2012. szeptember 5., szerda

Egyedül én



Egy rövid novella, teljesen új, fogadjátok sok szeretettel! 


– A francba, nem fog a fék!
Ez volt az a mondat, ami az egészet elindította. Ha Jason akkor és ott másképp mondja, más szavakkal, talán máshogy történik. De ő ezt mondta. Ezt a hat szót. És én tudtam, hogy végem.
Jason aggódva nézett a mellette ülő párjára, aki riadtan pillantott rám a tükörből. Anne, a nővérem, aki minden helyzetből kidumálta magát, most hallgatott. Egyszerűen nem tudott mit mondani. Más körülmények között azt mondtam volna, élvezem a csendet, ami körül veszi, de jelenleg baljóslatúbb volt a hallgatása, mint Jason iménti mondata. Bár tudatosan nyilván még nem fogta fel, mi történik, vagy mi fog történni, a tudatalattija már pontosan tudta, mi következik.
Nick, a szerelmem, akivel már három éve alkottunk egy párt, nagy levegőt vett, majd felém fordult.
– Ötlet? – Tudta, hogy mindig kivágom magam a legelképesztőbb helyzetekből is, de jelenleg, amikor száznyolcvannal száguldottunk az autópályán, nem működő fékkel, nehezemre esett gondolkodni.  
– Még agyalok! – kiáltottam rá, miközben kioldottam a biztonsági övemet. Anne, ha lehet, még ijedtebben nézett rám.
  Mit csinálsz?
Kidugtam a fejem Jason és Anne között, és felmértem a terepet. A szembejövő autók fényszórója elvakított, a sötétben alig láttam valamit.
– Csak kinézek. Szép a táj.
Láttam, ahogy a nővérem keze megindul felém, majd az utolsó pillanatban meggondolja magát. Inkább Jasonhoz fordultam.
– Mikor vetted észre, hogy elromlott?
A szőke, kék szemű, harmincas évei elején járó férfi összeráncolta a szemöldökét. Ez sosem jelent jót, ezért nyomatékosítottam a kérdést.
– Mikor? – ordítottam a fülébe, amitől összerezzent, és nyelt egy nagyot.
– Pár… pár perce. Nem tudom, mi történt… én nem tudom…
Legszívesebben egy falba vertem volna a fejem. Tényleg pont most kell mindenkinek elveszíteni a józan eszét?
Őrült sebességgel száguldottunk a vaksötét éjszakában, és igyekeztük kikerülni az előttünk haladó, lassabb járműveket. Elég sok ilyen volt, ezért rápillantottam a műszerfalra.
– Jason, gyorsulunk. Miért nyomod a gázt, ha nem jó a fék?
A férfi ismét összerezzent, pedig nyugodt hangon kérdeztem.
– Én… nem tu…
Felemeltem a kezem, és félbeszakítottam.
– Csak azt ne mondd, hogy nem tudod. Vedd el szépen a lábad a gázpedálról! – A férfi azonban megrázta a fejét, amitől komolyan kezdtem dühbe gurulni.
– Nem megy.
Helyettem Nick felelt ingerülten, bár én durvábban fogalmaztam volna.
– Te kis pöcs! Azonnal vedd le a lábad arról a szaros pedálról, vagy kitépem a helyéről!
A fenyegetés hatott, Jason felemelte a lábát. Az autó hangyányit lassult, de még így is végzetes sebességgel haladtunk.
– Sunny, annyira sajnálom… Ha tudtam volna…
Ez aranyos. Ha Anne tudta volna, hogy a spanyolországi nyaralásról hazafelé elromlik a fék, nem hívnak magukkal. Megnyugtató. Más körülmények között mosolyogtam volna. Jelenleg azonban meg kellett oldanom egy igen komoly ügyet. Hogy maradjunk életben mind a négyen? Halva született ötletnek bizonyult.
– Jó, jó, hagyjuk ezt most! Jason, te csak az útra figyelj! – Mellettem Nick is kioldotta a biztonsági övét, és közelebb hajolt hozzám.
– Van már terved, ugye?
Szó nélkül biccentettem, mire Anne felsikított.
– Mondd már!
Előre pillantottam, de az úton körben szalagkorlát volt. Ha nekiszaladunk, esély sincs a túlélésre. Ez pedig nem szerepelt a terveim között. Legalábbis nem egészen.
– Jó, figyelj! Jason, bírd ki, amíg tart a korlát. Utána, ha tiszta az út, óvatosan, mondom, óvatosan, le fogsz hajtani az útról…
Jason rémülten kiáltott fel közben.
– Nem megy! Nem fog menni!
– Oké, ebből elég! – Meglendítettem az öklöm, és állon vágtam a férfit. Vagy elájul, vagy észhez tér. Mindkét opcióval kiegyeztem volna. De sajnos egyik sem következett be.
– Úristen, vérzik a szám! Eltört az állkapcsom! Letört a fog…
Nick elkapta hátulról a nyakát, és az üléshez szögezte.
– Még egy szó, nyikhaj, és kiváglak az autóból, világos?
Hát igen, Nick sosem volt az a teketóriázós fajta. Precíz, határozott. Lényegre törő. Szenvedélyes. Ezért szerettem meg annak idején. És ezért szeretem mind a mai napig is, sőt ezen túl is...
Jason riadtan húzta be a nyakát, amikor Nick elengedte, én pedig rámosolyogtam.
– Köszönöm, szivi.
Nick egy gyors csókot nyomott a számra, majd halkan megkérdezte.
– Ugye nem arra gondolsz, amire én gondolok, hogy gondolsz.
Elvigyorodtam. Annyira imádom, hogy ismer. Pontosan tudta, mit akarok kihozni belőle, és még csak nem is tiltakozott. Anne vékony hangja gyengének tűnt, amikor megszólalt. Valószínűleg az ájulás határán egyensúlyozik.
– Mégis miről beszéltek? Le fogunk hajtani az útról?
Bólintottam. A terv tökéletes, a kivitelezéssel lehetnek gondok.
– Igen, ez a legjobb taktika. Így sem mi nem durranunk bele egy autóba, és hátulról sem lep meg senki.
– És ha felcsavarodunk egy fára?
Nagyot sóhajtottam.
– Az lenne a legjobb. Az legalább megfogná az autót.
– Magadnál vagy? – Anne nagy szemekkel bámult rám.  – Azt nem fogjuk túlélni!
Nem volt teljesen igaza, de mégis tévedett. Túl fogjuk élni. Csak nem mindannyian. Persze ezt nem mondhattam el neki.
– De igen, túl fogjuk! Nem bízol bennem?
Anne a kezébe temette az arcát.
– Tudod, hogy igen, a francba… Sunny, bízom benned, de annyira furcsa vagy! Jól meggondoltad?
Hirtelen elszorult a szívem. Dehogy gondoltam át. De nem hagyhatom meghalni a nővéremet, és a gyáva nyúl pasiját. Már a babát tervezik, elkezdték a közös életüket. Nem szakadhat félbe csak úgy.
Arról nem is beszélve, hogy ő a szüleink kedvence. Anyánk mindig leste minden kívánságát, akárcsak apánk. Nem hiába, elsőszülött. Kiváltságos, ahogy mindig gondoltam rá.
Végül arra a következtetésre jutottam, hogy az ő elvesztését nehezebben dolgoznák fel, míg engem okolnának mindenért, mint eddig. Abba pedig előbb-utóbb belehalnék. Nem tudnék a szemükbe nézni, tudva, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy Anne életben maradjon.
Hogy velem mi lesz, nem számít. Nick viszont igazi túlélő. Nem féltettem, biztos vagyok benne, hogy kivágja magát bármilyen helyzetből.
Mégis Anne-re mosolyogtam bíztatóan, és reméltem, kitart a bizalma az út végéig.
– Persze, meggondoltam. Hidd el, menni fog! – Megszorítottam a nővérem kezét, és végszóra Jason is megszólalt.
– Közeledik a szalagkorlát vége. Akkor…
– Igen! – Majd elhelyezkedtem Anne ülése mögé, és hátulról átkaroltam a lányt. Mellettem Nick bólintott, és ugyanígy tett Jason-nel. Anne hol rám, hol Nick-re pillantott. Szinte láttam, ahogy leesik neki a tantusz.
– Mit műveltek? Azonnal kössétek be magatokat!
