4. fejezet - A szerelem nyilasa

Cupido megállt az ajtóban, és visszafordult, csodálta a ház előtt elterülő hatalmas udvart. Mire feleszmélt, előtte becsukódott az ajtó, a zajra pedig villámgyorsan a kilincs után kapott. Valahonnan mellette, a falból megszólalt Butch mély, rezgő hangja.

-          Bocs, hajnal van. Igyekeznünk kellett. Rögtön nyitom.

-         O… oké. – Cupido nagy szemekkel nézett körbe, majd megvonta a vállát. Nem érdekelte, hogy csinálta a férfi, hiszen úgysem marad sokáig.

A lány leült a lépcsőre, és elmélázva nézte a napfelkeltét. A Nap vörös fénysugarai utat törtek maguknak a horizonton, és megfestették a fák lombjait. Első nap… - gondolta szórakozottan, és megérintette a zsebében lapuló nyílvesszőt. Csak, ha nagyon muszáj. Csak akkor veszi elő, fogadta meg magában immár századszorra is. Biztos volt magában, nincs szüksége kiskapukra. Ráadásul Erisz amúgy is csalással vádolná, ha rákényszerülne a nyíl használatára. Azt az örömet pedig semmiképpen nem akarja megadni a kígyónak.

Amikor kattanást hallott, felkelt, és az ajtóhoz lépett. Egy idős inas állt előtte, széles, túlvilági mosollyal üdvözölte.

-         Kisasszony, felvezetem a szobájába. – Cupido bólintott, majd belépett az előtérbe. Nem volt ideje körbe nézni, a kisember már sietett is fel a lépcsőn. Annyit azért érzékelt, hogy a padlóban lévő mozaikdarabkákból egy hatalmas kép kerekedik ki. Ha lesz egy kis ideje, ide még vissza fog jönni. Elhaladtak jó pár ajtó előtt, majd a legutolsóba benyitott, és szélesre tárta a lánynak. Cupido mosolyogva belépett, az ajtó pedig bezárult mögötte. Kíváncsian kinézett az ablakon, de nem látott semmit.

-         Hát persze! Vámpírok! A sötétben élnek! – Kiáltotta a felismerés örömétől, de a hát mögül válasz érkezett.

-         Mégis mit gondoltál? – A hang irányába kapta a fejét, és V állt az ajtófélfának dőlve. Karja a mellkasán volt keresztbe téve, izmai megfeszültek. A mellkasán két bőrszíj húzódott végig, bennük élesebbnél élesebbnek látszó tőrök. Mégis kik ellen harcolhatnak ilyen elszántan?  

-         Nem is tudom… Napernyő? Vagy ástok egy gödröt éjszakára? – Vigyorgott a vámpírra Cupido, aki megremegett mérgében, és dühösen támadt neki.

-         Na, ide figyelj, szárnyas… - Vishous nem tudta befejezni a mondatot, mert a lány egyszerűen kilökte az ajtón.

-         Már mész is? De kár! – Majd becsapta a vámpír orra előtt az ajtót.
V mérgesen morgott valamit az ősi nyelven, majd lesétált a Gödörbe. Lent már várta Butch az altató vodkájával. Meghúzta az üveget, majd leült a játékszerei elé. Belépett a kamerákhoz, és visszatekerte a szalagot oda, ahol megérkeznek. Ismét végignézte, ahogy az angyal kiszáll az autóból, leül a lépcsőre, gyönyörködik a hajnalban, majd bámészkodva felmegy a lépcsőn. Butch mögé állt, mire gyorsan félrekattintott, így a felvétel eltűnt.

-         Csak nem az angyalt nézted? Különös teremtés. – Vonta meg a vállát a zsaru, miközben bízott benne, hogy V ismét megnézi a videót. Maga sem értette, hogy honnan ez a nagy érdeklődése a lány iránt, de úgy érezte, egyfolytában néznie kell.  

-         Szerintem is. Csak úgy felbukkan az éjszaka közepén, azt sem tudja, hol van, te pedig meghívod ide. A Testvériség főhadiszállására. És ha kém? – V is tudta, hogy őrültség, amit mondott, de valamivel indokolnia kellett, hogy miért nézte meg újra a felvételt.  

