12. fejezet - Villámok idején Befejezés

Elina hallott minden szót. Hallotta, ahogy a férfi könyörög neki, majd szerelmet vall. Ő is mondani akart valamit. Megsimogatni az arcát, hogy megnyugodjon. Meggyőzni, hogy le fog állni. Meg akarta mondani neki, hogy visszamegy hozzá és vele marad. El akarta mondani neki, hogy mennyire lenyűgözte már az első találkozásuk alkalmával, és hogy csak az első csókjukra tud gondolni. Be akarta vallani neki, hogy ő is szereti.

Igen, döbbent rá a villámok ideje alatt, ő is szereti. De nem tudott megszólalni. A vihar mintha kiszívta volna a józan eszét, és valami dühös, gyilkos indulatot fecskendezett volna belé a villámokkal. Most pedig arra készül, hogy elpusztítsa a fogadót, minden lakójával együtt.

Látta Bobbyt, ahogy rémülten kiabál, de az agya egyik része türelmetlenül üvöltött, hogy vele kezdje. A szeme sarkából látta, ahogy az apja, körülvéve testőrökkel, elégedetten nevet és tapsol a látványtól. Elina le akarta engedni a kezét, azt akarta, hogy vége legyen. De a lelke, az igazi természete felszínre került, és nem akart visszamászni a rejtekébe. Nem csak a lány feje felett dúlt háború, a lelke két része is ádáz harcot vívott egymással, és nagyon úgy tűnt, hogy nem a jó fog győzni. Ám ekkor valami váratlan történt.  

Draven elé lépett, és elállta az energiasugár útját. Elina egy pillanat alatt leengedte a kezét, és térdre rogyott. Egyik fele sem akarta bántani a férfit, az iránta érzett szerelme újra összeforrasztotta a kettészakadt bensőjét.

- Elina! Istenem! Sajnálom! – Draven aggódva ölelte magához a lányt, aki erőtlenül lógott a karjaiban.

- Jól… jól vagy? – Elinának nehezen jöttek a szavak, nagyon fáradtnak érezte magát. – Nem bántottalak?

- Nem, édesem. Nem bántottál. Szeretlek! Már rég… - Elina azonban felemelte a kezét és megállította.

- Tudom… hallottam… fehér a hajam? – döbbent meg a lány, ahogy a keze beleakadt a hófehér tincsekbe. Draven könnyes szemmel felnevetett.

- Nekem tetszik. – Megcsókolta a homlokát, és riadtan fedezte fel, hogy a lány kezd kihűlni. – Fázol? Mindjárt beviszlek. – Elina ellökte magától.

- Nem. Én csak… - köhögni kezdett, és fura ízt érzett a szájában. A földre köpött és nem igazán csodálkozott, amikor a zöld fű véres lett.

- Elina?! Mi… istenem, ne csináld! Nem hagyhatsz el! – Draven magához szorította, Elina pedig érezte, ahogy a könnye a homlokára hullik. Kibontakozott az ölelésből.

- El kell… mondanom valamit… - Draven az ujjait a lány ajkaira szorította, időt és energiát spórolva.

- Nem, kicsim. Ne beszélj! Elviszlek egy orvoshoz! Csak tarts ki! Mindjárt…

- Draven, már késő… Hallgass meg… Én… azt akarom…- még több vért köhögött fel, de már nem volt ereje kiköpni, kibuggyant a szája sarkánál. – Draven… szeretlek… Én tényleg… tényleg… szere…

A férfi érezte, hogy Elina végleg elhagyta. Fájdalmasan felordított, az eget pedig villám hasította ketté.

Draven egy utolsó csókot adott a lánynak, elbúcsúzva ezzel örökre, de furcsa dolog történt. Ahogy az ajkához ért, újból erős áramütés érte, de ezúttal nem repült át a fél mezőn. Összeforrt a lánnyal, közben pedig folyamatosan villám csapott le rá. A férfi érezte, ahogy Elina ereje átjárja, és feltöltődik energiával. Gonosz vigyorral fektette le a lányt a földre, és Harris felé fordult. A férfi rettegve lépett hátra, feltartotta maga elé a kezeit.

- Én akartam mondani! Tényleg akartam mondani, hogyha megszakítod, belehal. De nem figyeltél rám! Te ölted meg! – Draven kinyújtotta a kezét, a testőrség pedig holtan esett össze. Az utolsó emberig. Harris ordítva próbált menekülni, de mindenütt halottak voltak.

- Nem ölhetsz meg! Elina megharagudna rád! Ő nem engedné! - próbálta menteni magát, de a vámpír megrázta a fejét.

- Elina meghalt! Már nem számít… Semmi sem számít, ha ő nincs velem! – Draven nem ölte meg a férfit, csak hatalmas erővel a falhoz vágta. Élvezte, ahogy Harris szenved. Meg akarta büntetni. Azt akarta, hogy olyan fájdalom járja át, amekkorát ő érzett ebben a pillanatban. Elvette tőle az egyetlen embert, aki valaha fontos volt neki. Most pedig megfizet érte.

- Draven. Hagyd őt.

A vámpír azt hitte, hogy képzelődik, ám amikor a hang újból megszólalt, megállt.

     - Ki maga?  - Kérdezett vissza a semmibe, és kezdte úgy érezni, hogy megbolondul.

     - Már hallottál rólam. Elinától. - Felelt a hang, mire Draven bizonytalanul mondta ki az egyetlen nevet, ami eszébe jutott. 

     - Mrs. Higgins? – A nő felnevetett, az ég pedig vele együtt dörrent meg.

     - Ügyes fiú. Nem ölheted meg. Ő Elina apja. - Ez volt az egyetlen ok, ami hidegen hagyta a vámpírt. 

     - Nem érdekel. Megölte Őt. Bűnhődnie kell. - Halálos dühvel fordult Harris felé, aki vinnyogva húzta össze magát a fal mellett.

     - Te nem vagy gyilkos, Draven. - Szólalt meg újra az ég. 

     - Majd meglátjuk! – A vámpír újra megindult, de a hang fenyegetően szólalt meg.

     - Így nem mentheted meg! – Draven hátranézett az élettelenül heverő testre. Lehetséges lenne…?

     - Igen, az. - felelt a hang a fel nem tett kérdésére. - De nem ölheted meg az apját.

     - Mit kell tennem? - Kérdezte rögtön Draven. Bármit megtenne, hogy újra a karjaiban tarthassa a lányt. Az ára nem számított.

- Neked kell rájönnöd. Sajnálom… - A hang elhalványult, majd végleg megszűnt. Draven visszarohant Elinához. Szólongatta, magához ölelte, megcsókolta, de a lány mozdulatlan maradt. Újra felordított, ezúttal címezte is valakinek.

- Hogyan? Hogyan menthetem meg? – Villám csapott le mellé, a fénye elvakította egy pillanatra. Ekkor beugrott neki. Látta, hogyan mentette meg Elina az őrt. Talán neki is sikerülhet…

Széttépte a lányon a pólót, majd tenyerét a csupasz mellkasára tette. A test megrázkódott, de a szív nem lépett működésbe.

   - Gyerünk, Elina! – Újra próbálkozott, ismét sikertelenül. Fájdalmában felordított, a környék visszhangozta a veszteségét. Újabb villám csapott le melléjük. Hát persze! Végre eszébe jutott az egyetlen megoldás, ami segíthet a lányon. Elvégre átvette az erejét, ugyanannak kell táplálnia is.

- Ez az! Ennek működnie kell! – Az ég felé nyújtotta a kezét, a másikat pedig a lány szívére tette. Néhány másodperc múlva megérkezett a várt villám, végigszáguldott a testén, és egyenesen a lány szívében ért véget. Még egy villám következett, amikor pedig Elinához ért, a lány felsóhajtott. Draven legszívesebben felordított volna, de megszólalni sem mert.

- Draven? – nézett rá nagyokat pislogva Elina, hangja rekedt volt. Nem csoda, legalább fél órán keresztül halott volt. – Ez te voltál? Láttalak…

- Hol láttál, édesem? - Draven óvatosan tartotta a karjában, az egész helyzet hihetetlen volt. Nem is igazán hitte, hogy a lány tényleg magánál van, de legalább él. Újra lélegzik, újra a nevén szólítja. Draven szívéről óriási kő esett le, mintha ő is feltámadt volna.

-  Én… azt hiszem, fentről. Fent voltam… valahol a felhők között. Láttam, ahogy próbálsz megmenteni… és láttam, amikor sikerült… és most itt vagyok. – A férfi magához ölelte, megcsókolta a feje búbját.

- Soha többet ne csináld ezt velem! - Ígértette meg vele a könnyeivel küszködve, de a lány eltolta magától.

- Hogy voltál rá képes? - Elina nem emlékezett pontosan minden részletre, így elképzelni sem tudta, hogy mi történhetett a férfival, amiért így tudta visszahozni.

- Most már több közös van bennünk, mint gondolnád. – Emelte fel mosolyogva a kezét Draven. Elina tágra nyílt szemmel nézte, majd felemelte a saját tenyerét. Szikrák pattogtak a bőrük között, pedig még egymáshoz sem értek.

- Király. – Mosolyodott el, Draven közben felsegítette a földről. A vihar amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott, az eső elállt, az ég pedig lassan kezdett kitisztulni, a Hold előtűnt a szürke felhők között.

- Nem tetszik a szemed. – Mondta hirtelen Elina. Draven furcsán nézett rá, de aztán megértette.

- Szerintem olyan, mint a tiéd. Vihar szürke, benne tomboló háborúval? - Elina bólintott, majd elkerekedett szemmel kérdezett vissza.

- Az enyém is? És a hajam még mindig… - Te jó ég, el sem tudta képzelni, hogy nézhet ki ezek után.

- Hófehér? Igen. – Draven nevetve megcsókolta a lányt, és kézen fogva sétáltak a fogadó felé. Harris még mindig rettegve lapult a falhoz.

- Életben hagytad? – Bökött a férfi felé Elina. Nem jelentett számára semmit. Fel nem tudta fogni, miért vágyott mindig arra, hogy megismerje a szüleit. Persze, nem ilyen fogadtatást várt, de az élete így volt teljes és kerek. Most pedig már nem kell egyedül maradnia soha többet.

- Még megölhetem. – Vonta meg a vállát a vámpír, nem is sejtve, hogy Elinát mennyire nem érdekli többé a férfi jelenléte.

- Hagyd csak. Ez egy senki. – Elsétáltak Harris mellett, Bobby pedig könnyes szemmel fogadta őket.

- Srácok, én nem tudom, hogy mi volt ez, de megmentettetek minket! Addig maradtok, amíg akartok. – Elina Draven-re nézett.

- Szerinted? Maradunk? - El tudta volna képzelni a következő néhány hetet a sötét szobájuk rejtekében, de Draven megrázta a fejét.

- Nem. Szerintem… irány Las Vegas! – Felkapta a lányt, és nevetve megcsókolta, aztán hirtelen letette és az ég felé nézett.

- Hallottam Mrs. Higgins hangját! – újságolta boldogan, Elina viszont felnevetett.

- Tudtam, hogy őrült vagy. De ezért szeretlek! - Megcsókolta a vámpírt, és most először, mosolyogva várta a holnapot. 

Happy End