabb társasága akadt és mosolyogva fogadta a következő lekaszabolni való démont. A fenébe is, kezdett belejönni, mikor sorban egymás után záporoztak rá a támadások. Végül lihegve, a piszkos vértől csatakosan vigyorgott a körülötte heverő élettelen testekre.  Örülni azonban nem sok ideje maradt, miután meghallotta a már jól ismert női hangot.

Dalidah…

A nő itt volt körülötte, egyszerre volt mindenhol és sehol, Sabathiel pedig érezte, egyre fogy az ereje. Akárcsak az ellenállása.

– Minő meglepetés! – vékony női hang ütötte meg a fülét és megpördült, a tulajdonosát azonban nem látta.

– A rohadt életbe! – emelte fel villámgyorsan a kardot, de a várt támadás elmaradt. – Ne játssz velem! – kiáltott bele a sötétségbe, de csak egy kacajt kapott válaszul.

Sabathiel futásnak eredt, amerre látta eltűnni Azrielt, de egy láthatatlan fal útját állta. A földre zuhant és érezte, ahogy a saját vére végigfolyik a homlokán.

– Ugyan, Bathie, hova sietsz? Alig beszélgettünk.

A nő hangja, akár egy kígyó, körbetekerődzött a testén és hurokként szorult a nyaka köré. Sabathiel alig kapott levegőt, ahogy rájött, nem menekülhet. Már egy évezred óta fut, de most elérte a végzete.

– Ne búsulj, édesem. Rengeteg időnk van szórakozni! – suttogta a férfi fülébe, az angyal pedig kétségbeesetten igyekezett szabadulni a láthatatlan kötelékből. Miután rájött, hogy ez lehetetlen, felsóhajtott.

– Oké, akkor csak ölj meg.

Finom, fekete füst kavargott a levegőben, majd egy vöröses villanással előlépett a démonnő. Dalidah hosszú, szőke haja lágyan simult karcsú derekához, teste azonban hajlékony, ruganyos volt, kemény edzésekről árulkodott. Sabathiel lélegzete is elakadt, ahogy megpillantotta a báránybőrbe bújtatott farkast. Gyönyörűbb, mint emlékezett…

– Dehogy öllek meg, drága. Akkor hogy gyötörhetnélek még hosszú, hosszú évszázadokig? – nevetett rá barátságosan a lány, szöges ellentétben a szavaival. Az angyal nagyot nyelt. Már jól ismerte a nő bosszúálló természetét, de akinek dühösnek kellene lennie a másikra, az Sabathiel volt.

– Ennyire nem bírod még mindig elviselni a tudatot, hogy nem kaphatsz meg? – vágott vissza felszegett állal a férfi, de Dalidah lágyan ringó csípőjével felé lépkedett, amitől Sabathiel még levegőt is elfelejtett venni. Koncentrálj!

– Édesem, én akkor kaplak meg, amikor megkívánlak. Amire, mint tapasztalhattad, az utóbbi ezerháromszáz évben nem volt példa.

Dalidah hátulról ölelte át és kéjesen belenyalt az angyal fülébe. Sabathiel elrántotta a fejét, egyszer már megégette magát a Pokol tüzében, nem kívánkozik oda újra.

– Akkor meg takarodj innen! Engedj utamra!

A démon elé lépett és megragadta az állát.

– Mégis miért tenném, ha egyszer elkaptalak? Hogy rohanj megmenteni a ribancodat?

Sabathiel alig hitte el, amit hallott. A nő tehát úgy tudta, hogy Beth az ő kedvese? Magában ravaszul elmosolyodott.

– Mi közöd hozzá? Talán féltékeny vagy?

– Egy emberre? Ugyan, kérlek – legyintett a nő, de Sab tudta, hogy most megfogta.

– Pedig csinosabb, mint te – bökte oda az angyal, amivel elérte a kívánt hatást. A démon magából kikelve, vörössé vált szemmel és megnyúlt agyarakkal ordított.

– Egyetlen koszos emberi korcs sem csinosabb nálam!

Sabathiel csaknem felnevetett.

– Tudod, amikor ilyen vagy, a halandó nők kilencvenkilenc százaléka csinosabb nálad.

Dalidah felsikított és hanyatt döntötte Sabathielt. Rátérdelt a mellkasára és dühösen sziszegett.

– Vond vissza!

Az angyal azonban megrázta a fejét.

– Még mindig ugyanolyan hiú vagy, mint ezer évvel ezelőtt. Most pedig engedj el, kiszórakoztad magad.

