2012. augusztus 23., csütörtök

6. fejezet - Villámok idején


Elina összeszedte magát, majd lement vacsorázni. Nem akart sokat enni, végülis aznapra már van egy vacsorameghívása… egy vámpírral. Te jó ég! Csak most esett le neki az ebben rejlő veszély. Ő lesz a vacsora! Gyorsan elhessegette maga elől az előző éjszaka rémálmát, és bekanalazta a maradék levesét. Már indult volna vissza, amikor kihúzódott előtte a szék, és Mr. Harris ült le vele szemben.
-         Látom, már jobban van. Örülök. – Elina gyanakodva nézett rá, és bólintott. Hozzá nem szoktak csak úgy leülni emberek. Mindig akarnak valamit…
-         És, hogy érzi itt magát? – Folytatta a férfi, miközben a sétabotját szorongatta. Elinát újra a rosszullét kerülgette, ahogy meglátta a pálca fejét. Legyűrte a rossz érzését, és nagy nehezen válaszolt.
-         Remekül. Errefelé rendkívül kedvesek az emberek. Ön mi járatban errefelé, Mr…? - Minél többet akart megtudni a férfiról, hogy megbizonyosodjon, mennyire veszélyes.
-         Ó, elnézést. Milyen udvariatlan vagyok. A nevem Harris. Mr. Alexander Harris. A második. – Tette hozzá mosolyogva. Ettől a nyájas hangnemtől felfordult Elina gyomra. – Üzleti úton vagyok, egy ismerősöm ajánlotta a szállodát.
-         És mivel foglalkozik, ha megkérdezhetem? – Jobb megismerni az ilyen mocskokat, mint meglepődni a végén.
-         Régiségkereskedő vagyok. – Elina majdnem felnevetett. Valamilyen szinten ő is az volt.
-         És Önt miért sodorta Skóciába a szél, Mrs. Johnson? - Elina kicsit sem lepődött meg, amikor az álnevén szólította Harris. Valószínűleg ő is legalább annyira érdeklődik az idegenek után, mint Elina.
-         Ön módfelett tájékozott, uram. - Eresztett meg felé egy félmosolyt a lány.
-     Ó, kérem. Szólítson csak Alexandernek, ha kérhetem.  – Elina biccentett, és mérgesen Bobbyra nézett. Mégsem olyan jó dolog, ha kedvesek az emberek.
-         Én csak utazgatok. Most éppen erre hozott az utam. Most pedig, ha megbocsájt… - Elina felállt, Alexander pedig mosolyogva biccentett neki. A lány dühösen elviharzott a porta előtt, felszáguldott a lépcsőn, és szinte bevágta maga mögött az ajtót. Miért zavarta ennyire ez a fickó? Érezte, hogy baj van vele, de miért törődött vele? Ő sem volt szent, miért érdekelte, mit csinál más? Összepakolta a felszerelését, átöltözött teljes feketébe, felkötötte a haját, majd kisietett a szállodából és eltűnt a sötétben.


A mellékutcákon haladt csendben, cikkcakkban. Nem, mintha bárki is követné, vagy gyanakodna. Az ég figyelmeztetően megdörrent, a lány pedig eleresztett egy káromkodást. Csak még ezt az éjszakát bírja ki és eltűnik a környékről. Kérlek, Istenem, add, hogy legyen elég időm…
Elért a múzeumhoz, a hátsó ajtó környékén járhatott. Kilépett a sötétből, és megkereste a kapcsolószekrényt. Lehúzta a kesztyűjét, majd megfogta a lakatot. A fém sisteregve adta meg magát a hatalmas energiának, szinte szétolvadt a lány kezében. Elina eldobta a lakatot, kinyitotta a szekrényt, és tanulmányozni kezdte a vezetékek hálózatát. Ahogy sejtette, nem volt bonyolult darab. Megolvasztotta a riasztó és a kamera vezetékét, és behajtotta az ajtót, mégse legyen annyira feltűnő. Hátradobta a táskáját, majd az ajtó zárjára rakta a kezét. Kisütötte a szerkezetet, végül az ajtó egy berregéssel kinyílt. Elina körbenézett, és becsukta maga mögött. Végighaladt a szűk folyosón, majd a mosdók mellett bukkant elő. Körbenézett, igyekezett tájékozódni. A kiállító terem balra van, a kijárat jobbra, szemben pedig az ajándékbolt. Elindult balra, halkan és gyorsan mozgott. Betoppant a terembe, de hirtelen megállt. Erre nem igazán számított. Lézerek hálózata szőtte be az egész termet. Ennyi év után Elina már megismerte a jellegzetes érzékelőket. A körútja során annyira elvonták a figyelmét, hogy észre sem vette őket. Előhalászta a táskájából a spray-t, majd láthatóvá tette az össze fénynyalábot. Az érzékelők kapcsolóját nem vette észre a kapcsolószekrénynél, visszamenni pedig nem volt ideje. Ránézésre átfért köztük, volt pár húzós rész, de úgy gondolta, nem lesz gond. Szorosabbra húzta magán a táskát, és elindult. Az első egyszerű volt, lehajolva átfért alatta. A többinél viszont hálásan gondolt vissza Mrs. Higgins balettóráira, ahol a kis helyek közötti átférést gyakorolta. Szépen haladt, és végül elérte a képet. A csavarhúzójával felpattintotta a keretet, kihúzta a festményt, felcsavarta, és a táskájába rejtette. 
De elkésett. A folyosóról hangokat hallott, majd egyre gyorsuló lépteket. Két lámpa fénye tűnt fel az ajtóban, Elina pedig futásnak eredt az ellenkező irányba. Sorra vágta át a lézereket, a riasztó pedig hangosan szirénázva szólalt meg, de nem volt jelentősége, hiszen örült, ha egyben kijut a múzeumból. 
-         Álljon meg! Az épületet lezártuk! Nincs hova menekülnie! – A lány tovább rohant, de az őrnek igaza volt. Mindent lezártak, nincs kiút. A Hold fénye ezüstösen csillant meg a lakkozott padlón. Elina felkapta a fejét. Tetőablak? Szuper! Előkapta a falmászó szerelését, és az egyik kiszögellést célozta meg a kampójával. Elsőre nem sikerült, így idegesen dobta fel újra. 
Ez az! Megvagy! Megrántotta, a kampó pedig a helyén maradt. Két kézzel ragadta meg a kötelet, és mászni kezdett. A két őr azonban már utol is érte, az egyik pedig elkapta a karját. Azt a karját, amelyiken nem volt kesztyű…  
Elina megrettent, amikor az őr felsóhajtott, majd holtan esett össze. A lány káromkodott egy nagyot, de tovább mászott. A biztonsági őr letérdelt a földön fekvő társa mellé, és megpróbálta újraéleszteni. Szólongatta, közben egy pillanatra sem hagyta abba a szívmasszázst.
-         Gyerünk, Steve! Ne csináld ezt velem! – Majd felnézett Elinára, és remegő hangon kiáltotta fel. – Szörnyeteg! Segítsen rajta!
A lány lenézett rá, majd tovább kapaszkodott felfelé.
Szörnyeteg! Hogy tehetted? Te ölted meg!
A kemény hang úgy visszhangzott a fejében, mintha az árvaház főnöke ott állna előtte.
-          Nem! – Elengedte a kötelet, és talpra esett. Felegyenesedett, majd félrelökte az őrt, és letérdelt Steve mellé. Széttépte az ingjét, és a mellkasára helyezte a kezét. A férfi teste megrázkódott, de nem mozdult.
-          A francba! – Elina újra megérintette, és megérezte a férfi szívverését. – Ez az!
Steve vett egy nagy levegőt, majd elájult, de legalább életben volt. Elina keményen a másik őrre nézett.
-         Ha valakinek is beszél erről az estéről, gondoskodom, hogy egymás mellé kerüljenek a hullaházban. – Az őr remegve bólintott, Elina pedig felmászott a tetőablakhoz, kinyitotta és kimászott rajta.  Leereszkedett az épület oldalán, és már épp indult volna vissza a zsákmányával, amikor egy alak vált ki a sötétségből. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése