13. fejezet

Sarah testében tombolt a tűz. Úgy érezte, menten meggyullad, ha nem önti nyakon valaki egy hideg, jégkockákkal teli vödör vízzel. A feje kóválygott, amikor pedig fel akart ülni, a szédülés felerősödött és átcsapott komoly hányingerbe. Oldalra fordult, és felöklendezte gyomra üres tartalmát. Az erőlködést köhögés váltotta fel, aminek nyomán mozgolódás támadt a nehéz függöny túloldalán.

Sarah csak most vette észre, hogy egy valóságos sátrat építettek köré. A szépen faragott ágy egy óriási baldachinnal takarta el a kíváncsi szemek elől. A lány hálás volt ezért, szörnyen érezte magát, és nagyjából ugyanígy nézhetett is ki.

Emlékfoszlányok villantak fel a szeme előtt, ami csontig hatoló fejfájással párosult. Visszaemlékezett a bulira, Ravenre és a csókra, aztán Cadmon, aki megütötte a férfit, majd bevonszolta az erdőbe, és ott… A lány lehunyta a szemét, így viszont még élesebben látta maga előtt a szörnyet. A hegyes fogú, torz arcú démont, aki az ő vérével oltotta őrült szomjúságát. Az emléktől ismét felfordult a gyomra, de mielőtt újra öklendezni kezdett volna, a függöny szétnyílt, és Bill aggódó arca bukkant elő a selyem közül.

– Magadhoz tértél? – A hangja bizonytalan volt, valójában azt sem tudta, mit kellene kérdeznie. A lány azonban mosolyt erőltetett magára, vagy valami hasonlót, megnyugtatásképp.

– Nyugi, még élek. Bár Peggy nem fog túlságosan szeretni. – Lepillantott a földre, és gondolatban elátkozta magát. Szegény nő… De majd ő feltakarítja, nem hagyhatja Peggyre a mocskos munkát. Eltökélte, addig nem nyugszik, amíg…

Még be sem tudta fejezni a gondolatmenetét, Peggy jelent meg az ágya mellett, kezében egy szivaccsal és felmosóvödörrel. Sarah fülig pirult, és hanyatt feküdt.

– Peggy, annyira sajnálom! – Félve rásandított, és a döbbenettől szóhoz sem jutott. A nő a könnyeivel küszködve mosta fel a hányását. – Istenem, tényleg, ne haragudj! Hagyd, majd én feltakarítom!

A keze után nyúlt, de Peggy elhúzódott tőle.

– Sarah Blackburn, a bocsánatodért esedezem! Kérlek, könyörülj a fiamon, Cadmonon. Vedd inkább az én életem, cserébe az övéért!

Sarah felhúzott szemöldökkel pillantott Billre, aki a cipője orrát bámulva hintázott a sarkain.

Peggy továbbra is a könnyeit nyelve takarított, a háttérben pedig megpillantotta Ravent, vérben forgó szemmel, véres öklökkel és ruhával.

Sarah feltornázta magát az ágyon, és a szokottnál hangosabban szólalt meg.

– Oké! Valaki elmagyarázná, mi a fene folyik itt?! – Mivel mindenki hirtelen kerülte a tekintetét, úgy döntött, elkezdi a sort, és felszólítja azt a személyt, aki a legtöbbet tudhatja az egészről.

– Bill? Valami hozzáfűznivaló esetleg?

– Majd kezdem én! – szólalt meg Raven és közelebb lépett, de Bill leintette.

– Nem, fiam. Menj ki, ezt most négyszemközt kell megbeszélnünk. Peggy, kérlek, te is távozz. – A nő bólintott, megtörölte az arcát, majd kisietett, otthagyva a vödröt és a szivacsot is. Raven becsukta maga mögött az ajtót, bár nehéz szívvel hagyta ott a lányt. Megállt az ajtó előtt, ha bármire szüksége lenne. És persze, hogy őrt álljon, ha Cadmon esetleg meglátogatná újdonsült párját…

Bill leült az ágy szélére, és átgondolta, hol is kéne kezdenie.

„Kicsim, mostantól vérfarkas vagy.”

„Egy olyan nép tekint királynőjének, aminek a létezéséről sem tudtál.”

„A mai naptól kezdve Cadmon a párod, férjed, parancsolód.”

Egyik információ vidámabb, mint a másik. Sarah kiugrik majd a bőréből, ha meghallja őket.

Mivel túl sokáig maradt csendben, Sarah erőt vett magán, és megszólalt.

– Szóval, elárulod, mi történt velem? Kezdhetnéd azzal, miért van kötés a nyakamon. – A lány pontosan tudta, hogy mi történt vele, de Billtől kell hallania. Muszáj, hogy tudja, mi történt akkor, ott az erdőben. Mert neki halvány elképzelése sem volt arról, mi ütött Cadmonba.

– Sarah, most jól figyelj rám! Az anyád ki fogja tépni a nyelvemet, eltöri a gerincemet, kiszaggatja a végtagjaimat, és felgyújtja a vérző testemet, ha rájön, mi történt veled. Nem vicceltem.

A családi titok, amiről nemrég Cadmon is említést tett, most a szemed láttára vált valóra. Ősi rejtély, amit csak a beavatottak tudnak, és persze, az érintettek. A családunk, és rajtuk kívül még számos család, vérfarkas. A miénk, a Blackburnok azonban kiemelkedtek egy századokkal ezelőtti csata folytán, így elnyertük a jogot, hogy a faj uralkodója legyünk. Vele együtt kaptunk hatalmat, képességet az alattunk állók irányítására, mind fizikailag, mind szellemileg. Eddig hogy vagy? – kérdezte hirtelen Bill mosolyogva, mintha éppen az időjárásról csevegnének, nem pedig mesebeli szörnyekről, és sosem képzelt legendákról. Sarah-nak zúgott a feje, de bólintott. Még többet kellett hallania, még többet tudnia.

– Rendben, akkor folytatom. Századokon át uralkodott egyik családfő a másik után. A vesztes fél persze nem tudott nyugodni, bosszút fogadott az egész család ellen, pusztulást ígérve minden Blackburnre. Az ígéretet azonban csak nemrég sikerült némileg valóra váltaniuk. Egy áruló, név szerint Kegan, túl közel jutott hozzánk. Betört a kastélyba, és csatlósaival lemészárolta az ott dolgozókat. Végül eljutott a nagyapádhoz. Én… elkéstem. – Bill hangja elcsuklott, Sarah pedig megfogta a kezét, és megszorította, hogy folytassa. A férfi nagy levegőt vett, majd újra elmerült az emlékekben. – Mire odaértem, az apám súlyosan megsérült. Nem tudtam rajta segíteni, a karjaimban adta át magát a kegyetlen Kaszásnak. Habár az utolsó kívánságát nem teljesítettem, azért a halálát megbosszultam.

Sarah a szája elé kapta a kezét. Ezek szerint…

– Igen, megöltem Kegant. – mondta ki Bill a választ a ki nem mondott kérdésre. A lány elszörnyedt. A többit még bevette a gyomra, de hogy Bill gyilkos? Azt kicsit nehezebben emésztette meg. Leheletnyit elhúzódott tőle, mire a férfi elmosolyodott.

– Tehát az, hogy elvettem egy ember életét jobban borzaszt, mint az, hogy kegyetlen szörnnyé változom akaratom szerint?

– Úgy tűnik. – válaszolta a lány erőtlenül, mire a férfi biccentett.

– Rendben. Folytatom, ha nem za… - hirtelen megakadt a mondat közepén, és az ajtó felé pillantott. – Egy pillanat.

Bill felkelt, és az ajtóhoz lépett. Egy határozott mozdulattal kirántotta, és Raven zuhant be a szobába. A férfi csípőre tett kézzel figyelte, ahogy feltápászkodik, de mielőtt belekezdett volna a lázas magyarázkodásba, felemelte a kezét.

– El se kezdd! Mennyit hallottál?

– Nem sokat. Vastag az ajtó… - vallotta be bűnbánóan Raven. Bill mosolyogva ütögette meg a kilincset.

– Nem véletlenül. Most pedig tűnés! Egyél valamit, nemsokára jövök én is, és átfésüljük az erdőt.

– De mi lesz, ha Cadmon… - amint kimondta a nevet, Sarah megremegett, ezért a férfi be sem fejezte a mondatot.

– Raven, itt vagyok. Talán el tudok bánni a taknyossal. – Raven kelletlenül bólintott, majd becsukta az ajtót, de ezúttal valóban távozott is.

Bill visszafordult a lányhoz, aki még mindig reszketett. Valószínűleg most ért el hozzá mindaz, amit eddig mondott. Pedig a nagyja még hátravan.

– Nézd, ha túl sok, akkor később befejezzük. Amúgy is dolgom van.

– Miért kell átvizsgálni az erdőt? Mi történt? Cadmon… bántott még valakit? – A lány magára húzta a takarót, ahogy arra gondolt, talán mással is így elbánt a férfi, mint vele.

– Egyelőre nem tudom. Sikolyt hallottunk az erdőből, de abban a pillanatban éreztem meg a véred szagát, úgyhogy természetesen érted indultam.

A lány bólintott, de úgy tűnt, nem akar semmit mondani. Bill végül bólintott, és elindult kifelé. Sarah megemelkedett az ágyon, és mielőtt a férfi kilépett volna, utánaszólt.

– Bill? Én… köszönöm. Hogy megmentettél. Ha nem jössz… ki tudja, mit csinált volna velem…

Bill visszasietett hozzá, és homlokon csókolta az unokahúgát.

– Most már minden rendben lesz. Pihenj! Állítok valakit az ajtód elé, senki sem fog bejönni rajta, oké?

– Oké. – helyeselt a lány, majd befészkelte magát a párnák és takarók ölelésébe, és lehunyta a szemét.

A férfi kisétált a szobából, majd nagy léptekkel indult meg. Csak remélni merte, hogy Cadmon annyira nem őrült, hogy megpróbáljon betörni a lányhoz. Ha mégis, örömmel fogja széttépni. Apró, véres darabokra.