10. fejezet - A szerelem nyilasa

-         Ez meg mi a fészkes fene volt? – Butch odafutott a lányhoz, és felkanalazta a földről. Szorosan magához ölelte, Cupido pedig hozzásimult, átkarolta a nyakát és tovább sírt. Butch az Escalade-hoz vitte, és óvatosan a hátsó ülésre fektette. A Kúriához hajtott, kivette a lányt, de nem ment be vele, helyette leült a lépcsőre és az ölébe ültette. Cupido lassan megnyugodott, és felpillantott a férfi barna szemeibe.

-         Köszönöm. - suttogta erőtlen hangon.

-         Nincs mit. Szóval, mit láttam? - vágott a közepébe a vámpír.

-      Te miért vagy más? - bukott ki Cupidoból a kérdés hirtelen. Nem is tudta, hogy jutott eszébe, de ahogy nézte a férfit, érezte, hogy nem olyan, mint a többiek.

-         Én kérdeztem először. – nevetett Butch. Cupido beleborzongott a férfi mély hangjába. – Én is válaszolok, ha te is válaszolsz, megegyeztünk. – Cupido kábultan bólintott, de tudta, hogy ez nem jó ötlet.

-         Tehát, mit csináltál? - Cupido nagy levegőt vett, és őszintén válaszolt.

-         Ez egy képesség. Porrá tudom égetni az ellenségeimet. Miért vagy ennyire más?

-         Ember voltam, nemrég változtam át vámpírrá. 

-         Hogyan? - kérdezett újból a lány, de Butch nem felejtette el az iménti egyezségüket.

-         Én jövök. – rázta meg a fejét. – Mi a teljes neved?

Cupido nagyot sóhajtott. Ettől tartott. De azért válaszolt. Megbízott a férfiben.

      -    Cupido. - Szinte látta, ahogy Butch-ban testet ölt a felismerés.

      -    Mint a szerelem angyala? - Kérdezett vissza a férfi.

      -    Istene. – javította ki a lány. Nem sok vesztenivalója volt, már így is lebukott a vámpír előtt. Legalább tudja meg a teljes igazságot.

-       Azt akarod mondani… te vagy… - Butch képtelen volt kimondani. Tényleg egy istent tart a karjai között? A lány bólintott, Butch pedig nevetni kezdett.

-         Azért ez nem ennyire vicces. – mérgelődött Cupido.

-         Nem az… csak összeállt a kép. Q, mint Qpido? – A lány is nevetni kezdett, majd megvonta a vállát.

-         Hirtelen nem jutott más eszembe.

-         Hát ez jó. Mesélj még. - Biztatta a vámpír, de most a lány rázta a meg a fejét. 

-         Nem. Én jövök. - Butch letaglózva nézett rá.

-         Ugyan már! Most tudom meg, hogy itt egy isten, te pedig tovább csigáznál? - A lány határozottan bólintott.

-         Igen. Tehát hogy változtál át? – vigyorgott rá, a vámpír pedig kénytelen volt belemenni a játékba, ha még többet akar megtudni róla.

-         V kiderítette, hogy van bennem vámpírvér, és beindította az átváltozást. - A férfi arca megrándult, amiből a lány arra következtetett, nem volt túl kellemes élmény.

-         Nem fájt? - Tette fel a nyilvánvaló kérdést, de Butch újra megállította.

-         Felejtsd el! Én kérdezek. Mit keresel itt?

-         Dolgom van. - Vonta meg a vállát a lány.

-         Milyen dolgod? – Cupido felhúzta a szemöldökét, de Butch egész közel hajolt hozzá. – Kérlek…

-     Össze kell hoznom két embert. – adta meg magát. A fenébe, nem tud ellenállni neki? Újra felnézett a férfi szemébe, és rádöbbent az igazságra. Nem, nem tud.

-         Ismered őket? 

-         Már igen. - Cupido bólintott, ugyanakkor elkomorult, ahogy a küldetésére gondolt. A francba, tudta, hogy nem lesz sétagalopp, de így megnehezíteni a helyzetét... Erisz jól végzi a dolgát.

-    De hiszen tegnap jöttél! – csodálkozott a férfi, Cupido pedig nem bírta megállni, hogy ne mosolyogjon.

-     Gyorsan dolgozom.

-       És hogy haladsz? - Érdeklődött Butch. 

-      Attól tartok, nem jól. A férfi máshoz vonzódik, és… hékás! Miért akarsz ezekről tudni? – kászálódott ki a férfi öléből. A nagy kábulatában teljesen kiadja magát?

-         Csak érdekel. De ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem muszáj. Végül is, te vagy az isten. – Az utolsó szót szinte áhítattal ejtette ki. A lány bólintott.

-         Tehát… mesélj magadról. Mit csinálsz éjszakánként? Merre szédíted a lányokat? – vigyorgott rá Cupido.

-         Harcolok. A Testvériséggel. Az alantasok ellen.

-         Alantasok? - Cupido elég sok fajt ismert, de ez a név nem csengett neki ismerősen.

-         Fehér hajú, lélek nélküli korcsok. Mint akit elintéztél a sikátorban. - A lány felhúzta a szemöldökét.

-         De ő barna hajú volt.

-         Még nem volt olyan régóta tagja a Társaságnak. - Mondta könnyedén a férfi. Mintha az időjárásról csevegnének, nem egy halálos, gyilkos fajról. 

-         Milyen világba csöppentem… - döbbent le Cupido.

-         Nem olyan rossz ám. Könnyen meg fogod szokni. - Mosolygott rá Butch.

-         Nem hiszem. Nem maradok olyan sokáig. – nézett félre a lány.

-         Hogyhogy? - Döbbent meg a vámpír. Elmegy? Az nem lehet.

-         Három napot kaptam. Aztán visszamegyek. 

-      És ha nem sikerül a feladat? - Persze a férfi nem akart neki rosszat, mégsem volt képes megállni, hogy ne kérdezze meg.

-      Olyan nincs. – Cupido a fákat nézte, majd hirtelen bevillant neki egy kép. Itt él, ebben a világban. Nincsenek istenek, nincs kényszer. Csak ő van. Ő, aki összehozza az embereket. Szinte látta magát, ahogy az utcákat járja újabb párok után. Megrázta a fejét. Nem maradhat!

-       Hajnalodik. – jegyezte meg nem sokkal később Butch. Amikor nem kapott választ, hozzátette. – Mennem kell.

Cupido felnézett rá, és már majdnem megkérte, hogy maradjon, amikor a férfi megfogta a kezét, és felrántotta magához.

-       Lefekszem aludni. Kapok egy jó éjt-puszit? – vigyorgott a lányra. Mielőtt Cupido válaszolhatott volna, Butch villámgyorsan a szájára tapasztotta a sajátját. Szenvedélyesen megcsókolta, majd vigyorogva elengedte.

-         Szemtelen vámpír! Feletted állok! Hogy merészeled? – mosolygott rá Cupido.

-       Én egy legenda vagyok. Egy jóslat beteljesítője. Szerintem összeillünk. – nevetett Butch, majd bement a házba.

A nap első sugarai átvették a hatalmat a világ felett, mögötte pedig halkan lehúzódtak a redőnyök.

    -    Második nap… - visszaült a lépcsőre, és megbabonázva nézte a hajnalt.