4. fejezet - Villámok idején

Elina szeme elkerekedett.

-                      -               Pontosan mióta is hallod a hangomat? Úgy két órája? - Kérdezte gúnyosan a férfit. Az nem lehet, hogy igazat mondjon. 

-         Nem. Amióta beavattak. A te hangodra keltem, a te hangodra aludtam el. Most pedig itt vagy, egyszer csak betoppansz ebbe az isten háta mögötti helyre, és szétroppantod a koponyámat, szétfeszíted a mellkasomat, darabokra töröd az évek alatt felépített ellenállásomat, most pedig fogod magad és kisétálsz az ajtón. Nem bírom tovább. Ki vagy te? – Fakadt ki Draven, meggyötörten nézett a lányra, Elina pedig legszívesebben bocsánatot kért volna.

-         Én csak… mit jelent a beavatás? - Hirtelen eljutott a tudatáig, mit is mondott a férfi.

-         Amikor elérsz egy bizonyos kort, próba elé állítanak. Ha kiállod, maradhatsz. 

-         Milyen próba? – Elina nem volt benne biztos, hogy tudni akarja, mire Draven félmosolyra húzta a száját.

-         Harc. - Vágta rá egyértelműen Draven.

-         Te jó ég… - szaladt ki Elina száján.

-         Hát igen. 

Percekig csak álltak egymással szemben a sötétben, majd Elina karon fogta a férfit, és az ágyra ültette.

      -      Jobban vagy? – nézett a szomorú szempárba. Draven bólintott.

-         Elnézést az előbbi kirohanásomért. Tudom, hogy nem te tehetsz róla. Csak kezdem azt hinni, hogy megőrülök. Főleg, amikor belém ütköztél a …

-         Mit csináltál a sikátorban? -  Szakította félbe hirtelen Elina.

-         Tessék? - Kérdezte Draven meglepődve.

-         Ma este. Lent a városban egy... lánnyal voltál. - Elina igyekezett nem féltékenynek tűnni, bár nem jött össze. 

-         Gondolom, ki tudod találni… - Elina megborzongva állt fel. Mégis mit várt? Ez a férfi egy vámpír! Vámpír! Aztán bevillant neki a korábbi jelenet.

-         És az üveg? Nasi? Tartalék? - Szinte felháborodva vádolta a férfit, de semmi joga nem volt hozzá. Mégis dühös lett rá, azért, ami. 

-         Én így élek. Te áramot vezetsz másokba. - Mutatott rá Elina természetére, amitől ő sem tudott szabadulni. 

-         Az más! – Bökött a férfire. Igazából nem volt sokkal másabb. Ő is ölt már. Igaz, hogy egyszer sem akarattal, de megtörtént. Talán a férfi is így volt vele. Talán… Nem! Megállította magát, mielőtt több közös vonást vél felfedezni a zakkant vámpír és saját maga között.

-     Igen, igazad van. Nekem a fennmaradásomhoz van szükségem a vérre. Te pedig puszta szórakozásból sütöd meg az embereket. - Draven egy szívdöglesztő félmosolyt villantott a lányra, tudta, hogy igaza van. 

-         Ez nem igaz! Nem is ismersz! Nem tudod, hogy milyen nehéz volt az életem! – Draven a másodperc törtrésze alatt a lány előtt termett, és szorosan magához ölelte.

-         Meséld el! Mindent tudni akarok rólad! Az életed minden egyes pillanatát… - Az utolsó szavakat szinte a lány ajkaiba suttogta. Elina résnyire nyitotta az ajkait, és beszívta a férfi édes leheletét. Szorosabban bújt hozzá, és a szempillái alól pislogott Dravenre. A vámpír szeme kifürkészhetetlen volt, először a lány szemét, majd száját nézte. Megnyalta az ajkait, Elina pedig majd elepedt egy újabb csókért. Ehelyett a férfi az arcára adott egy apró csókot, és a fülébe suttogott.

-         Majd holnap. Most aludj!

Elina zajra ébredt.  Felkelt, megigazította vérvörös hálóingjét, és elindult a folyosón. Egy sötét szobába ért, próbálta megkeresni a villanykapcsolót, de egy hang megállította.

      -      Hagyd. Zavar a fény.

-         Draven? – Lépett beljebb bizonytalanul Elina. A szoba egyik sarkában egy hatalmas fotel állt, a férfi pedig mögötte állt. Kék szeme szinte világított a sötétben. A lány közelebb sétált hozzá, közben reménykedett, hogy nem bukik fel semmiben. A fotel elé ért, meg akarta kerülni, de a férfi rászólt.