Dalidah felkelt a férfiról, mély levegőt vett, az arca pedig újra normális, éteri szépségűvé változott vissza. Elmosolyodott, a magas sarkúját az angyal mellkasába fúrta, míg ki nem buggyant a vére.

– Még csak most kezdtük el.

Sabathiel összeszorította a fogait, eldöntötte, nem adja meg a démonnak azt az örömöt, hogy hallja ordítani. Már rég megtanulta befogni a száját még akkor is, ha a századik korbácsütés csattan a hátán. Kapott már elégszer, hogy megtanulja csendben tűrni a fájdalmat. És a nő jócskán hozzájárult a tanulásához. Ezer év sem volt elég ahhoz, hogy a szívében gyűlölet helyett megbocsátást érezzen a nő iránt.   

Dalidah megragadt az angyal körüli láthatatlan köteléket, amivel szorosan tartotta, majd a szobájába villantotta magát. Egy gyors mozdulattal egy fekete kendőt vont az angyal szeme köré, majd eltüntette az összes plüsst és rózsaszín dolgot a szobájából. Még a végén azt hiszi a férfi, hogy nem nőtt ki a gyerekkorából.

Miért is érdekel, mit gondol rólam?

Miközben a kérdés ott lebegett a szeme előtt, eloldotta a kendőt, Sabathiel pedig elismerően füttyentett.

– Csini kuckó. Egyből szobára hoztál? Nagyon ki lehetsz éhezve – vigyorgott rá önelégülten, de Dalidah mást forgatott a fejében. Gondolatával megjelenített egy fém tálcát maga mellett, rajta pedig egy tucat orvosi fémeszközt: fogót, ollót, szikét, és egyéb, éles kelléket.

Sabathiel nagyot nyelt, és ez örömmel töltötte el a lányt. Most megtanulja, hogy tisztelni illik a Pokol hercegnőjét.

– Imádom, ha ilyen a tekinteted. Ilyen megrettent.

Az angyal abban a pillanatban kihúzta magát. Ha már itt kell meghalnia, a Pokol mélyén, az egyetlen lény keze által, akit igazán szeretett, hát legyen. Azt az egyet sajnálta, hogy cserben hagyta Azrielt.

– Egyet tegyél meg a kedvemért, mielőtt kizsigerelsz.

A nő harsányan felnevetett és felvett egy vékony pengéjű szikét.

– Miért is tennék meg neked bármit? Így is túl sokat adtam…

– Mert nem rólam van szó! Egy barátom… ő is itt van, és segítségre van szüksége. Tudom, hogy győzni fog, de nem tud egyedül kijutni.

– Többen vagytok? – döbbent meg őszintén Dalidah. Csak Sabathielt érzékelte, bár az igaz, hogy csakis rá koncentrált utána is, nem törődött mással.

– Ketten jöttünk le, de ketten is fognak elmenni. Viszi a nőt, ha tetszik, ha nem.

– Várj, azt akarod mondani… – A lány szava elakadt, ahogy leesett neki. Sab csak játszott vele az alagútban, az ember nem az övé. Egy kósza gondolat villant fel előtte: talán a férfi azóta is rá vár?

Ne legyél szánalmas – szidta le magát némán. Nem, egyáltalán nem vágyik rá, hogy az angyal újra a karjaiba ölelje és úgy csókolja, mintha más nem számítana a világon.

– Kérlek – nézett rá esdeklően Sabathiel. Tényleg fontos lehetett neki a másik angyal, ha könyörögni is hajlandó érte.

– Tudom, ki hozatta le a nőt ide. Ha segítek… - elharapta a mondat végét. Nagyon jól tudta, ha keresztbe húzza az apja számításait, elbúcsúzhat az életétől és a plüsseitől.

– Akkor engedj el, és én megvédem őket!

– Nem! Felejtsd el, Sabathiel! Régóta várok erre a pillanatra, és nem engedlek el, hogy hőst csinálj magadból!

Az angyal a fogát csikorgatta és próbált kiszabadulni a démoni kötelékből. Ereje jócskán meggyengült, a szárnyai összezúzódtak, a karja pedig kezdett teljesen elzsibbadni, de akkor sem fogja feladni! Azrielnek szüksége van rá, ha élve ki akar jutni a nővel, márpedig Sabathiel meg volt róla győződve, hogy az angyalnak feltett szándéka túlélni az akciót. És eredetileg neki is, úgyhogy még erősebben feszült a béklyónak, ami alig érzékelhetően, de meglazult.

Gyerünk, még egy kicsit…

Dalidah rémülten vette tudomásul, hogy Sabathiel ki akar törni, és minél tovább próbálkozik, annál valószínűbb, hogy sikerül is neki. Odarohant hozzá, hogy fizikai kontaktussal erősítse meg a kötést, de ahogy hozzáért az angyal izmos, megfeszülő felkarjához, a kötelék elszakadt, Sab pedig egy ordítással kiszabadult.

Őrült düh csillogott a szemeiben, amitől a lány két lépést hátrált, de az angyal követte, ragadozó módjára méricskélte, hogy vajon a karját szakítsa ki, vagy a torkát tépje fel. Dalidah az utóbbira tippelt volna, amilyen éhes tekintettel méregette a férfi. Amikor a hátrálás során beleütközött az ágyra, meglepődve ült le, az angyal pedig rögtön előtte termett.

– Nincs hatalmad felettem – morogta, miközben mélyen a nő szemébe nézett, mintha a lelkéig akarna lelátni. De azt mindketten tudták, hogy ez lehetetlen. Míg egyik örök lakhelye a Mennyek, addig a másik a Pokol szolgája marad, míg él.

– Akkor vedd le a mocskos mancsodat a combomról – sziszegte vissza a nő, mire mindketten lepillantottak. Valóban, az angyal erőteljesen szorította a démon lábát, bár maga sem emlékezett rá, hogyan vagy miért tette egyáltalán oda a kezét. Pislogott párat, de mégsem mozdult.

– Mit csináltál velem? – kérdezte dühösen, és megnyalta az ajkait. Hirtelen olyan száraznak érezte a száját, mintha legalább a Szaharában sétált volna órákon át. A francba is, ilyen közel a nőhöz nem tud gondolkodni. Akkor miért nem megy arrébb?

Jó kérdés – gondolta magában.

Dalidah csak pislogott a hatalmas barna szemeivel megszeppenve, nem tudta eldönteni, hogy Sab megtámadja vagy megcsókolja. A helyzet azonban az volt, hogy az angyal sem tudta eldönteni.

– Nem csináltam semmit! – csattant fel hirtelen Dalidah és ellökte magától a férfit. Sabathiel hanyatt esett, majd villámgyorsan felpattant és dühösen indult meg a lány felé.

– Ne hazudj! – ordított rá, mire a démon felkelt és teljes erejéből lekevert egy pofont az angyalnak. Sabathiel feje oldalra billent és érezte, hogy az állkapcsa is kiugrott a helyéről.

– Ne merészelj még egyszer hazugnak nevezni! Sosem hazudtam neked, még ezer éve sem!

Az angyal visszaugrasztotta az állát és eszelős tekintettel fordult a nő felé. Dalidah azonban eldöntötte, hogy nem fog többé meghátrálni. Az angyal nem fogja még egyszer sem sértegetni, sem megalázni, különben megkeserüli. Most ő van hazai pályán és ki is fogja használni.

Sab azonban nem támadt rá. Egy végtelennek tűnő pillanatig csak nézte, majd mikor a lány biztosra vette, hogy nekiugrik, a férfi meghökkentő dolgot tett.

Közelebb lépett hozzá, és mielőtt Dalidah mozdulni tudott volna, megragadta és forrón, követelőzőn megcsókolta. A lány körül forgott a világ, ahogy az angyal erős karjai körbeölelték, a nyelvük pedig vad, ádáz csatát vívott. Elkeseredett csók volt, benne az ezerháromszáz év minden fájdalmával, szenvedésével, kínjával és csalódásával. Nem létezett más, csak ő, Sabathiel és a csókjuk, ami összeforrasztotta őket.

Néhány perccel később, amit Dalidah a maga részéről még nyújtott volna, lihegve szakadtak el egymástól. Sab mélyen a szemébe nézett és őszinte megbánás csendült a szavai mögött.

– Sajnálom, de most mennem kell. Azriel…

– Tudom, hol tartják fogva. Vagyis van egy erős gyanúm – suttogta alig hallhatóan a nő, és alig hitte el, hogy kimondta a szavakat. Egy csók és máris az apja ellen fordul?

Igen – villant be neki hirtelen.  

– Odaviszel? – kérdezte reménykedve Sabathiel, és megfogta a lány kezét. Ujjaik összefonódtak, Dalidah pedig bólintott. Egy szempillantással később már egy szűk alagútban álltak, nem messze tőlük beszélgetés zaja szűrődött ki egy ajtón keresztül.

Sabathiel rögtön felismerte Azrielt és Gabrielt, a harmadik, régóta nem hallott baritonra azonban összevonta a szemöldökét. Nem, az lehetetlen…

– Remélem, apám kicsinálja a szárnyas seggeteket! – vigyorgott elégedetten Dalidah, amikor Sab szörnyű balsejtelme beigazolódott.