Szorosabban fogtam a testvéremet, de amikor láttam, hogy Nick elengedi Jasont, én is így tettem. Már épp le akartam ordítani a párom fejét, amikor hozzám hajolt, és mélyen megcsókolt. Minden egyes érzelmét átadta abban az egyetlen csókban. És én tudtam. Tudtam, hogy a lehető legjobban választottam párt magamnak. Ez a férfi képes feláldozni magát a boldogságomért, azért, hogy az én szeretteim éljenek tovább. Egy apró könnycsepp jelent meg a szemem sarkában, és hagytam kicsordulni. Nick elmosolyodott és letörölte az árulót.
– Szeretlek, szivi.
Szólni sem volt erőm. A szavak itt már feleslegesek voltak. Újra visszafordultam Anne üléséhez, de átölelni már nem tudtam. Amikor a búcsúcsókjuk véget ért, visszaült az ülésbe, és hagyta, hogy megvédjem. Ha kiszakad az ülés a helyéről, az autó átszáguld rajta. Anne végre felfogta, hogy minden érte van. Értük.
– Jason, most! Hajts le az útról. – adtam ki az utasítást.
Anne letörölte az időközben kicsorduló könnyeit, és nagy levegőt vett.
– Mit… mit mondjak anyuéknak?
Hm, fura. Ez eszembe sem jutott.
– Talán az igazat.
– Hogy miattam haltál meg?
A kérdésre felháborodottan horkantam fel.
– Hékás, még nem haltam meg! Lehet, hogy túléljük. Úgyhogy még ne gondolkodj ilyeneken. Jason, még mindig az úton vagyunk! – fordultam a férfi felé, aki két kézzel markolta a kormányt.
– Sunny, Nick, ne haragudjatok. Minden az én hibám… Ha idejében ellenőrzök mindent…
– Hapsikám, ezzel kicsit elkéstél. Most pedig állj neki növelni a túlélési esélyeinket! Fordítsd el azt a rohadt kormányt!
Kezdtem dühös lenni. Lelkiekben felkészültem, hogy húzós menet lesz, ez az idióta pedig tovább húzza az idegeimet.
– Jó, oké. Értem. Felkészültetek? – pillantott hátra ránk Jason. Nick bólintott, és szorított az ölelésen, én pedig csak sóhajtottam.
– Erre nem lehet felkészülni.
Az autó a következő pillanatban oldalra lendült, és csikorogva hajtott át az útpadkán. Mindenki mozdulatlanná dermedt, az idő mintha megállt volna.
Lassítva láttam az eseményeket, és alig hittem el, hogy tényleg velem történik mindez. Nick csak engem nézett, de nem engedte el Jasont, amiért őrülten hálás voltam. Láttam, ahogy megemelkedik a férfi ülése, de Nick egy helyben tartja. Az autó átgázolt mindenen, bokrokon, kisebb fákon, de egy hatalmas szikla útját állta. Mivel átgurulni nem tudtunk rajta, a jármű hatalmas robajjal pördült meg a tengelye körül. Anne felsikított, és kapálózni kezdett, ahogy megfordult velünk a sötétszürke Ford.
Óriási csattanással értünk földet, az autó pedig romokban volt. Azonban még mindig nem állt meg, tovább csúszott a sötét erdő felé. Ha elkapunk egy fát, az megállít, de ki tudja, mi lesz az ára?
Éreztem, ahogy a vér lefolyik az arcomon, és összekeveredik a mocsokkal, ami már rám ragadt. Nick ujjai görcsösen belemartak Jason vállába, aki összeszorított foggal markolta rendületlenül a kormányt. Irányítani már régóta nem tudta a járművét, de az illúziót megőrizte magának.
Ahogy sejteni lehetett, vészesen közeledtünk egy vastag törzsű tölgy felé. Anne elfordította a fejét, és Jasont figyelte. A férfi megremegett Nick kezei között, majd elájult. Megsimogattam a nővérem kezét, biztatóul, és szorosan az üléséhez simultam.
– Sajnálom… – suttogta az őrület közepette, én pedig bólintottam. Tudtam, hogy sajnálja. Tudtam, hogy nem tehet róla. Tudtam, hogy nem látja, amint újabb könnycsepp gördül le az arcomon. Aztán bekövetkezett, amit vártunk.