-         Nem. Ülj le. – Elina kábultan bólintott, és helyet foglalt. Érezte, hogy a férfi félretűri a haját, szabaddá téve a nyakát. A lány megmerevedett, amikor megérezte Draven száját a vállánál. Apró csókot lehelt rá, majd egyre feljebb haladt, egészen az ütőeréig. Lágyan megnyalta a bőrét, majd a fogával átszúrta a lágy részt, és nagyot szívott a véréből. Elina felsikított, de nem tudott mozdulni. Kapálózni akart, de teljesen megbénult. Az arcát könny áztatta, már könyörgött a férfinek, hogy hagyja abba, de az egyre hevesebben kortyolt.

Elina felsikított, és felült az ágyban. Már nem a fotelban ült, hanem Draven szobájában. Megtörölte izzadt homlokát, és megnyugtatta magát, hogy csak álmodta. Amikor azonban megpillantotta Draven aggódó tekintetét, habogott valamit, és kiviharzott az ajtón.

Kirohant a fogadó elé, és mély levegőt vett. Álom… csak egy hülye álom… Viszont lehetett volna valóság is. Egy vámpírral volt egy szobában. Sőt, mi több, csókolózott vele. Arról nem is beszélve, hogy egyik fele sikítva követeli, hogy azonnal menjen vissza a férfihoz. Felnézett az égre, és bosszúsan összehúzta a szemöldökét. Sötét felhők gyülekeztek délen, amik valószínűleg holnapra már ide is érnek. Még az éjjel meg kell csinálnia a balhét, különben kifut az időből.

A Nap első sugarai melengették a bőrét, ő pedig leült a lépcsőre, és felidézte a napot, amikor először felszínre került a valódi természete.

A temetőben állt a sírnál. Alig tudta elhinni, hogy Mrs. Higgins nincs többé. Idős volt már, szerencsére nem szenvedett, csak elaludt. Előző este sokat gyakoroltak, Elina pedig magát hibáztatta. Biztos kimerült, fáradt volt már, de érte megtett mindent. Úgy szerette, mint a lányát. Elina pedig nemcsak tanítót vagy gyámot látott benne, hanem anyát. Letérdelt a sírjához, és csak nézte a fekete márványlapot. Arany betűkkel volt felírva a név és a dátum, alatta egy idézet. Már nem is emlékszik rá, hogy mi is volt. Mindössze az aranynév maradt meg élesen az emlékezetében. Akkor sírt először a halála óta. Fájdalmasan zokogott, a könnye a földet áztatta. Egyszer csak a semmiből vihar támadt, eleredt az eső, a szél pedig olyan hevesen fújt, hogy a fák meghajoltak ereje előtt. Hatalmas mennydörgés rázta meg a környéket, Elina pedig lassan felállt, és elindult hazafelé. Még a temetőből sem jutott ki, amikor az első villám elérte. Térdre rogyott, a kiáltása beleveszett az égzengésbe. A második villám már nem hatott meglepetésként, de ugyanolyan fájdalmas volt, mint az első. Az ötödik után már megszokta. Csak térdelt a sárban, és várta az újabb csapást.

Azóta pedig bárhova ment, a vihar követte, szörnyű pusztítást okozva, amíg meg nem fékezte. Az emlékeiből egy vállára hulló takaró és egy bögre forró csoki zökkentette ki. A portás volt. Még a nevét sem kérdezte meg.

     -    Köszönöm, Mr… - nézett fel rá kérdőn Elina. Az idős férfi rámosolygott.

     -    Csak szólítson Bobbynak. Itt mindenki így hív. - Elina elfogadta a csészét, és bólintott.

     -    Akkor köszönöm, Bobby. Lenne egy kis gondom… - Azt sem tudta, hogy fogalmazza meg, mi is történt. Az őrült vámpír a 13-asból rám törte az ajtót, örülnék, ha megjavítaná? A francba...

     -    Az ajtóval? – fejezte be az öreg a mondatát. Elina pedig hálásáan bólintott.

     -    Mr. Smith már szólt, hogy történt egy kis… khm… baleset. – Mosolyodott el Bobby sokat sejtetően. Mégis mit mondhatott Draven? – Ne aggódjon, kisasszony, még ma megjavítom.

-        Rendben. Még egyszer köszönöm! – emelte meg a bögrét, Bobby pedig visszasétált a fogadóba.