-         Akkor nézegesd a monitoron, és figyelj rá! – Mondta gúnyosan Butch, mire V beintett neki és előhívta az aktuális képeket. A lány épp ekkor lépett ki ismét a folyosóra. Vishous ráközelített, és követte minden lépését. Csupán megfigyelés céljából. A Testvériség biztonsága miatt…

Cupido kíváncsian kikukkantott, hogy a vámpír vajon elment-e, majd örömmel nyugtázta, hogy tiszta a levegő. Végigsétált a folyosón, és minden ajtó előtt megállt. Az elsőben nem volt senki, így továbbment. A másodikból a szerelem egyértelmű hangjai szűrődtek ki, Cupido pedig mosolyogva az ajtóra tette a kezét. Szinte érezte a párból pulzáló energiát, a vágyat, ami hajtja őket egymáshoz, és ami nem engedi, hogy akár egy pillanatra is elterelődjön a figyelmük egymásról. Nagy nehezen elszakadt az ajtótól, és a következő elé lépett. Szintén megérintette az ajtót, de rögtön vissza is kapta. Ekkora bánat nem származhat egyetlen embertől. Óvatosan benyitott, és az ágyon egy fekete, rövidre nyírt hajú férfi ült, a semmibe meredve.

-         Mit keresel itt? Ki engedett be? – Csattant fel, amikor az zajra felkapta a fejét és meglátta a lányt az ajtóban.

-         Mikor veszítetted el? – Cupido figyelmen kívül hagyta a kérdést, és lágy hangon hozzá tette. – A fájdalmad az én veszteségem is. Együtt gyászolok veled.

-         Ki vagy te? – kelt fel az ágyról dühösen a férfi.

-         Nem számít. De hidd el, tovább kell lépni. Valaki rád vár. Ebben a percben is téged keres. Ne hagyd őt is gyötrődni. – Mondta Cupido olyan hangon, mint aki látja a jövőt. Valójában nem látta, csak érezte, hogy a férfi nem fog egyedül maradni.  Csendben behúzta maga után az ajtót és újra elindult volna, de beleütközött egy hatalmas testbe. Felpillantott, és egy gyémánt szempár nézett vissza rá.

-         Hogy volt képed bemenni? Örülj, hogy megtűrünk! Ne keresd a bajt! – Emelte fel a hangját dühösen Vishous. Majd meg sem várva a választ, kikerülte a lányt, és eltűnt a folyosón.

-         Idióta vámpír! – Morgott magában Cupido. Nem fogja eltűrni, hogy egy bosszantó vámpír parancsolgasson neki. Egyedül Zeusztól fogad el parancsot, mindenki más alatta áll.

Kiment a hatalmas kertbe, és a virágok felé vette az irányt. Beleszagolt a rózsákba, majd leszakított egyet, és a hajába tűzte. Egy darabig nézegette az ablakban visszatükröződő alakot, amikor valaki megszólította.

-         Szia! – Szólalt meg egy hang mögötte, Cupido pedig villámgyorsan megpördült. Egy hosszú, barna hajú nő állt előtte, és szinte eltűnt a körbeölelő vörös ködben. Cupido alig bírta megállni mosolygás nélkül. Hiszen ő volt az, aki az emeleten imádta a párját. Szinte sugárzik a boldogságtól, ami Cupidot hatalmas örömmel töltötte el.

-          Sajnálom, nem akartam. – Kihalászta a rózsát a hajából, de a nő megállította.

-          Hagyd csak. Semmi baj. Csak gondoltam, köszönök. Beth vagyok.

-         Szia, én pedig Cu… vagyis Q. Csak így röviden. – Kezet nyújtott Bethnek, és egy pillanatra lehunyta a szemét, amikor a bőrük egymáshoz ért. Annyira intenzív volt a szerelem a lányban, hogy Cupido beleremegett az érzésbe.

-         Angyal vagy, ugye? Fritz említette, hogy új lakónk van. Sokáig maradsz? Mikor jöttél? A fiúk barátságosak voltak, ugye? – A kérdések csak úgy záporoztak, Cupido pedig felnevetett.

-         Egyedül vagy nő, nem igaz? – Beth szégyenlősen elmosolyodott, és a rózsákhoz lépett.

-         De, sajnos. Wrath az egyetlen, aki megtalálta a felét. – Úgy mondta ki a férfi nevét, mintha legalább imádkozna.

-         Fél? – Kérdezett vissza a lány. Ez egy új kifejezés?

-         Pár. Szerelmes. – Magyarázta meg Beth.

-         Ó, fél! Értem! – vigyorgott Cupido. Beth felnézett, a lány pedig követte a tekintetét. Egy apró, fekete dobozt nézett, majd hangosan megszólalt.

-         Azt hiszem, társaságunk van! Fiúk, viselkedjetek! Gyere, menjünk be, keressünk egy helyet, ahol négyszemközt lehetünk.

Cupido nem értette, hiszen csak ketten álltak kint, de azért követte a lányt. Gyanította, hogy a doboznak köze lehetett ehhez. De megvonta a vállát, és bement a házba. Ismét emlékeztette magát: nem marad sokáig.