Egy rövid novella, teljesen új, fogadjátok sok szeretettel!
–
A francba, nem fog a fék!
Ez volt az a mondat, ami az egészet elindította. Ha Jason akkor és ott másképp mondja, más szavakkal, talán máshogy történik. De ő ezt mondta. Ezt a hat szót. És én tudtam, hogy végem.
Ez volt az a mondat, ami az egészet elindította. Ha Jason akkor és ott másképp mondja, más szavakkal, talán máshogy történik. De ő ezt mondta. Ezt a hat szót. És én tudtam, hogy végem.
Jason
aggódva nézett a mellette ülő párjára, aki riadtan pillantott rám a tükörből.
Anne, a nővérem, aki minden helyzetből kidumálta magát, most hallgatott.
Egyszerűen nem tudott mit mondani. Más körülmények között azt mondtam volna,
élvezem a csendet, ami körül veszi, de jelenleg baljóslatúbb volt a hallgatása,
mint Jason iménti mondata. Bár tudatosan nyilván még nem fogta fel, mi
történik, vagy mi fog történni, a tudatalattija már pontosan tudta, mi
következik.
Nick,
a szerelmem, akivel már három éve alkottunk egy párt, nagy levegőt vett, majd
felém fordult.
– Ötlet? – Tudta, hogy mindig kivágom magam a
legelképesztőbb helyzetekből is, de jelenleg, amikor száznyolcvannal
száguldottunk az autópályán, nem működő fékkel, nehezemre esett gondolkodni.
– Még agyalok! – kiáltottam rá, miközben kioldottam
a biztonsági övemet. Anne, ha lehet, még ijedtebben nézett rám.
– Mit
csinálsz?
Kidugtam a fejem Jason és Anne között, és felmértem
a terepet. A szembejövő autók fényszórója elvakított, a sötétben alig láttam
valamit.
– Csak kinézek. Szép a táj.
Láttam, ahogy a nővérem keze megindul felém, majd az
utolsó pillanatban meggondolja magát. Inkább Jasonhoz fordultam.
– Mikor vetted észre, hogy elromlott?
A szőke, kék szemű, harmincas évei elején járó férfi
összeráncolta a szemöldökét. Ez sosem jelent jót, ezért nyomatékosítottam a
kérdést.
– Mikor? – ordítottam a fülébe, amitől összerezzent,
és nyelt egy nagyot.
– Pár… pár perce. Nem tudom, mi történt… én nem
tudom…
Legszívesebben
egy falba vertem volna a fejem. Tényleg pont most kell mindenkinek elveszíteni
a józan eszét?
Őrült
sebességgel száguldottunk a vaksötét éjszakában, és igyekeztük kikerülni az
előttünk haladó, lassabb járműveket. Elég sok ilyen volt, ezért rápillantottam
a műszerfalra.
– Jason, gyorsulunk. Miért nyomod a gázt, ha nem jó
a fék?
A férfi ismét összerezzent, pedig nyugodt hangon
kérdeztem.
– Én… nem tu…
Felemeltem a kezem, és félbeszakítottam.
– Csak azt ne mondd, hogy nem tudod. Vedd el szépen
a lábad a gázpedálról! – A férfi azonban megrázta a fejét, amitől komolyan
kezdtem dühbe gurulni.
– Nem megy.
Helyettem Nick felelt ingerülten, bár én durvábban
fogalmaztam volna.
– Te kis pöcs! Azonnal vedd le a lábad arról a
szaros pedálról, vagy kitépem a helyéről!
A fenyegetés hatott, Jason felemelte a lábát. Az
autó hangyányit lassult, de még így is végzetes sebességgel haladtunk.
– Sunny, annyira sajnálom… Ha tudtam volna…
Ez aranyos. Ha Anne tudta volna, hogy a spanyolországi
nyaralásról hazafelé elromlik a fék, nem hívnak magukkal. Megnyugtató. Más
körülmények között mosolyogtam volna. Jelenleg azonban meg kellett oldanom egy
igen komoly ügyet. Hogy maradjunk életben mind a négyen? Halva született
ötletnek bizonyult.
– Jó, jó, hagyjuk ezt most! Jason, te csak az útra
figyelj! – Mellettem Nick is kioldotta a biztonsági övét, és közelebb hajolt
hozzám.
– Van már terved, ugye?
Szó nélkül biccentettem, mire Anne felsikított.
– Mondd már!
Előre pillantottam, de az úton körben szalagkorlát
volt. Ha nekiszaladunk, esély sincs a túlélésre. Ez pedig nem szerepelt a
terveim között. Legalábbis nem egészen.
– Jó, figyelj! Jason, bírd ki, amíg tart a korlát.
Utána, ha tiszta az út, óvatosan, mondom, óvatosan, le fogsz hajtani az útról…
Jason rémülten kiáltott fel közben.
– Nem megy! Nem fog menni!
– Oké, ebből elég! – Meglendítettem az öklöm, és állon
vágtam a férfit. Vagy elájul, vagy észhez tér. Mindkét opcióval kiegyeztem
volna. De sajnos egyik sem következett be.
– Úristen, vérzik a szám! Eltört az állkapcsom!
Letört a fog…
Nick elkapta hátulról a nyakát, és az üléshez
szögezte.
– Még egy szó, nyikhaj, és kiváglak az autóból,
világos?
Hát igen, Nick sosem volt az a teketóriázós fajta. Precíz,
határozott. Lényegre törő. Szenvedélyes. Ezért szerettem meg annak idején. És
ezért szeretem mind a mai napig is, sőt ezen túl is...
Jason
riadtan húzta be a nyakát, amikor Nick elengedte, én pedig rámosolyogtam.
– Köszönöm, szivi.
Nick egy gyors csókot nyomott a számra, majd halkan
megkérdezte.
– Ugye nem arra gondolsz, amire én gondolok, hogy
gondolsz.
Elvigyorodtam. Annyira imádom, hogy ismer. Pontosan
tudta, mit akarok kihozni belőle, és még csak nem is tiltakozott. Anne vékony
hangja gyengének tűnt, amikor megszólalt. Valószínűleg az ájulás határán
egyensúlyozik.
– Mégis miről beszéltek? Le fogunk hajtani az útról?
Bólintottam. A terv tökéletes, a kivitelezéssel
lehetnek gondok.
– Igen, ez a legjobb taktika. Így sem mi nem
durranunk bele egy autóba, és hátulról sem lep meg senki.
– És ha felcsavarodunk egy fára?
Nagyot sóhajtottam.
– Az lenne a legjobb. Az legalább megfogná az autót.
– Magadnál vagy? – Anne nagy szemekkel bámult
rám. – Azt nem fogjuk túlélni!
Nem
volt teljesen igaza, de mégis tévedett. Túl fogjuk élni. Csak nem mindannyian. Persze
ezt nem mondhattam el neki.
– De igen, túl fogjuk! Nem bízol bennem?
Anne a kezébe temette az arcát.
– Tudod, hogy igen, a francba… Sunny, bízom benned,
de annyira furcsa vagy! Jól meggondoltad?
Hirtelen
elszorult a szívem. Dehogy gondoltam át. De nem hagyhatom meghalni a nővéremet,
és a gyáva nyúl pasiját. Már a babát tervezik, elkezdték a közös életüket. Nem
szakadhat félbe csak úgy.
Arról
nem is beszélve, hogy ő a szüleink kedvence. Anyánk mindig leste minden
kívánságát, akárcsak apánk. Nem hiába, elsőszülött. Kiváltságos, ahogy mindig
gondoltam rá.
Végül
arra a következtetésre jutottam, hogy az ő elvesztését nehezebben dolgoznák
fel, míg engem okolnának mindenért, mint eddig. Abba pedig előbb-utóbb belehalnék.
Nem tudnék a szemükbe nézni, tudva, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy
Anne életben maradjon.
Hogy
velem mi lesz, nem számít. Nick viszont igazi túlélő. Nem féltettem, biztos
vagyok benne, hogy kivágja magát bármilyen helyzetből.
Mégis
Anne-re mosolyogtam bíztatóan, és reméltem, kitart a bizalma az út végéig.
– Persze, meggondoltam. Hidd el, menni fog! –
Megszorítottam a nővérem kezét, és végszóra Jason is megszólalt.
– Közeledik a szalagkorlát vége. Akkor…
– Igen! – Majd elhelyezkedtem Anne ülése mögé, és
hátulról átkaroltam a lányt. Mellettem Nick bólintott, és ugyanígy tett
Jason-nel. Anne hol rám, hol Nick-re pillantott. Szinte láttam, ahogy leesik
neki a tantusz.
– Mit műveltek? Azonnal kössétek be magatokat!
Szorosabban fogtam a testvéremet, de amikor láttam,
hogy Nick elengedi Jasont, én is így tettem. Már épp le akartam ordítani a
párom fejét, amikor hozzám hajolt, és mélyen megcsókolt. Minden egyes érzelmét
átadta abban az egyetlen csókban. És én tudtam. Tudtam, hogy a lehető legjobban
választottam párt magamnak. Ez a férfi képes feláldozni magát a boldogságomért,
azért, hogy az én szeretteim éljenek tovább. Egy apró könnycsepp jelent meg a
szemem sarkában, és hagytam kicsordulni. Nick elmosolyodott és letörölte az
árulót.
– Szeretlek, szivi.
Szólni sem volt erőm. A szavak itt már feleslegesek
voltak. Újra visszafordultam Anne üléséhez, de átölelni már nem tudtam. Amikor
a búcsúcsókjuk véget ért, visszaült az ülésbe, és hagyta, hogy megvédjem. Ha
kiszakad az ülés a helyéről, az autó átszáguld rajta. Anne végre felfogta, hogy
minden érte van. Értük.
– Jason, most! Hajts le az útról. – adtam ki az
utasítást.
Anne letörölte az időközben kicsorduló könnyeit, és
nagy levegőt vett.
– Mit… mit mondjak anyuéknak?
Hm, fura. Ez eszembe sem jutott.
– Talán az igazat.
– Hogy miattam haltál meg?
A kérdésre felháborodottan horkantam fel.
– Hékás, még nem haltam meg! Lehet, hogy túléljük.
Úgyhogy még ne gondolkodj ilyeneken. Jason, még mindig az úton vagyunk! – fordultam
a férfi felé, aki két kézzel markolta a kormányt.
– Sunny, Nick, ne haragudjatok. Minden az én hibám…
Ha idejében ellenőrzök mindent…
– Hapsikám, ezzel kicsit elkéstél. Most pedig állj
neki növelni a túlélési esélyeinket! Fordítsd el azt a rohadt kormányt!
Kezdtem dühös lenni. Lelkiekben felkészültem, hogy
húzós menet lesz, ez az idióta pedig tovább húzza az idegeimet.
– Jó, oké. Értem. Felkészültetek? – pillantott hátra
ránk Jason. Nick bólintott, és szorított az ölelésen, én pedig csak
sóhajtottam.
– Erre nem lehet felkészülni.
Az
autó a következő pillanatban oldalra lendült, és csikorogva hajtott át az
útpadkán. Mindenki mozdulatlanná dermedt, az idő mintha megállt volna.
Lassítva
láttam az eseményeket, és alig hittem el, hogy tényleg velem történik mindez.
Nick csak engem nézett, de nem engedte el Jasont, amiért őrülten hálás voltam.
Láttam, ahogy megemelkedik a férfi ülése, de Nick egy helyben tartja. Az autó
átgázolt mindenen, bokrokon, kisebb fákon, de egy hatalmas szikla útját állta.
Mivel átgurulni nem tudtunk rajta, a jármű hatalmas robajjal pördült meg a
tengelye körül. Anne felsikított, és kapálózni kezdett, ahogy megfordult velünk
a sötétszürke Ford.
Óriási
csattanással értünk földet, az autó pedig romokban volt. Azonban még mindig nem
állt meg, tovább csúszott a sötét erdő felé. Ha elkapunk egy fát, az megállít,
de ki tudja, mi lesz az ára?
Éreztem,
ahogy a vér lefolyik az arcomon, és összekeveredik a mocsokkal, ami már rám
ragadt. Nick ujjai görcsösen belemartak Jason vállába, aki összeszorított foggal
markolta rendületlenül a kormányt. Irányítani már régóta nem tudta a járművét,
de az illúziót megőrizte magának.
Ahogy
sejteni lehetett, vészesen közeledtünk egy vastag törzsű tölgy felé. Anne
elfordította a fejét, és Jasont figyelte. A férfi megremegett Nick kezei
között, majd elájult. Megsimogattam a nővérem kezét, biztatóul, és szorosan az
üléséhez simultam.
–
Sajnálom… – suttogta az őrület közepette, én pedig bólintottam. Tudtam, hogy
sajnálja. Tudtam, hogy nem tehet róla. Tudtam, hogy nem látja, amint újabb
könnycsepp gördül le az arcomon. Aztán bekövetkezett, amit vártunk.
A
tölgyfa megállította az autót, de felgyűrődött szinte a szélvédőig. Az
ütközettől a még épen maradt ablakmaradványok is fülsiketítő csattanással
robbantak szét, és fúródtak bele a legközelebb lévő bőrébe. Nick karja már nem
látszott a vértől és kosztól, mégis rendületlenül tartotta a sógoromat.
A
felfoghatatlan erő, ami végigszáguldott a járművön, kitépte a kezemből Anne
ülését, ami kiszakadt a helyéről, és hátravágódott.
Anne
felsikított, engem pedig émelyítő érzés kerített a hatalmába. A számat
elöntötte a fémes íz, ami kibuggyant a fogaim között. Letöröltem az ajkaimat. Felesleges
lett volna a kezemre nézni. Vér. Annyira
jellegzetes, hogy el sem téveszthettem. A gyomrom környékén erősödött a
fájdalom, majd megéreztem, hogy egy nedves, meleg folyam indul el a hasamtól a
rövidnadrág széle felé.
Amikor
az autó végül megállt, és minden elcsendesedett, Anne hangjára lettem
figyelmes.
– Jason? Jason, kicsim, ébredj fel…
– Hogy képes aludni
ilyenkor? – gondoltam kábán.
Anne megérintette a férfi arcát, mire az riadtan
kiáltott fel.
Oldalra
pillantottam, és megláttam Nick-et. A férfi szája sarkában már megszáradt a
vér. Eddig fel sem tűnt. Nem láttam, hogy vérzik a szája. A gondolataim már nem
voltak túl tiszták, nehezen ment az összetett gondolatmenet.
– Nick… Nick… – Hangom erőtlen volt, majd mocorgás
támadt az autó elejében.
Anne felelt a párom helyett.
– Sunny? Jól vagy?
Lepillantottam a testemre. Egy hatalmas fémrúd állt
ki a gyomromból, ami valószínűleg az anyósülésből szakadt ki, és
vágódott keresztül rajtam. Most erre mit lehet mondani?
– Persze. Mi van Nick-kel?
Anne ismét mocorogni kezdett. Nem volt tisztában
vele, hogy a teljes ülését én tartom, az ő súlyával együtt.
– Életben van, lélegzik! Hallod, Sunny, még él!
A nővérem túlontúl lelkes volt. Nem baj. Most nem
bántam. Túléltük. Túlélte. Ez a lényeg.
Az
oxigén egyre szökött a tüdőmből, már nehezemre esett levegőt venni. Lehunytam a
szemem, de vörös és fekete foltok villództak a csukott szemhéjam alatt, úgyhogy
inkább kinyitottam. A látvány így sem volt bíztató, de legalább életben tart.
Még egy kicsit.
Éreztem,
ahogy az élet kezd elpárologni fájó testemből, a lábamat már szinte nem is
éreztem. Elterültem az ülésen, de a mozdulattal velem mozdult a fémcső is.
Felszisszentem,
mire Anne hátranézett.
–
Sunny… – lehelte a nevemet szinte némán, de nem tudtam neki válaszolni.
Igazából nem is volt mit. A szavaknak már nem volt értelme. Semminek nem volt
értelme.
A
gondolataim zavarossá váltak, de egy dolgot biztosan tudtam. Nem halhatok meg
addig, amíg nem látom újra Nick-et.
Felé
nyújtottam a kezem, és megütöttem a karját. Nem reagált, ezért a combjánál
próbálkoztam. Ismét semmi, úgyhogy nem volt más választásom. Utolsó erőmmel ökölbe
szorítottam a kezem, és arcon ütöttem.
Nick
megrázta magát, és felém pillantott. Azonnal felfogta a helyzetet, és
igyekezett közelebb kúszni felém, de megállítottam.
– Nincs értelme. Csak látni akartalak.
Nick megfeszült, a tehetetlen düh csak úgy áradt
felém, de nem érdekelt. Rá mosolyogtam. Ez volt az egyetlen dolog, ami még
kitelt az erőmből, majd a fejem hátracsuklott.
Még
hallottam, ahogy Nick felordít, Anne pedig hangosan felzokog. Én azonban már
messze jártam. Nincs félelem. Nincs fájdalom. Nincs Nicolas. Csak én. Egyedül
én.
Ez nagyon szép lett :o szomorú de szép
VálaszTörlésKöszönöm!
TörlésTeljes mértékben egyet értek Dinával! :D
TörlésNagyon szép lett :( :) Tetszik ahogy fogalmazol :)
VálaszTörlésNagyon köszi Csajok! :)
VálaszTörlés