A tölgyfa megállította az autót, de felgyűrődött szinte a szélvédőig. Az ütközettől a még épen maradt ablakmaradványok is fülsiketítő csattanással robbantak szét, és fúródtak bele a legközelebb lévő bőrébe. Nick karja már nem látszott a vértől és kosztól, mégis rendületlenül tartotta a sógoromat.
A felfoghatatlan erő, ami végigszáguldott a járművön, kitépte a kezemből Anne ülését, ami kiszakadt a helyéről, és hátravágódott.
Anne felsikított, engem pedig émelyítő érzés kerített a hatalmába. A számat elöntötte a fémes íz, ami kibuggyant a fogaim között. Letöröltem az ajkaimat. Felesleges lett volna a kezemre nézni. Vér. Annyira jellegzetes, hogy el sem téveszthettem. A gyomrom környékén erősödött a fájdalom, majd megéreztem, hogy egy nedves, meleg folyam indul el a hasamtól a rövidnadrág széle felé.
Amikor az autó végül megállt, és minden elcsendesedett, Anne hangjára lettem figyelmes.
– Jason? Jason, kicsim, ébredj fel…
– Hogy képes aludni ilyenkor? – gondoltam kábán.
Anne megérintette a férfi arcát, mire az riadtan kiáltott fel.
Oldalra pillantottam, és megláttam Nick-et. A férfi szája sarkában már megszáradt a vér. Eddig fel sem tűnt. Nem láttam, hogy vérzik a szája. A gondolataim már nem voltak túl tiszták, nehezen ment az összetett gondolatmenet.
– Nick… Nick… – Hangom erőtlen volt, majd mocorgás támadt az autó elejében.
Anne felelt a párom helyett.
– Sunny? Jól vagy?
Lepillantottam a testemre. Egy hatalmas fémrúd állt ki a gyomromból, ami valószínűleg az anyósülésből szakadt ki, és vágódott keresztül rajtam. Most erre mit lehet mondani?
– Persze. Mi van Nick-kel?
Anne ismét mocorogni kezdett. Nem volt tisztában vele, hogy a teljes ülését én tartom, az ő súlyával együtt.
– Életben van, lélegzik! Hallod, Sunny, még él!
A nővérem túlontúl lelkes volt. Nem baj. Most nem bántam. Túléltük. Túlélte. Ez a lényeg.
Az oxigén egyre szökött a tüdőmből, már nehezemre esett levegőt venni. Lehunytam a szemem, de vörös és fekete foltok villództak a csukott szemhéjam alatt, úgyhogy inkább kinyitottam. A látvány így sem volt bíztató, de legalább életben tart. Még egy kicsit.
Éreztem, ahogy az élet kezd elpárologni fájó testemből, a lábamat már szinte nem is éreztem. Elterültem az ülésen, de a mozdulattal velem mozdult a fémcső is.
Felszisszentem, mire Anne hátranézett.
– Sunny… – lehelte a nevemet szinte némán, de nem tudtam neki válaszolni. Igazából nem is volt mit. A szavaknak már nem volt értelme. Semminek nem volt értelme.
A gondolataim zavarossá váltak, de egy dolgot biztosan tudtam. Nem halhatok meg addig, amíg nem látom újra Nick-et.
Felé nyújtottam a kezem, és megütöttem a karját. Nem reagált, ezért a combjánál próbálkoztam. Ismét semmi, úgyhogy nem volt más választásom. Utolsó erőmmel ökölbe szorítottam a kezem, és arcon ütöttem.
Nick megrázta magát, és felém pillantott. Azonnal felfogta a helyzetet, és igyekezett közelebb kúszni felém, de megállítottam.
– Nincs értelme. Csak látni akartalak.
Nick megfeszült, a tehetetlen düh csak úgy áradt felém, de nem érdekelt. Rá mosolyogtam. Ez volt az egyetlen dolog, ami még kitelt az erőmből, majd a fejem hátracsuklott.
Még hallottam, ahogy Nick felordít, Anne pedig hangosan felzokog. Én azonban már messze jártam. Nincs félelem. Nincs fájdalom. Nincs Nicolas. Csak én. Egyedül én.

5 megjegyzés: