6. fejezet

Sarah olyan fáradtan zuhant az ágyba, mint aki egész nap a földeken dolgozott. Vagy valami hasonló, kimerítő dolgot tett volna. Pedig, ha belegondolt, csak veszekedett a szüleivel, kikötött az erdő közepén, megismerkedett egy vademberrel, és halálra rémült az éjszaka közepén. Nem is olyan fárasztó. Egy kiadós zuhany után is úgy érezte, mintha ólom lenne a lábai helyén, az agyában pedig egy tekegolyó gurulna ide-oda.

Megfordult az ágyon, ami nyikorogva adta meg magát a hirtelen jött súlyváltozásnak. Sarah összehúzta a szemét. Nem igaz, hogy ennyitől is ilyen hangos zajt fog csapni. Sosem fog így elaludni.

Kinézett a feje felett lévő ablakon, ahol bevilágított a Hold. Még nem volt teljesen kerek, de már nem sok hiányzott a teliholdig. Sarah szinte érezte, ahogy magához húzza az elméjét, és különböző elméleteket gyártat vele az elmúlt éjszakáról. Egy holdfényes estén sok minden megfordult egy fantáziadús fiatal lány agyában. A rémtörténetektől elkezdve a kormány titkos génkísérletéig mindenre gondolt már a végén, aztán végül jobbnak látta, ha nem néz a Holdra.

Elfordult az ablaktól, aminek az ágy nem igazán örült, és a kinti zajokra figyelt inkább. A bokrok megzörrentek, ahogy a kis állatkák futkostak közöttük, versenyt futva a prédával, vagy épp a ragadozóval, máshol pedig egy bagoly jelezte, hogy a vadászat elkezdődött.

Aztán Sarah hallott még valamit. Valami oda nem illő zajt, egészen közel hozzá. Mintha valaki állna az ablak közelében. Lépések hangja zavarta meg az erdő életét, a lány pedig reszketett az ágyban. Miért nem csukta be az ablakot elalvás előtt? Persze, tudta a választ. A fülledt nyári hőségben semmi kedve nem volt megfőni a párnák között.

Amikor kaparászást hallott az ablak sarkánál, nem bírta tovább. Egyszer élünk-gondolattal megfordult, és majdnem szívrohamot kapott.

Cadmon vigyorgott vele szemben, kezében egy zseblámpával. Sarah felült az ágyon, és hozzávágta a párnáját.

– Normális vagy? A frászt hozod rám, te idióta! – Cad elkapta a párnát, és visszadobta a szobába.

– Miért, mire számítottál? Egy szörnyre?

– Mondjuk! Éjnek idején más nem járkál erre felé! – Cadmon még mindig vigyorogva mutatott magára.

– Dehogynem! Nézz csak rám! – Sarah a szemét forgatta. Visszarakta a párnát a helyére, és feltérdelt.

– Mit keresel itt? – Lehalkította a hangját. Még csak az kéne, hogy Bill rajtakapja, amint éjszaka egy fiú lóg be a szobája ablakán. Igyekezett kijjebb tuszkolni a férfit, aki meg sem moccant a lökés hatására. Helyette elkapta a lány kezét, és közelebb rántotta magához.

– Nem kívántam szép álmokat, dellichia*! – Pimaszul a lányra kacsintott, de Sarah bosszankodva fújt egyet.

– Nem hiszem el. Nem tudsz leszállni rólam?

– Hé, ott még nem tartunk. Hiszen még rád sem másztam! – Cadmon a lányra öltötte a nyelvét, aki fülig pirult. Oké, ez magas labda volt, de a férfi akkor is kihagyhatta volna.

– És nem is fogsz, most pedig tűnés! – Cadmon közelebb hajolt hozzá, és bizalmasan a fülébe suttogott.

– Tudod, nem csak ezért jöttem. Gondoltam, adok egy jó éjt-csókot is, hogy tényleg szép álmaid legyenek. – A szemtelen csavargóját! Még van képe…

Mire Sarah azonban visszavághatott volna, Cad közelebb hajolt hozzá, és gyors csókot nyomott a szájára. A lány meglepetten nézett rá, de a férfi nem húzódott el. Egy pillanatig csak nézték egymást, majd Cadmon újabb támadást indított, de ezúttal Sarah is partner volt.

Beletúrt a férfi sötét hajába, és közelebb húzta magához. Cadmon gyakorlatilag az ablakban hasalt, úgy csókolta a lányt. Nyelvük néhány percig vad táncot járt, majd elszakadtak egymástól. Sarah még mindig remegve törölte meg a száját, miközben Cad elégedetten rákacsintott.

– Remélem, sikerem lesz! – Egy gyors búcsúcsók után eltűnt az ablakból, magára hagyva a döbbent lányt.

Sarah csak most fogta fel, mi történt. Az éjszaka közepén csókolózott egy vadidegen férfival, akiről a nevén kívül mást nem tudott. Hova fog ez fajulni a nyár végére, mire a szülei érte jönnek? Felnyíratja a haját, kilöveti a fülét és tetkója lesz?

Nagyon nincs rá jó hatással az erdei környezet. Egy apró hang azonban ellene fordult, és halkan a fülébe duruzsolt: „most vagy önmagad.” Sarah attól tartott, mégis igaza lesz. Hiszen élvezte. Cadmon csókjánál még semmi mást nem élvezett ennyire életében. És félő volt, hogy nem éri be ennyivel.

Alig várta a másnapi bulit.

Cadmon halkan siklott a fák között, néha zörrent meg egy-egy ág az érintése nyomán. Szerette ezt a képességét, hogy hangtalanul tudott közlekedni gyakorlatilag bárhol. És imádta így a frászt hozni az anyjára.

Szegény Peggy… Könnyebbé akarta tenni az életét, ehelyett csak megnehezítette. Azt hitte, jól teszi, ha elmegy, akkor az apja is békén hagyja. De nem, Peggy nem tudott a fenekén ülni, utána kellett jönnie. Eljött az isten háta mögé, és az anyja követte. Istenem, olyan elveszett volt nélküle! Amikor először pillantotta meg a Menedék udvarán, a két kis rongyos bőröndjével, miközben Bill-lel veszekszik, nagyot dobbant a szíve. Tudta, hogy minden rendbe fog jönni. Akkor érezte, hogy az élete jóra fordul, semmi és senki nem bánthatja őket többé. Erre idejött ez a lány…

Sarah-ra gondolt, és a csókra. Te jó ég, mintha egy villám száguldott volna végig az erein, annyira felvillanyozódott tőle. Ezer meg ezer apró bizsergés indult útnak a bőre alatt, amikor a lány visszacsókolt. Nem is hitte volna, hogy megtörténik. Igazából arra számított, hogy Sarah lekever neki egy hatalmasat. De csak rápislogott a csillogó, zöld szemeivel, és egyszerűen nem tudott leállni. Muszáj volt újra hozzáérni az arcához, megízlelni az ajkait és vad csatába kezdeni a nyelvével. Sarah pedig mindezt hagyta. Sőt, élvezte. Ha nem is annyira, mint Cadmon, de apró sikernek könyvelte el.

Bill figyelmeztette ugyan, hogy meg se közelítse, de hogy maradhatna tőle távol, amikor minden hozzá húzza? Még fentről a Hold is azt súgja, hogy menjen el Sarah-hoz, és maradjon mellette. Ha kell, örökre. Ha a lány is akarja…

Cadmon hirtelen megtorpant, körülötte pedig mozdulatlan maradt az erdő. Még az erdei állatkák is fedezékbe húzódtak, veszélyként érzékelték a jelenlétét. Nagyon helyes, hiszen ragadozó volt. Gyors, pontos, halálos. Ellenállhatatlan.

Talán ezért nem utasította el Sarah? Mert nem tudott ellenállni a végzetes vonzerejének? Pusztán a kiléte miatt? Megrázta a fejét. Nem, nem lehet, hogy nem önmagáért kedveli. Vagy mégis?

Dühösen csapott a mellette lévő fára.

– Az isten verje meg! – Az ütés hangja visszhangzott a csendes erdőben, Cadmon pedig mérgesen továbbindult, de gondolatai megállás nélkül Sarah körül forogtak. A magas, szőke hercegnő, aki a legkevésbé sem illett ebbe a számára durva környezetbe, és mégis…

Tökéletes összhangban volt a fákkal, egyszerűen öröm volt ránézni, ahogy a tábortűz megvilágítja a keskeny, csinos arcát. Amikor meglátta Ravent a lány mellett, őrült féltékenység söpört végig rajta. Pedig semmi oka nem volt rá, hiszen már kezdetben is durván fogadta, de valahogy, egy hang mélyen belül azt súgta neki, hogy védje meg Sarah-t a másik hímtől. Egyfajta birtokló vágy kerítette hatalmába, és ha nem türtőzteti magát, talán neki is megy Ravennek.

A fenébe, igaza volt az anyjának. Született alfa, aki akár harcolna is a területért, és a nőért. Főképp a nőért.

Sarah… Hiszen alig ismeri, hogy érezhet iránta ilyen erősen? Ősi ösztön ez, mely benne van a vérében, és időtlen idők óta arra vár, hogy megtalálja azt az egy személyt, akivel teljes lehet. Akivel kiegészítik és kölcsönösen erősítik egymást. Vajon tényleg ő lenne az? Sarah Blackburn, a vérfarkasok hercegnője? Ahogy erre gondolt, újult erővel ismét száguldani kezdett az erdő mélyén.

*kedvesem