Azt mondják, a
villámok idején született. Senki nem tudja, hogy került az árvaház lépcsőjére,
annyi azonban biztos, hogy ő más volt. A többiek féltek tőle, szörnyszülöttnek
tartották. Egy szörny, érző lélekkel, és bánattal teli szívvel. Egy nap azonban
minden megváltozott…
22 évvel korábban…
-
Charlie, igyekezz már! – A köpcös férfi
horkantott egyet, majd betörte az ablakot.
-
Szállj le rólam, Bob! Inkább segíts fel. – A
másik, egy magas, sötét hajú férfi bakot tartott a köpcösnek, és egy hatalmas
lendítéssel beljebb tessékelte, majd ő is átmászott.
-
Halkabban!
-
Jól van, nyugi! Merre lehet?
-
A főnök szerint valami elszigetelt helyen. –
Körbenéztek a sötét szobában, lassan sétáltak a bölcsők között. Bob oldalba
bökte a társát, és a sarok felé intett. Egy kiságy, messze a többitől,
letakarva. A két férfi vigyorogva lépett közelebb. Egy apró, barna hajú, kék
szemű kislány szuszogott csendesen benne. Charlie már nyúlt volna érte, de Bob
megállította.
-
Magadnál vagy?! Emlékszel, mit mondott a főnök!
Óvatosan!
-
De olyan ártalmatlan…
-
Akkor fogd meg! – Charlie messzebb lépett, Bob
pedig a szemét forgatva, lassan a pólya alá nyúlt, úgy emelte ki a kicsit. A
kislány ásított egyet, de nem ébredt fel. Bob lélegzetvisszafojtva indult az
ablak felé és óvatosan kimászott rajta. Charlie szó szerint kizuhant rajta, és
arccal a vizes fűre érkezett. Bob hátra sem nézett, elindult az autóhoz. A
hátsó ülésre rakta a picit, és megvárta Charlie-t.
-
Szedd a lábad, csúnya vihar közeledik.
-
Jövök, jövök! – A köpcös bevágta az ajtót, a
zajra pedig a baba sírni kezdett.
-
Most nézd meg, mit csináltál! – Az árvaházban
felgyúltak a fények, zavar támadt az épületben. Bob a gázra taposott, az autó
kerekei sáros nyomot hagytak maguk után. Villámok cikáztak keresztül-kasul az
égen, több helyen az út mentén a fákba csaptak.
-
Ez meg mi a rosseb?? Mintha követne minket a
vihar! – nézett ki Charlie az ablakon, ahogy a villámlás szinte körbevette
őket.
-
Nem minket. Csak őt. – Bökött a még mindig síró
kisbabára.
-
Hallgattasd el! – utasította Bob a köpcöst.
-
Felejtsd el! Én úgysem hallom! Beszakadt a
dobhártyám ettől az égzengéstől! – Tovább hajtottak a csúszós úton, ám a
következő kanyar után egyenesen az autóba vágott egy villám.
Az autó
darabokra szakadt, füstölve terült szét az úton. A mentők, tűzoltók, és
rendőrök pár perc múlva szirénázva értek a roncshoz, és egy pillanatig mindenki
döbbenten nézte az égő darabokat. A kisbaba sértetlenül sírt a hátsó ülésen, a
két férfi viszont meghalt.
-
Te egy csoda vagy, szépségem! – Egy rendőr
felvette az elszenesedett ülésről, és meg akarta simogatni az arcocskát, de egy
nő hirtelen rákiáltott.
-
Ne érjen hozzá! – A nő teljes erejéből a rendőr
felé rohant, de elkésett. A rendőr ledermedt a testét átjáró energiától, majd
holtan esett össze. A nő felkapta a kicsit, visszarohant az autójához, és
elhajtott. Hátranézett a babára, és maga elé suttogott.
-
Jaj, Elina… mit csináltál már megint…
Napjainkban…
A busz megállt,
az utasok pedig egyesével szálltak le. Egy idős nő, egy fiatal pár, végül két
bakancs dobbant a lépcsőn. Megállt egy pillanatra, körbenézett, és vigyorogva
lépett le a lépcsőről. Vállára vette a hátizsákját, és elindult a közeli fogadó
felé. Pár perccel később egy tűzpiros Ferrari lassított le mellette, benne egy
tipikus „anyuci-kedvence-de-jófej-vagyok-és-menő” pasi ült. Letolta a
napszemüvegét az orrnyergére, és kiszólt az ablakon.
-
Szia Kicsim! Elvigyelek valahova? – A lány
rámosolygott, majd elővett egy vadászkést, és végigkarcolta a fényezést.
-
Ezzel a szarral? Kösz, de kihagyom! – A srác még
kiabált utána, de bedugta a fülhallgatóját, maxra állította a hangerőt, és csak
élvezte, ahogy Brian Johnson a fülébe ordít.
Ahogy közeledett
a fogadó felé, újra átgondolta a tervet. Eljön Skóciába, eddig pipa.
Bejelentkezik a helyi fogadóba, lecuccol, majd felderíti a környéket. Úgysem
volt még Skóciában. Elina megállt az ajtóban, kikapcsolta a zenét, és
előkereste az egyik hamis igazolványát, hozzá illő bankkártyával. Lorna
Johnson. Megteszi. Belépett az előtérbe, amit mindenütt virágok borítottak, a
falakon pedig lovagokat ábrázoló festmények. A hely ízlésesnek cseppet sem
mondható, de szerencsére nem volt válogatós. A recepcióhoz ment, kétszer
megütötte az ezüst csengőt.
-
Jövök! Egy pillanat! – Egy idős, ősz hajú bácsi
tipegett a pult mögé, hangosan lihegve. Ahogy rápillantott, elállt a szava,
csak nagy szemekkel bámulta. Elina csettintett egyet az orra előtt. – Elnézést.
Mivel szolgálhatok?
-
Szobát kérek. Egy személyre.
-
Milyen fekvésűt parancsol?
-
Teljesen mindegy.
-
Milyen névre? – Átadta az igazolványt, majd a
bankkártyát. Amíg az öreg a papírmunkával volt elfoglalva, Elina körülnézett. A
recepció mellett egy csigalépcső vezetett fel az emeletre, itt voltak a szobák.
A lépcső mellett egy ajtó volt, az ajtó mögött pedig az ebédlő. Ahogy kinyílt
az ajtó, a huzat különféle ételek jobbnál jobb illatait sodorta magával, Elina
gyomra pedig görcsbe rándult. Az öreg felemelte a fejét.
-
Még tart a reggeli, ha gondolja…
-
Dolgom van, talán vacsorára érek vissza. – A
portás bólintott, majd visszaadta a kártyákat, egy kulccsal egyetemben.
-
Akkor a 14-es szoba az Öné. A folyosó végén
balra. – Elina elvette a kulcsot, és már indult is volna, de egy különös érzés
a pultnál tartotta. Megrázta magát, felment a lépcsőn, és belépett a szobájába.
Övé volt a legutolsó szoba, vele szemben volt a 13-as, a kilincsen egy „Ne
zavarjanak” táblával. A szobában a lila szín uralkodott. Lila függöny, szőnyeg,
fal, ágytakaró és virágok. Elinát kirázta a hideg, majd lepakolt az ágyra. Elővette
a borítékot, és újra átnézte az adatokat. Egy helyi múzeumban egy szinte
átlagos festmény. Nem nehéz, viszont jól fizető meló. A szemközti szekrényajtón
egy hatalmas, egészalakos tükör volt felpreparálva. Elina elé állt, és
végignézett magán. Hosszú, barna haj, egy vörös tinccsel feldobva, kék szem, vörös,
bőr top, fekete bőrnadrág, és fekete bakancs. Nem csoda, ha a portásnak fenn
akadt a szeme. Hopp… egy valami kimaradt. Egy fekete, könyékig érő,
selyemkesztyű. Az elmaradhatatlan kellék. Undorral húzta le magáról, és az
ágyra dobta. Leült a kesztyű mellé, csak bámulta, miközben visszautazott a
múltba.
Úgy 5-6 éves lehetett. Az árvaház udvarán
rengeteg gyerek futkosott, játszott önfeledten a napsütésben. Elina viszont egy
fa alatt ült, az árnyékban, egyedül, és csak nézte a többieket. Egyszer csak
egy szőke kisfiú kivált a tömegből, észrevette őt, és odafutott hozzá. Megállt
előtte, és csak nézte.
-
Szia! –
szólította meg pár perc múlva. Elina felnézett rá.
-
Még új
vagy?
-
Igen. Ma
jöttem. Miért ülsz itt? Beteg vagy? – Végignézett a kislányon. Hosszú ujjú
pulóver, hosszú nadrág és kesztyű volt rajta.
-
Szerintem
igen. De senki nem beszél róla.
-
Mi bajod?
-
Nem
beszélhetek róla.
-
Megmutatod?
– Elina megrázta a fejét.
-
Nem szabad.
– A kisfiú közelebb lépett hozzá. Leguggolt elé, és valamit kivett a kezéből.
-
Tessék.
Neked adom. – Elina automatikusan levette a kesztyűjét, és elvette a kisautót.
