Várakozás

 

Görnyedten ülök a buszmegállóban, miközben az eső ütemesen kopog a fejem feletti plexilapon. Az átlátszó, műanyag táblához erősített alumínium ülés kényelmetlen és hideg, de legalább száraz, ami a mellettem ácsorgó néniről nem mondható el. Szorosan mellettem áll, és ugyan van még hely, nem ül le, inkább kíváncsian nyújtogatja a nyakát, hátha így előbb jön a várva várt busz.

Láttam már többször a nénit, elegáns szoknyákban jár, hozzá illő magassarkú cipővel és kosztümkabáttal. Úgy tippelem, valamiféle ügyfélszolgálaton dolgozhat, ahol kötelező a csinos megjelenés. Elvégre miért érezne valaki késztetést közel a hatvanhoz, hogy nyaktörő magasságú cipőt hordjon?

Az asszony most sem üdvözli a megállóban várakozókat, rajtam pedig egyenesen átnéz. Úgy veszem észre, a többiek is leginkább saját magukkal vannak elfoglalva.

A fiatalok a telefonjukba merülnek, zenét hallgatnak vagy olvasnak. Híreket, könyvet, a barátaik üzeneteit, mindegy, csak valahogy kizárják a külvilágot.

Az idősebb generáció tagjai legtöbbször önmagukban ácsorognak, majd igyekeznek felvenni a szemkontaktust a legszimpatikusabb várakozóval. Ha sikerül, akkor a busz érkezéséig megbeszélik az időjárást vagy, hogy ki milyen gyógyszert szed a bajaira.

Az eső továbbra is egyenletes ritmusban záporozik, a buszmegálló lassan megtelik. Az emberek igyekeznek a tető alá behúzódni, néhányan így is kiszorulnak, és csüggedten szorongatják az esernyőjüket.

A belvároshoz közel mindig sokan vannak reggel tájt, bár sűrű a buszjárat, mindenki időben be akar érni a munkahelyére, iskolába, vagy csak a piacra, hogy a legszebb zöldséget, gyümölcsöt tudja megvenni a standokon.

Felsóhajtok, a hangom beleveszik az eső csepegésébe, senki nem fordul hátra megnézni, hogy mi volt ez a zaj.

Reggelente én is itt vagyok, nézem az embereket, várom a tömegközlekedés hangos és büdös csodáját, ahogy lassan begurul a számára kialakított öbölbe.

Előre tudom, mikor veszik észre az emberek a járművet, megkönnyebbült sóhajok szakadnak ki a csüggedt ajkak közül. Ideges toporgás kezdődik, nyugtalan remegés hullámzik végig a tömegen.

Felállok, igyekszem nem nekiütközni senkinek, nem, mintha bárki is felfigyelne rá ennyi ember között. Mindenesetre megtartom a távolságot és előre engedek mindenkit.

A busz végre begördül, csikorgó fékekkel áll meg éppen a tábla előtt. A hátsó ajtó kinyílik, és emberek özönlenek ki rajta. Kisebb tumultus alakul ki, ahogy a fel-és leszállni szándékozók összekeverednek, de hamar elindul mindenki a saját irányába.

Mikor mindenki leszállt, aki le akart, végre kinyílik az első ajtó is.

A bajszos buszsofőr mogorva, habár őt még sosem láttam mosolyogni. A társa egy fiatalabb, még életvidám fickó, aki mindenkinek köszön napszaknak megfelelően, néha egy-egy jókívánságot is elereszt.

Az idős néni a magassarkúban óvatosan fellép az első lépcsőfokra, megrázza a kabátját, hogy megszabaduljon az esőcseppektől, majd a bérletét felmutatva, köszönés nélkül indul a busz hátuljába szabad helyet keresve.

A lent várakozó tömeg egyre csökken, ahogy a busz megtelik, már csak én és egy fiatal, tizenhét év körüli lány állunk az esőben. Rám sem pillantva lép fel a buszra, pedig szívesen előre engedtem volna amúgy is. Amikor felszáll, a sofőr kinéz a buszmegállóba. A tekintete átsiklik rajtam, majd meghúz egy kart a kormány mellett, és az ajtó nyikorogva becsukódik az orrom előtt. Felvillan a sárga indexlámpa, majd a jármű lassan kigurul az úttestre és csatlakozik a reggeli forgalomhoz.

Visszaülök a helyemre, hátra simítom száraz hajamat. Nem ázott el, sosem szokott.

Ilyenkor a legrosszabb, amikor nincs senki a buszmegállóban. Igyekszem ellenállni, de képtelen vagyok megfékezni a tekintetemet. Oldalra pillantok, egyenesen a jelzőtábla mellé.

Apró márványtábla, rajta parányi mécses és elszáradt virág.

A felirat már nehezen olvasható, megsínylette az időjárást, én mégis tudom, mi van rávésve.

Szeretett fiunk, Kelemen Tamás, 1997-2015.

Az én nevem.