16. fejezet

Az elkövetkező napok mind ugyanúgy teltek Sarah számára: Bill reggel hullafáradtan beköszönt, váltottak pár szót, majd eltűnt egész napra. Peggy fél óránként benyitott, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, nem kér-e valamit enni, inni, satöbbi. Délután Raven toppant be, hasonló állapotban, mint Bill, hasonló kérdésekkel, mint Peggy. Este pedig, bár látni nem látta, de biztos volt benne, hogy Cadmon figyeli. 

Szinte magán érezte a tekintetét, ahogy kinézett az ablakon, miközben figyelte a távozó Billt. Abból, hogy mi történik, csak félszavakat értett, amiket néha-néha elcsípett a folyosón, vagy a szobája előtt. Amióta Cadmon megharapta, majd Bill elmondta neki, hogy kicsoda és micsoda, napról napra érezte, ahogy változik. Például a füle sokkal érzékenyebb lett, tisztán meghallotta Bill aggódó hangját, amint kifejtette Peggynek, mennyire retteg a közelgő telihold miatt.

A Menedékben minden a feje tetejére állt, amióta megtalálták a halott fiatalokat. Bill őrjáratokat indított az erdőbe, hogy elkapják a tettest, de egyelőre nyom nélkül felszívódott. A férfi minden nappal egyre idegesebb lett, nem csak a gyilkos, de a lány miatt is. Féltette a hamarosan bekövetkező változásoktól, bár neki nem sok mindent mondott erről.

Sarah viszont egyre nyugtalanabb lett, hiszen ebben a pillanatban is érezte a Hold hívó erejét. Kihajolt az ablakon, szemében tükröződött a lassan növekvő tányér. Vágyakozva nézte a ragyogó holdudvart, elméjét betöltötte egy lágy dallam. Úgy vélte, ez lehet a Hold dala, ami csak neki szól.

Mint valami drogos, kábultan, gondolkodás nélkül átmászott a párkányon, és biztos lábbal felállt az emeleti ablakban. Megbűvölve nézte az erdő felett ragyogó csillagokat. Ha egy kicsit kinyújtózna, talán elérné az egyiket…

Óvatosan lábujjhegyre emelkedett, karjait az ég felé lendítette, de a következő pillanatban elvesztette az egyensúlyát, és zuhanni kezdett a föld felé.

Mielőtt azonban csúnya véget ért volna a csillagvadászat, arra eszmélt, hogy két erős kéz fonódik köré, majd lágyan huppan a puha fűben.

Óvatosan körbekémlelt, és tágra nyílt szemmel nézett a megmentőjére.

– Hát te hogy kerülsz ide?

Cadmon lihegve terült el mellette és dühösen csapott a földre.

– Az isten verje meg, hát nem tudsz magadra vigyázni? Majdnem kitörted a nyakadat!

Sarah villámgyorsan körbepislantott, de szerencsére nem volt más tanúja a kis akrobata mutatványának. Ő is hanyatt feküdt a férfi mellett, és folytatta a csillagok csodálását.

– Gyönyörűek, nem?

Cadmon a szemét forgatta. Nagyot fújt, és megropogtatta az ujjait. Az utolsó pillanatban látta meg a lányt, ahogy kizuhan az ablakon, az arcán euforikus mosollyal. Tudta, hogy el kell érnie, különben… Nem, nem is tudott arra gondolni, mi történt volna, ha nem kapja el. Így elrugaszkodott a földtől, és még a levegőben magához szorította, hogy biztonságban tudja. Sikerült a terve, Sarah-nak egy haja szála sem görbült.

Elvarázsolva figyelte, ahogy az eget fürkészi kíváncsi tekintettel, hogy újra és újra a kerekedő Hold felé pislant.

– Te is hallod, ugye? – kérdezte a lánytól.

Sarah csodálkozva fordította felé a fejét, majd felkönyökölt, és úgy bólintott.

– Csodálatos. A csillagok zenélnek, a Hold pedig lágy hangon énekel nekem, a nevemet suttogja.

Cadmon lélegzete is elakadt, ahogy a sápadt fény körbeölelte a lány karcsú alakját, földöntúli színnel színezve be arcát. Haja lazán a vállára hullt, és kuszán kavargott az arca körül, amin még mindig halvány pír játszott az iménti jelenettől.

Örökké csókolni, ölelni akarja és el sem akarja engedni többé. De tudta, hogy ez nem lehetséges. Bill sosem engedné meg, hogy a magáénak tekintse, bár eddig sem végzett túl jó munkát. Nem, mintha tudna tenni az ösztön ellen, de Cad biztos volt benne, hogy Bill el fogja érni.

Így nagyot nyelve, tele keserűséggel válaszolt.

– Igen, csodálatos. De legközelebb, ha hallod a rezesbandát, ne támadjon újra kedvet táncolni nekik, rendben?

Sarah bólintott, majd ismét a hátára fordult, és maga sem tudta, miért, de ujjait Cad hatalmasnak tűnő tenyerébe csúsztatta. Egyszerűen úgy érezte, helyénvaló a mozdulat. Hogy nekik, kettőjüknek együtt kell a csillagokat bámulniuk a szabad ég alatt.

– Most jó így, nem igaz? – pislantott felé Sarah, de maga sem tudta, miért tette fel a kérdést. A feje kavargott az új érzésektől, amik egytől egyig Cad felé irányultak.

