10. fejezet - Villámok idején

Elina újra a réten találta magát. Már órák óta bolyongott a környéken, az ég pedig egyre jobban átadta magát az őt körbeölelő sötét felhőknek. A lány lerogyott a vizes fűbe, és aznap már legalább századszor átgondolta, mit tud a vámpírról. Nem nagyon tudott gondolkodni rajta, hiszen alig volt valami használható információja. Ő teljesen kitárulkozott előtte, a férfi viszont csak róla volt hajlandó beszélni. Elina biztosra vette, hogy van valami sötét titka, amit nem akart elmondani neki. Ha már a titkoknál tartunk…

Egy fekete esernyős férfi tartott felé gyors iramban. Elina felpattant, és lekapta magáról a kesztyűt. Jó hangulatban volt, ezek a pincsikutyák pedig fokozták a jókedvét. De csalódnia kellett. Maga a nagyfőnök járult elé.

      -     Eltűnt az egyik emberem. Nem látta véletlenül? - mondta ingerülten Harris.

-         De. Lent volt a faluban, valami rózsaszín göncöt próbált. Ha visszaér, üzenem, hogy a pink nem az ő színe. Ajánlanám a halványsárgát. - Vigyorgott gúnyosan a lány.

-         Ne viccelődj velem, lányom! Mit műveltél vele? - Kiáltott rá a férfi.

-         Én? – Elina közelebb lépett Harrishez. – Miből gondolja, hogy én voltam?

-         Onnan, hogy érted küldtem. És még nem tért vissza. Te pedig itt ülsz egyedül, a szakadó esőben. - Bökött felé az esernyővel. Elina csak megvonta a vállát.

-         Talán lelépett magától.

-         Elég! Elegem van a játékból. Most velem jössz! - Harris már nyúlt volna érte, de meggondolta magát.

-         És mégis hogy gondolta? – Emelte fel a kezét a lány. – Elrángat? Nem hiszem.

-         Talán van valamim, ami érdekelhet. - Már a puszta hangsúly is felkeltette a lány érdeklődését, de igyekezett nem kimutatni.

-         Nincs magának semmije! – Elina elfordult, és elindult a másik irányba. Felnézett az égre. A Napnak már kósza emléke sem volt az égen, tehát a vámpír már kiszabadult a szobából. Már csak idő kérdése, és utána jön.

-         Ó, dehogyis nincs! Lássuk csak. Tudom például, hogy ki az apád. Hogy mi történt az anyáddal. Hogy miért lettél ilyen. Mit takar igazából ez a képességed… Aztán még… ó, igen. Tudom, hogy miért követ a vihar. Hogy mit akar… Hogy mi a feladatod. Látod? Nagyon sok mindenem van, ami érdekelhetne. – Elina döbbenten fordult a fickó felé. Az esernyőjét leengedte, különös botjára támaszkodva vigyorgott, miközben egyre jobban elázott. – Nos? Akkor velem jössz?

-         Tudja… kezdem unni ezt a dumát. Mondjon el mindent, amit tud, és akkor nem csinálok magából grillcsirkét. - Tette ölbe a kezét türelmetlenül Elina. 

-         Jaj, kedvesem! Nem kell mindjárt fenyegetőzni! Örömmel elmondok mindent, amint beleegyezel, hogy nekem dolgozz. – Elinát idegesítette a férfi nyájassága és magabiztossága, de meg kellett tudnia mindent. A szüleiről, és saját magáról.

-         Rendben. Most pedig kezdje az elejétől! - Biccentett határozottan. 

-         Nem mehetnénk be? Kezd kicsit hűvös lenni… - Harris aggódva az ég felé nézett.

-         Engem nem zavar. Kezdje! – Lépett közelebb fenyegetően a lány. Harris bólintott, majd belekezdett.

-         Hát jó. Ahogy akarod. Az anyád szülés közben halt meg. Az orvosok csak téged tudtak megmenteni, de ő belehalt a sérüléseibe…

-         Sérülések? Miféle sérülések? Honnan veszi ezt? – A férfi szinte elérzékenyült… annyira, hogy Elinának baljós sejtelme támadt.