– Forcassal szövetkezett Gabriel? Az apád akar betörni a Mennyekbe? – A majdnem apósa nemcsak az ő életét tette tönkre majdnem, de újabb skalpra vadászik? Mintha ez a nap nem lenne elég szörnyű ez nélkül is.

A lány bólintott.

– Igen, nagyon úgy tűnik. Hát nem szuper? Talán egymás mellett lesz a szobánk!

– Ugye tudod, ha az embernőnek egy haja szála is meggörbül, itt elszabadul a pokol… Mármint érted, mire gondolok.

– Tökéletesen. Hacsak nem nyiffan ki a tollas hős előbb.

Sabathiel megdörzsölte a halántékát. A démon igazán idegesítő tud lenni.

– Jó, akkor itt most elválnak útjaink. Én bemegyek, te pedig visszamehetsz a rózsaszín szobádba.

A lány azonban megrázta a fejét.

– Nem, felejtsd el! Nem harcolhatsz apám ellen… Meg fog ölni. – Az utolsó mondatot szinte suttogta, Sabathielnek pedig egy pillanatra úgy tűnt, minta a démonnő aggódna érte.

– Szerintem elbírunk vele Azriellel.

– Tényleg olyan bolond vagy, hogy el hidd, apám teljesen behódol egy éginek?

– Mire célzol? – vonta össze a szemöldökét Sab. Dalidah a falnak támaszkodott, és megvonta a vállát.

– Démon. Az a minimum, hogy hátba támadja a szövetségesét. Főleg, ha előtte esküdt ellenségek voltak.

– Úgy érted…

– Igen. Gabriel napjai meg vannak számlálva. Amint apám átlépi a Mennyország kapuját, az arkangyalnak lőttek.

– A francba is… - Sabathiel épp elkezdett gondolkodni, mitévő is legyen, amikor egy ordítás hangzott fel a szobából, majd az ajtó alatt isteni fényesség szűrődött át. Újabb ordítás következett, mire mellette a lány is felsikított. Egy pillanaton múlt, hogy meg tudta állítani és nem hagyta, hogy elérje az ajtót.

– Mi ütött beléd? – kiabálta túl a hangzavart, de a démon csak küzdött a szorítás ellen. Mikor a fényesség megszűnt, Dalidah elernyedt a karjaiban.

– Megölte… vége – suttogta megtörten, Sabathiel pedig sejtette, hogy nem Azrielről beszél.

– Forcas?

Egy könnycsepp gördült le a lány gyönyörű orcáján és bólintott. Sabathiel szíve összefacsarodott, ahogy a megkínzott szempár szomorúan tekintett fel rá. Amikor elhagyta, akkor is így nézett rá, ám akkor meg volt róla győződve, hogy a lány manipulálja. Ez viszont valódi. Mi van, ha akkor sem tettette?

Nagy nehezen erőt vett magán, és elengedte Dalidah-t. Azriel még mindig össze volt zárva az áruló Gabriellel. A kérdés már csak az, hogy ki használta fel minden erejét, hogy elpusztítsa a démon lordot. Sab sejtette, hogy nem Gabriel akarta megvédeni a másik angyalt.

– Menj vissza a szobádba. Veszélyes lesz itt neked.

A lány nagy sokára felkelt, megtörölte az arcát és bólintott. Mielőtt azonban elvillantotta volna magát a szobájába, Sabathiel megfogta a karját és szorosan magához ölelte.

– Annyi év után még mindig vágyakozom utánad… – suttogta megtörten, majd egy gyors csókot nyomott a démon ajkaira és útjára engedte. Mikor Dalidah döbbent arccal eltűnt, Sabathiel az ajtóhoz araszolt és minden idegszálát megfeszítve hallgatózott.

– Ám legyen! Én kijutok, de te itt fogsz megdögleni! – hallotta meg Gabriel hangját, és döntött. Vagy most cselekszik, vagy egy életre átkozott lesz.

Óvatosan lenyomta a kilincset, hogy Gabriel még véletlenül se hallja meg. Szerencséje volt, az arkangyal háttal állt az ajtónak, kardját magasba emelte és készült lesújtani vele a földön fekvő Azrielre.

Földöntúli düh öntötte el, az ereje kiteljesedett. Megjelenítette a kardját, majd egyenesen az angyal szívébe döfte hátulról.

 – Idősebbeké az elsőbbség, testvér – morogta, és ezzel megpecsételte a sorsát.