A farkas megszorította a lány kezét, a szíve pedig kihagyott egy ütemet, amikor megérezte a meleg, puha bőrt a sajátján. El sem akarta hinni, hogy Sarah közeledik felé. Talán Bill mégsem tudja szétválasztani őket. Hiszen a lány is érzi a vonzást, hogy összetartoznak. Igaz, nem szabad akaratából, de Cadmon mégis tudta, hogy ő az igaz párja. Már csak vele és a nagybátyjával kell elhitetnie.

– Igen, nagyon jó.

Az újonnan jött reménysugár mosolyt csalt az arcára, amit egy dühödt kiáltás zavart meg. Sarah villámgyorsan felült, és ösztönösen a férfi mögé húzódott. Cadmont határtalan büszkeség töltötte el, ahogy védőn átölelte a lányt, miközben farkasszemet nézett a megvadult bikaként feléjük törtető Ravennel.

Bill halálosan kimerültnek érezte magát, ahogy bezuhant a Menedékben számára fent tartott szobájának kanapéjára. Nem ragaszkodott egy normál ágyhoz, hiszen sosem fordult még elő, hogy napokat töltsön itt, amikor néhány száz méternyire volt a háza.

Most viszont csepp erőt sem érzett magában ahhoz, hogy elgyalogoljon a kis faházig. Magára húzott egy előre kikészített plédet, és lehunyta a szemét. Nem tudott aludni, de szüksége volt rá, hogy legalább látszólag valami pihentető dolgot tegyen.

Az elméjét azonban nem tudta kikapcsolni.

A gondolatai megállás nélkül a rejtélyes gyilkosság körül forogtak. A cetli, amit neki címeztek, semmit sem árult el a tettes kilétéről. Hogy mik a szándékai vagy miért állt neki gyilkolni a Menedék lakóit... Vajon lesz még több holttest, még több fiatal, akik bíztak a férfiben, ő pedig nem tudja megvédeni őket?

Nagyot nyögve fordult oldalra, és erősebben szorította össze a szemét. Amikor már csak vörös és fehér foltok jelentek meg előtte, enyhített a szorításon.

A két ártatlan alakváltó meggyötört testét mégsem sikerült kiűznie a fejéből. Újra és újra beúszott a szeme elé Nora és Peter vértől csatakos arca. Szinte látta maga előtt őket, ahogy küzdenek az életükért, de az aljas mocsok nem kegyelmezett egyiküknek sem. Hidegvérrel kivégezte őket, és Bill még csak az okát sem tudta. Látszólag értelmetlen halált haltak, ami az ő lelkén szárad.

Depresszióba hajló gondolatmenetéből egy kopogás rántotta vissza a valóságba. A látogató meg sem várva a választ, becsörtetett, és egy hatalmas, ételekkel megpakolt tálca landolt a férfi előtti kis asztalkán.

Peggy ellentmondást nem tűrő arccal intett az ennivaló felé, Bill pedig némán, beletörődve elkerülhetetlen sorsába, vette fel a villát. Találomra felszúrt egy kis szelet rántott gombát, majd monoton mozdulattal a szájához emelte.

- Köszönöm – morogta, mielőtt bekapta volt a falatot. Peggy nagyot sóhajtva mosolyodott el, majd megindult az ajtó felé.

– Volna kedved… esetleg csatlakozni? – hadarta Bill két rágás között, majd felpislantott a nőre.

Peggy vágyakozva nézett az ajtó felé, legszívesebben kirohant volna, de tudta, hogy van mit megbeszélniük, még ha nem is épp megfelelő a pillanat.

Leült a kanapéval szemben elhelyezett fotelra, és várt. A férfi viszont úgy tűnt, nem akar semmit mondani, csak gépiesen falta az elé rakott ételeket.

– Ízlik? – törte meg végül a csendet a nő.

Bill tudta, hogy elérkezett az idő, hogy a közös dolgaikról beszéljenek, így nagyot nyelve tette le az evőeszközt a tányérra.

– Peggy, az a múltkori csók…

– Tudom, hiba volt – fejezte be a mondatot helyette, de Bill csalódott arckifejezését látva gyorsan hozzátette. – Ugye szerinted is az volt?

– Nem, azt akartam mondani, hogy épp ideje volt.

– Tessék? – pattant fel a helyéről Peggy. – Mire akarsz kilyukadni?

–Szerintem tudod. Te meg én. Jó páros vagyunk – mosolygott rá reménnyel telve a férfi, amitől a nő kis híján elájult.

–William Blackburn, azonnal hagyd abba a gúnyolódást!

Bill akkor sem lepődött volna meg jobban, ha a nő pofon vágja. Tényleg azt hiszi, hogy csak szórakozik?

– Nem gúnyolódok, dellichia*. Láttad már a legrosszabb formámat is, mégis itt vagy mellettem. Tudom, hogy bármikor számíthatok rád, én pedig akár az életemet is adnám érted.

– De én nem vagyok vérfarkas, Dhom.  

Bill erre indulatosan felcsattant.

–Ne merészelj még egyszer így hívni! Nem vagyok senkinek a parancsolója – majd visszafogva magát, lágy hangon hozzátette. – A kedvesem megszólítás amúgy is jobban tetszene tőled.

– Ó, William… Mit lehet erre mondani?

Bill felkelt, és átölelte a nőt, majd gyengéd csókot lehelt az arcára.

–   Csak mondd, hogy velem maradsz, örökre.

Peggy könnyei záporként hullottak, vékony, nedves ösvényt vágva az arcán. A férfi finoman letörölte az első cseppet, és felemelte az állát. A nő erre elmosolyodott, és bólintott.

– Igen, örökre. 

*kedvesem