2012. november 5., hétfő

4. fejezet



Ahogy közeledtek, a zene elhalkult, és minden szem rájuk szegeződött. Sarah idegesen markolászta a pólója szélét, akár egy szégyenlős óvodás, mégsem tudott fesztelenül viselkedni. Itt nem ismerik, nem veszik természetesnek, hogy ő népszerű. Igazából sosem kellett megdolgoznia a sikerért, és most először látta ennek a hátrányát. Az ember azt hinné, a hírnév önbizalmat ad, de épp ellenkezőleg. Nem volt rá szüksége, hiszen bármit megtehetett.
Az egyik padon helyet csináltak nekik, de Sarah látta, hogy mindössze a Bill iránti tiszteletből tették. Ha egyedül jött volna ide, ülhetne a földön. Jó messze tőlük.
Sarah körbetekintett az ellenséges arcokon, csak egy fiú mosolygott rá bátorítóan, aki mellette ült. Kezében egy ütött-kopott gitár volt, nemrég még vígan játszott rajta és énekelt a többiekkel, most viszont kíváncsian nézte az új lányt. Bill tapsolt, majd a hangja bezengte a Menedék környékét.
– Na, mi van skacok, meghalt a buli? Raven, kezdd el!
A Sarah melletti, sötét hajú srác bólintott, és a húrok közé csapott. Harsányan csendült fel egy újabb ismeretlen nóta, de a többiek nevetni kezdtek. Nyilván nem először hallják, és megint Sarah lesz az, aki csendben ül és mosolyog.
Bill a ritmusra tapsolni kezdett, a többiek pedig lassan csatlakoztak hozzá. Raven kellemes baritonja meglepte Sarah-t, nem gondolta, hogy énekelni is fog, méghozzá szólót. A refrénnél azonban mindenki csatlakozott hozzá, még Bill is kivette a részét a maga dörmögős, csapnivaló hangjával. Úgy tűnt, ez azonban egy cseppet sem zavarja, és a többiek is örömmel hallgatták.