Dalidah visszavillantotta magát a szobájába, és kétségbeesetten rogyott le az ágyára. Könnyei patakokban záporoztak, ám maga sem tudta eldönteni, melyik tragédia kötötte gúzsba a szívét, az apja elvesztése, vagy Sabathiel kegyetlen szavai. Egyszerűen képtelen volt elhinni neki, amiket mondott, főleg azok után, hogy cserbenhagyta és elárulta. Démoni ereje kavargott körülötte, a levegőbe emelt minden mozdítható tárgyat, amik most örvényként áramlottak körbe a szobában. Érezte, ahogy az arca megváltozik, a vére felülemelkedik a varázslaton és az iménti csinos lány helyébe egy pokoli teremtmény lépett, aki halálos és veszedelmes volt. Bosszúra szomjazott – ötlött hirtelen az eszébe. Egyszerre akarta megbosszulni az apja halálát és Sabathiel árulását. Eldöntötte, ha törik, ha szakad, megkeresi az angyalt és kitépi a hazug, kegyetlen szívét. A gondolat mosolyt csalt az arcára, ami így, ha lehet, még rémisztőbb lett.

Tombolását egy erőteljes kopogás szakította félbe. A bútorok hangos csattanással estek vissza a padlóra, az arca pedig visszaváltozott normálisra.

– Szabad – kiáltotta ki a látogatónak, majd az ajtó kinyílt és Naberius lépte át a küszöböt.

– Oh, úgy látom, megelőztek – motyogta maga elé, amikor meglátta a démon könnyáztatta arcát. Persze, honnan is tudhatná, hogy Dalidah szíve épp Sabathielért zokog.

– Mit akarsz? – mordult rá a lány, nem volt kedve a démonhoz, főleg nem most, amikor bosszút forralt az egész világ ellen.

– Apád parancsát teljesítem.

– Apám meghalt! Már nem parancsol semmit! – ordította Dalidah, majd felkapott egy keze ügyébe akadó tárgyat – egy porcelán malacot, ami az ágya melletti éjjeliszekrényen foglalt helyet – és hozzávágta Naberiushoz. A férfi nem lépett félre, csak feltartotta a kezét, a malac pedig megállt a levegőben, mielőtt széttört volna a falon. Naberius óvatosan a kezébe fogta a porcelánt és visszaadta a lánynak.

– Ezt még a halála előtt adta utasításba. Én pedig hű maradok hozzá, akár köztünk van, akár nem. És mint jogos örököséhez, immár hozzád is.

A démon letérdelt elé, Dalidah pedig rádöbbent, hogy eddig nem is igazán látta a férfit. Mindig is apja csatlósaként tekintett rá, de most, ahogy előtte térdelt, alkalma nyílt jobban szemügyre venni.

Nem is rossz példány – gondolta elsőre, majd akaratlanul is összehasonlította Sabathiellel. Tudta, hogy nincs értelme, hiszen ezerháromszáz év alatt nem talált senkit, aki akár csak megközelíthette volna az angyalt. Nagyot sóhajtott és a férfi vállára tette a kezét.

– Nem tartozol nekem semmivel. És nem vagyok örökös. Nő nem lehet lord, te is tudod. Majd megharcolnak a címért, de én kimaradok belőle.

– Ha összefogunk, győzhetünk! – nézett rá hirtelen Naberius, a szemében valami megcsillant, amit Dalidah nem tudott hova tenni. – Ha mellém állsz…

Azzal kinyújtotta felé a kezét, de a lány vonakodott nyújtani a sajátját. A férfi felkínálta magát, de ő nem tudja elfogadni. Úgy nem, hogy a szíve másért dobog…

– Nem tehetem.

– Van más az életedben? – kérdezte élesen a démon, mire a lány elkomorodott. Nem tartozik neki beszámolási kötelezettséggel.

– Nem hiszem, hogy közöd lenne hozzá.

– Azonnal mondd meg – kiáltotta, majd megragadta Dalidah karját és megrántotta. A démonnő hidegen elmosolyodott. Tudta, hogy a férfi erős, de az ő ereiben sem embervér csörgedezett. Egy mozdulattal a falhoz vágta a démont, aki nagyot nyekkenve csúszott le a padlóig.

– Ha még egyszer hozzám érsz, kivágom a szívedet, kitépem a gerincedet és a véres hulládon fogok taposni, világos?

A férfi magában átkozódva bólintott, majd elvillantotta magát a szobából.

Dalidah pedig végre arra koncentrálhatott, amire a leginkább vágyott: Sabathiel kibelezésére.