Préda

Érzem, hogy itt van. Az apró szőrszálak a tarkómon izgatottan meredeznek, a bőröm bizsereg, ajkaim természetellenes mosolyra húzódnak. Hallom az ideges, megrémült szívverését, ahogy szabálytalan ritmusban vergődik a mellkasában. Eltévedt, nem talál haza. Egy kósza gondolat nyomán elképzelem, ahogy hazakísérem, becsukom mögötte a kiskaput, majd hátat fordítva elsétálok. Persze az nem én lennék.

Egyre közelebb ér hozzám, az elemlámpája idegesen villan fel a sötét erdőben. Azt hiszi, így elűzheti az éjjeli vadakat és ragadozókat. Ha tudná, hogy ezzel hívta fel a figyelmemet, biztos nem kapkodná ide-oda a világító masináját.

Megáll a fa előtt, ahol pihenek. Még messze a hajnal, de úgy döntöttem, lefekszem. Az ág elég stabilnak nézett ki, hogy elbírjon egy darabig, miközben fejjel lefelé lógva nyugovóra térek. A hajnal közeledte úgyis felriaszt, nincs mitől félnem. A barlangom közel van, de jobban szeretek a tiszta ég alatt aludni.

A fiú zavartan járkál körbe-körbe, még nem fedezte fel, hogy nincs egyedül. Emberek… annyira figyelmetlenek vagytok!

Meglepődök, amikor hirtelen rám világít. A szemem vörösen felizzik, a fiú pedig rémülten hátralép egyet. A szíve egyre hevesebben ver, olyan érzés, mint a kalitkába esett kismadár vergődése. A vér csak úgy száguld az ereiben fel s alá, amitől összefut a nyál a számban.

Bíztatóan rámosolygok, bár megnyugtatni nem tudom, tekintve, hogy egy fáról lógok lefelé. Szerencsére a hajam nem áll össze-vissza, valami megmagyarázhatatlan csoda folytán ellenáll a gravitációnak.

– Eltévedtél? – Hangom őszinte érdeklődéssel cseng, bátorítóan egy újabb mosolyt küldök felé. Hiba volt, az éhségtől megnyúlt szemfogam kilóg az ajkaim közül. A fiú egy fáig hátrál, és egyenesen a szemembe bámul.

A félelemtől sokkot kapott, még menekülni is elfelejt. Mulattat a jelenet. Egy laza mozdulattal elrugaszkodom a fától, és előtte pár méterrel érek földet.

Semmi érzelem nem látszik az arcán, a sokk teljesen lebénította. Kitárom a szárnyaim, hátha kicsikarhatok belőle valami menekülés-félét.

Szerencsém van, a mozdulatra felriadt az éber kómából, és a nagy igyekezetében még az elemlámpáját is elejtette.

Mindegy, hiszen amúgy sem jutott volna sokáig. Megropogtatom a nyakam, kicsit elgémberedett a lógástól.

Kitárom a szárnyaimat, régóta pihentek a hátamon, a fa törzse pedig kényelmetlen helyzetbe gyűrte a hártyás, fekete denevérszárnyakat. Kitűnő repülésre, alkalmatlan a kényelmes fekvéshez. Vagy függéshez. Mindez elenyészik a ténytől, hogy kétszer olyan gyors vagyok a vadászaton. Élvezem minden percét, amit a levegőben töltök, miközben ádáz tekintettel, szánalom nélkül követem szerencsétlen áldozatomat.

Meg különben is, az előny mindenkinek megjár. Hadd forrjon a vére, mire odaérek.

Lágy csapásokkal emelkedem el a földtől, teszek pár bemelegítő kört. A fiú úgy csörtet át az erdőn, hogy akkor is tudnám, merre jár, ha nem lenne hiperérzékeny a hallásom.

Utána indulok, a szél az arcomba vág, de már megszoktam. A repülés egyetlen hátránya eltörpül a számtalan előny mellett. A fiú pont alattam rohan, meg-megbotlik egy-egy kiálló gyökérben.

Végül elesik. Friss vér szaga csapja meg az orrom. Eltört a lába, a vörös éltető nedű pedig apró patakokban szökik a testéből.

A vér szaga megőrjít, alig bírok figyelni, merre megyek. Lassan ereszkedni kezdek, nem messze tőle érek földet. Lomha léptekkel közelítem meg.

Érzi, hogy itt vagyok. Tudja, hogy követtem, tisztában van vele, mi következik. Ujjaim elvékonyodnak, hosszú, éles karmokban végződnek. Arcom átalakul, hűen tükrözi a belső démont, ami repesve várja, hogy vér borítsa be az éjszakát.

A fiú még mindig menekülni próbál, küzd az elkerülhetetlen ellen. A mocskos, sáros avarban kúszik, nem törődve vérző, sajgó lábával. Nem kegyelmez a testének, én miért tegyem hát?

Amikor elé érek, leguggolok, hogy egy szinten legyünk, legalább fizikailag. Meglátja az arcom, látom rajta, hogy bent reked egy sikoly. Még fiatal, alig lehet több tizenötnél. Vörös szemem rávillan, amitől kicsordul a könnye. Próbál rám hatni? Az érzéseimre? Kis butus, nem tudhatja, hogy bennem nincsenek érzelmek. Csak az éhség.

Elkapom a bokáját, és magamhoz rántom. Szúrós szag bántja az orrom, és nedvesség folyik a kezemre. A fiú bevizelt. Nem meglepő.

Elkapom a fejét, érzem, ahogy a szemfogam megnyúlik a közelgő harapás tiszteletére. Látom, ahogy lassan felfogja, mi történik, mi vagyok és mit csinálok. Szinte hallom a gondolatait.

Ez nem lehet! Ilyen nem létezik! A vámpírok csak a mesében léteznek! 

Amiket olvas, az tényleg mese. A valóság sokkal kegyetlenebb. Rémisztőbb. Nincs love-story. Nincs bájos vámpírka, aki éjjelente őrködik az emberek nyugalma felett. Csak egy vérszomjas, éhes vadállat, aki vadászik, ha úgy tartja kedve. A préda pedig nem más, mint az ember.

A következő pillanatban a szemfogam a bőrébe mélyed, feltépem a torkát, és nagy kortyokban nyelem az életet jelentő vért. Vad élvezetemben felmordulok, szorosabban fogom és tovább marcangolom a lágy húst. A vér kicsordul a számon, végigfolyik a nyakamon, miközben a fiú rémült tekintete lassan megnyugszik. Aztán vége.

A szíve megnyugszik, majd teljesen leáll. Elernyed a karjaimban, szinte békésnek tűnik. Csak a nyaki ütőerőből csordogáló vörös folyam jelzi, hogy nem egy csodás álom jár a fejében. A teste lassan kihűl, a vére megalvad.

Ordítva szakítom el magam a vénától, az államról még csöpög a meleg vér. Egy csapással felemelkedem, a hajnal már közel. Túlvilági mosollyal az arcomon repülök a barlang felé. Újabb sikeres nap. Persze nézőpont kérdése.