Az éjszaka közepe felé Sarah-t már egyáltalán nem zavarta a többiek közelsége, és azt vette észre, hogy a Menedék lakói is kezdik megszokni. Már csak páran villogtatták rá fenyegetően a szemüket. Raven kezdett vele először beszélgetni, de amolyan visszafogott, egy kérdés-egy válasz módszerrel. A lány azonban már ettől is végtelenül boldog volt. Aztán lassan felengedtek, és képesek voltak valódi beszélgetést lefolytatni. Raven úgy egy éve került ide, egy itt lakótól hallott a Menedékről. Aztán, amikor egyre zűrösebb lett otthon a helyzet, úgy döntött, megpróbál egyedül érvényesülni. Persze Bill tárt karokkal fogadta, akárcsak a többiek. Mára pedig ő lett a hivatalos zenefelelős, és kinevezett házi-muzsikus. A fiú egyáltalán nem bánta, hiszen imádott zenélni, énekelni. Sarah pedig biztosította róla, hogy remekül is csinálja.
Raven közelebb húzódott hozzá és a kezébe adta a gitárját. A lány meghökkenve nézett rá, akárcsak többen a tűz körül.
– Most pedig kiderítjük, te milyen lennél rocksztárnak. – Sarah védekezően felemelte a kezét, hogy még véletlenül se érjen a hangszerhez. Még a végén tönkre teszi.
– Köszi, de nem. Biztos vagyok benne, hogy pocsék lennék. – Páran helyeslően bólintottak, de Raven ügyet sem vetett rájuk. Megfogta Sarah ujjait és a megfelelő helyekre illesztette.
– Így. Most lefogtál egy akkordot. Sajnos túl sok mindent nem taníthatok neked. Még én is kezdő vagyok. – Sarah oldalra fordította a fejét, így egyenesen Raven sötétkék szemeibe bámulhatott. A haja kicsivel hosszabb volt az átlagosnál, így néhány tincs a szemébe hullott. Hozzá jött még a kisfiús mosolya, és Sarah alig kapott levegőt. A srác elképesztően jól nézett ki. Akaratlanul is összehasonlította Cadmonnal. A férfi magasabb és szélesebb volt Ravennél, az arca azonban közel sem volt ennyire szép. Cadmon inkább volt férfiasan markáns, mint kisfiúsan aranyos. Mégis, Sarah egész este arra a taplóra várt. Vissza akart vágni neki. Nem azért, mert érdeklődött iránta. Egyáltalán nem.
Raven lassan közeledett felé, Sarah pedig zavarban érezte magát Bill miatt. Szinte rettegett, hogy mikor ugrik rá hátulról, hogy lerángassa róla a fiút és péppé verje, mint az összes eddigi testőre. Tizennyolc évesen még az első csókon sem volt túl, nem beszélve a többiről.
A romantikus pillanatot azonban nem Bill, hanem egy mennydörgő robajra hasonlító kiáltás szakította félbe.
– Raven! – Az erdőből néhány alak bukkant elő, Sarah-nak pedig deja vu-je támadt. Úgy tűnt, Cadmonnak csak ehhez van tehetsége.
Raven, mintha megégette volna a bőrét, úgy húzódott el a lánytól. Sarah hirtelen fázni kezdett, annyira megszokta a férfi meleg testét az oldalánál.
A lány kérdőn nézett Ravenra, aki nem is fordult felé, szinte háttal ült neki. A köztük lévő hely azonban mégsem maradt üresen, egy hatalmas férfitest szorult be kettejük közé. Sarah nagyokat pislogva tekintett fel Cadmonra, aki gonosz vigyorral fészkelte be magát. Kényelmesen elhelyezkedett, amitől Sarah egyik oldalról Billnek nyomult, miközben igyekezett minél messzebb húzódni a nagyképű taplótól. Nem járt sikerrel, a mozdulattól csak még közelebb préselődött Cadmonhoz. A férfi egy ideig vidám mosollyal figyelte a kísérleteit, végül megszólalt.
– Befejezted, ahliena*? – Sarah nem tudta eldönteni, hogy melyik bosszantotta jobban. Cadmon idegesítő, önelégült hangja, vagy az ismeretlen nyelv, ami újból felcsendült.
– Nézd, ott mennyi hely van! Szerintem ülj át oda! – Cadmon szemtelenül átölelte a lányt, Sarah pedig igyekezett lerázni magáról a hatalmas tenyeret.
– Na, kezdjük elölről! Cadmon vagyok. Te pedig Sarah, Bill unokahúga.
– Aha, örvendek. Vedd le rólam a kezed! – Cad felemelte a kezét, és ártatlanul pislogott rá.
– Ne haragudj, nem tudtam, hogy zavar. Az előbb Raven…
– De te nem vagy Raven, ugye? – A szóban forgó személy fülig pirult, és igyekezett elrejtőzni a gitárja mögé. Cadmon azonban erősen hátba veregette.
–Nem, hát persze, hogy nem. Ravenből csak egy van, nem igaz, pajti? – A srác megeresztett egy halvány mosolyt, és bólintott.
– De igaz, Cadmon. – A hangjából teljes alárendeltség csendült ki. Sarah nem értette ezt a meghunyászkodást, bár, ahogy Cadmonra pillantott, meg tudta érteni Ravent. Csak egy idióta húzna ujjat a fickóval, aki tekintélyes magassággal és figyelemreméltó izomzattal rendelkezett.
– Ó, már értem! Te vagy a főnök a játszótéren! – Sarah nem tartotta magát idiótának, mégis folytatta. – Egyfajta Pán Péter, ugye? Te meg az elveszett fiúk nagyon menőnek hiszitek magatokat.
– Nem tudsz te semmit rólam! – Cadmon idegesen dörrent, de a lány nem hagyta magát.
– Mert te vagy Mr. Rejtélyes Pasi, ugye? Tudod, hányszor hallottam már ezt a dumát? A végén persze kiderült, hogy egy igazi anyámasszony katonája. Nem túl szexi. – Az utolsó mondatot bizalmasan suttogta, amitől Cad idegrendszere felmondta a szolgálatot, és magából kikelve üvöltött a lánnyal.
– Több rejtély van bennem, mint egy kibaszott Agatha Christie regényben! És nem én vagyok az egyetlen, aki titkolózik! Ha nem hiszed, kérdezd a kedves nagybátyádat. Ő tudja. Tudja a Blackburn-erdő titkát.
Villámgyorsan felpattant a helyéről, és a többiek szeme láttára elviharzott. Néma csönd állt be, egyedül a tűz ropogása adott némi zajt. Mindenki Billt és Sarah-t bámulta, ők pedig egymást.
A francba! Sarah annyira tudta, hogy beletenyerelt valamibe!  A családi rejtély egyre nagyobbra duzzadt, amiről úgy látszik, mindenki tud, kivéve őt. Nem kéne beavatni? Mégis csak családtag, az isten szerelmére!
– Azt hiszem, mégsem volt jó ötlet maradni! – Bill érzelemmentes hangon szólalt meg, majd felállt. Jelentőségteljesen a lányra nézett, amitől Sarah úgy érezte, meg kell alázkodnia a férfi előtt. De ez őrültség! Még csak meg sem kérte, hogy álljon fel, a lánynak azonban borsódzott a háta, ha arra gondolt, hogy esetleg nem teszi meg. Elemi ösztön, kicsit másképp. Engedelmeskedett a ki nem mondott parancsnak, és követte Billt a Menedék felé.
Ahogy elhagyták a tábortüzet, az ottmaradtak rögtön összesúgtak mögöttük. Sarah erős kényszert érzett, hogy egy bizonyos ujját mutassa feléjük, de a büszkesége nagyobbnak bizonyult.
Bill úgy menetelt előtte, mint aki egyenesen csatába indul. Járása határozott, egyenes, mégis szinte tapintani lehetett körülötte a feszültséget. Sarah nem tudta eldönteni, hogy a düh neki szól, vagy Cadmonnak. Végül arra a megállapításra jutott, hogy mindkettejüknek. Ha a lány nem hergeli, Cad nem akad ki ennyire. Ugyanakkor, ha a férfi tudna viselkedni, Sarah nem cukkolta volna direkt. Igen, mindketten hibásak voltak. Persze a lány volt annyira önelégült, hogy elhiggye, Cadmonnak mégis nagyobb része volt a dologban.
Bill bekopogott a Menedék ósdi, kopottas ajtaján, mire villámgyorsan megjelent Peggy, egy elnyűtt pólóban, és hozzá passzoló, hosszú nadrágban. Nagyokat ásított, valószínűleg már rég lefeküdt aludni. Amikor azonban meglátta a férfi arcát, egyből felébredt.
– Baj van? – Óvatosan kinyitotta az ajtót, és nagy szemekkel pislogott Sarah-ra. – Ő… mármint… tehát ő…
Sarah fel tudott volna robbanni. Valami megint történik körülötte, neki pedig fogalma sincs az egészről.
– Nem. De a fiad elvetette a sulykot. Megint. Ha nem fegyelmezed meg Peggy, nem hagy más választást.
– William, kérlek. Beszélek vele, csak adj egy kis időt! – A lány fülét szinte bántotta a megnevezés. Még sosem hallotta, hogy Bill-t akárki is Williamnak szólítja. Kivéve persze az anyját. Diana előszeretettel hívta így, mert tudta, hogy a férfit kifejezetten zavarja. Vajon Peggy tudta, hogy Bill ki nem állhatja a nevét? Sarah úgy sejtette, hogy nem, hiszen ki akarna feldühíteni egy százkilónyi Ha izompacsirtát?
Bill biccentett, a nő pedig nagyot sóhajtva hajolt szinte a földig. Persze ezen megint egyedül Sarah ütközött meg. A férfin egyáltalán nem látszott, hogy meglepődött volna, inkább úgy nézte a hajbókoló nőt, akár egy király. Felsőbbrendűség csillogott a szemeiben, mint aki el is várja a gesztust. Sarah kezdte úgy érezni, egyáltalán nem ismeri a nagybátyját. Nem tűnt fel neki, hogy ilyen volt, persze eddig nem is látta ilyen környezetben.
Mire Peggy felegyenesedett, Bill és Sarah már el is tűnt a sűrű erdőben.
* idegen

4 megjegyzés:

  1. Szia!

    Ma volt annyi időm, hogy egyben elolvassam mind a 4 fejezetet. És úúú... *.* A Menedék ötlete nagyon tetszik, a karakterek szintúgy. Kedvencem ugyan még nincs, de olyan már igen, akit nagyon nem szeretek :P

    Várom a folytatást!

    RS

    VálaszTörlés