A harmadik szabály

 

Gyerünk! Gyorsabban! Igyekezz!

Amikor meghallottam a közelemben a sárkányüvöltést, még nagyobb sebességre kapcsoltam. Úgy rohantam, mintha az életem múlna rajta.

Nos, valójában így is volt.

Könnyedén szökkentem át gyökereken és lehullott ágakon, már ezerszer végig jártam ezt az utat az erdőben, ismertem minden követ, bokrot, lelógó gallyat. Alig két kilométer volt a Menedékig, a szörnyeteg üvöltése azonban egyre közelebbről hallatszott. Az erdő visszaverte a hangot, a rezgése egészen a gyomromig hatolt.

Nagy levegőt vettem és kikerültem egy mogyoróbokrot.

Mindenről Thomas tehet.

Ha nem nevez gyávának, olyannak, aki nem mer elmenni a tisztásra napnyugtakor, nem éreztem volna kihívásnak a szavait. De szándékosan olyan hangsúllyal mondta, amiről tudta, hogy nem fogok ellenállni.

Pedig a Menedékben csak három fontos szabály volt. Az első kifejezetten erre figyelmeztetett: ne menj ki alkonyatkor!

Amióta a sárkányok előtörtek az Antarktisz jégpáncélja alól, a világ nagyot fordult. A szörnyek ellepték Európát, a légiközlekedést tönkretették, a repülőket megsemmisítették, kizárólag hajóval lehetett elhagyni a kontinenst, de ahhoz el kellett jutni a tengerekhez. Ami elég nehéz volt úgy, hogy az ember hirtelen prédaállattá vált.

A legtöbben menedéket kerestek, meg akarták várni, amíg a többi kontinens országai kitalálnak valamit a sárkányok megfékezésére. A dögök a legnagyobb városokat felégették, de elég okosak voltak, hogy néhány erdőt, kisebb falut meghagyjanak. Elvégre, ha elpusztítanak mindent, nem marad élelmük. Így inkább macska-egér harcot folytattak az életben maradt emberekkel, de idővel kiderült, hogy éjszakai ragadozók.

Legalább nyertünk egy kis időt nappal, hogy élelmet gyűjtsünk, és felkészüljünk a támadásokra.

Megbotlottam egy letört ágban, és majdnem elejtettem a vászontáskát, ami a vállamon lógott. Néhány szál virág lapult benne, valószínűleg tönkremennek, mire elérek a Menedékig. Thomas, az a semmirekellő, jóképű gazember bizonyítékot akart, hogy tényleg jártam a réten.

Visszanyertem az egyensúlyomat, és már rohantam is tovább.

A Menedék nem volt más, mint egy földalatti bunker, amit atomtámadások esetére építettek. Az ajtaja húsz centi vastag betonacélból volt, ami szerencsére ellenállt a sárkánytűznek. A bunkerben jelenleg ötvenen laktunk, főleg helyiek, akik tudtak a létezéséről. Eleinte többen voltunk, de a folyamatos támadások miatt az emberek minél messzebb akartak kerülni a sárkánylakta területektől.

Mintegy végszóra, a dög újra felüvöltött, már hallottam a nehéz lépteit. Azt hittem, nem látott meg, amikor kimerészkedtem a tisztásra, most mégis itt loholt a nyomomban. A szörnyeteg épp akkor ébredt fel a rét túloldalán, amikor észrevettem. Azonnal hátrálni kezdtem, reménykedtem, hogy ebben a féléber állapotában nem érzékelt, de tévedtem.

Ahogy abban is, hogy az erdőben biztonságban vagyok.

Ez volt ugyanis a második szabály.

Maradj a fák között!

A sárkányok általában repültek, a földön nem szerették kitartóan üldözni a prédát, inkább a magasból csaptak le az áldozatokra. Hogy nekem pont egy energikus példányt kellett kifognom!

Kitekerem Thomas nyakát!

Tovább rohantam, és majdnem felkiáltottam örömömben, amikor megláttam az ismerős acélajtót. A lábam remegett a megerőltetéstől, a tüdőm fájdalmasan égett minden egyes lélegzetvétellel, de nem számított. Itt volt előttem a bunker! Az ajtaja lassan kinyílt, Thomas szőke feje bukkant elő mögötte. Megkönnyebbülten integettem neki, az arcára azonban bánattal vegyes fájdalom ült ki. Nem szólalt meg, nem ösztönzött, nem buzdított, hogy meg tudom csinálni.

Mindössze feltartotta három ujját. Én pedig pontosan tudtam, mit jelent.

Bólintottam, ő pedig könnyes arccal formálta a sajnálom szócskát. Visszahúzta a fejét, az ajtó pedig lassan bezárult.

Lassítottam a tempómon, már láttam magam a fényes acélfelületen. Mögöttem pedig feltűnt két izzó szempár.

Thomas a harmadik szabályra utalt.

Ne kockáztass!

A sárkány közvetlenül a fülem mellett fújt egyet, én pedig megéreztem a halál bűzös leheletét.