-         Autóbalesete volt. Egy viharos éjszakán születtél, pont, mint amilyen a mai is lesz. Már útban voltunk a kórház felé, amikor egy villám csapott az autóba. Mire a mentők kiérkeztek, megindult a szülés. Ő pedig… nem élte túl. – Elina újra átgondolta, majd leesett neki.

-         Voltunk? Mármint maga? Mit keresett az… óóó. - Elhallgatott, amikor leesett neki, mire akart kilyukadni Harris. A férfi bólintott.

-         Igen. Ó. Nos, nincs titok. A lányom vagy. És ha nem fekszek eszméletlenül valami hülye kórházban két hétig, te is tudnál róla. Nem így kellett volna felnőnöd. Én próbáltalak visszaszerezni.

-         Nem lehetett túl erős próbálkozás. Huszonkettő vagyok. És maga, aki az apámnak vallja magát, úgy keres meg, hogy ad egy megbízást? Milyen apa az ilyen? - Elina egyre dühösebb lett, érezte, ahogy a gyűlölet végigszáguld az erein.  

-         Nem a legjobb, elismerem. De amikor láttam, hogy mire vagy képes, először megrémültem. De aztán utána olvastam a dolognak, és rájöttem. 

-         Mégis miről beszél? - Elina unta, hogy a férfi félszavakkal beszél. Ha nem fejezi be most rögtön...

-         Különleges vagy, gyermekem! Ha anyád látna, büszke lenne rád!

-         Nem hiszem. Egy mocskos tolvaj vagyok. Egy anya nem erre lenne büszke. Ahogy egy apa sem…

-      Nem erre gondoltam. Az áldásod! Kész csoda vagy, tudtad? Csak még egy hozzád hasonló élt a Földön, úgy ötven évvel ezelőtt.

-         Mi történt vele? – Elina érezte, hogy a lábai megremegnek, majd összecsuklik. Harris is leült vele szembe, úgy folytatta a beszámolóját.

-         Sajnos már nem él. Nem is ez a lényeg. De ő rájött! Rájött, hogy mi a célja. De nem bírta elviselni, ezért öngyilkos lett.

-       Hogyan? – A hangja kezdett hisztérikussá válni.

-      Tudtad, hogy az igazi vihar, az olyan, ami különleges, egyedi és elemi erejű, csak 22 évente keletkezik a Földön? Mindig máshol, de vannak, akik előre meg tudják jósolni a következő helyszínt. Ugye kitaláltad, mikor volt a legutóbbi?

-         Amikor születtem… - suttogta maga elé Elina.

-    Pontosan. - bólintott a férfi, majd folytatta. - Ennek a viharnak az egyik villáma csapott a kocsiba, amiben ültünk. Engem kiütött, édesanyád meghalt, de te gyermek, te túlélted. Méghozzá nem is akárhogyan. Sértetlenül, egy különleges képességgel megáldva. A mostani pedig itt tombol felettünk. – Bökött felfelé Harris.

Elina elsápadt. Hogy lehet ilyen idióta? Ez egy csapda! Egy átkozott csapdába sétált bele önként, egy kis plusz pénzért!

      -     Mi fog történni? – Kérdezte rekedt hangon.

-         Azt sajnos nem tudom. A leírás itt elég homályosan fogalmaz. Csak annyit írtak, hogy bekövetkezik, amire rendeltettél.

Elina nagyot nyelt. Ez elég végzetesnek hangzik. Sőt, halálosnak, a szó legszorosabb értelmében.

      -    Mit tud még? - faggatta tovább a férfit, bár nem volt benne biztos, hogy tényleg tudni akarja a választ.

-         Hogy mi lesz azután, ha megtetted a kötelességedet. – Elina visszafojtotta a lélegzetét, és várt.

-           – Egy élő fegyver leszel.