A bőre egy pillanatra ért a gyerekéhez, mégis elég volt ahhoz, hogy a szőke
kisfiú szíve azonnal megálljon. Elina felsikított, a dadák pedig bevitték az
összes gyereket az udvarról. Az árvaház vezetője, egy magas, szigorú asszony
lépett oda a síró kislányhoz.
-
Elina… mit
tettél…
-
Sajnálom,
nem akartam… sajnálom… - Kiejtette a kezéből az összeégett játékot, a nő pedig
karon fogta és berángatta a házba…
Elina felkapta a
kesztyűt, felhúzta, és szinte kirobbant az ajtón. Kiért a szabadba, egy
könnycsepp pedig sisteregve gördült le az arcán, de mire lecseppent volna,
elpárolgott.
Összeszedte
magát, majd elindult az apró skóciai városka felé. A település egy gyönyörű,
lankás tájon terült el, fákkal körbevéve. Elina lassan sétált le a völgybe, a
fogadó ugyanis egy domb tetején volt. Még az mp3-lejátszóját is elfelejtette
bekapcsolni, annyira belemerült a táj tanulmányozásába. Amikor leért a városba,
a helyiek furcsán néztek rá. A francccc… Elfelejtett
átöltözni. Be akart olvadni, hogy ne legyen túl feltűnő, csak egy átlagos
turista. De bőrcuccban elég könnyű lesz azonosítani. Persze, ha lebukik. Eddig
még nem volt rá példa, és nem itt tervezte elkezdeni. Bement a múzeumba, és
próbált elvegyülni. Odasétált a kiszemelt képhez, megnézte a biztonsági
rendszert. Semmi lézer, vagy bármilyen másik riasztó. A kép egy mezőt ábrázolt,
rajta egy szerelmespárt, akik piknikeztek. Átlagos kép. Megvonta a vállát, és
továbbsétált. Két kamera a terem két, egymással szemben lévő sarkában. Három
biztonsági őr. Éjjel valószínűleg alszanak, mint minden rendes biztonsági őr.
Elina látott már párat. Egynek még ki is festette az arcát. Elnyomott egy
mosolyt, ahogy elhaladt az egyik egyenruhás előtt, aki félreértette, és
rákacsintott. Elina undorodva fordult el a pocakos férfitól, és beleütközött
egy másik nézelődőbe. Ijedve kapta fel a fejét, de szerencsére nem ért a
bőréhez. Zavartan motyogott egy bocsánatkérés-félét, és kislisszolt az ajtón.
-
Idióta turisták… - Vett egy mély levegőt, és
körbesétálta az épületet. Hátsóbejárat, nem messze tőle a kapcsolódoboz, egy
lakattal lezárva. Elina majdnem felnevetett. Tényleg ilyen egyszerű lenne?
Még mászkált egy
darabig a városban, amikor azonban sötétedni kezdett, visszaindult a fogadó
felé. A gyomra egyre intenzívebben jelezte a vacsoraidőt, úgyhogy belehúzott.
Lihegve nyitott be az előtérbe, a portás pedig széles vigyorral üdvözölte.
-
Pont időben, kisasszony. A vacsora tálalva.
-
Remek. Éhen halok. – Felrohant a lépcsőn, de a
kanyarban ismét beleütközött valakibe. Elhadart egy káromkodást, majd felnézett
az „akadályára”. A férfi jó két méter fölé magasodott, a válla pedig kétszer
akkora volt, mint a lányé. Fekete haja elöl belelógott az óceán kék szemébe.
Elina hirtelen meg sem tudott szólalni, a férfi azonban dühös pillantást vetett
rá, majd szó nélkül elviharzott. A lány utána nézett, de a férfi kilépett az
ajtón az éjszakába. Elina felsietett a szobájába, átöltözött egy szolidabb
összeállításba, majd lesétált az ebédlőbe. Steak, főtt burgonyával. Jobb, mint
a semmi. Leült az egyik asztalhoz, egy pincér pedig rögtön hozzá lépett,
felvette a rendelését, 20 perc múlva pedig már ki is hozta neki. Elina azonnal
nekilátott, egy morzsát sem hagyott a tányéron. A pincér leszedte az asztalát,
ő pedig udvariasan elköszönt mindenkitől, és visszament a szobájába.
Letusolt,
felvett egy fekete fűzőt, hozzá egy fekete bőrnadrágot, és térdig érő, fekete
csizmát, összekötötte a haját, feltett egy kevés sminket, felvette a
selyemkesztyűt, majd kilépett az ajtón. A 13-as szoba ajtajáról eltűnt a tábla.
Megrántotta a vállát, majd lesétált a lépcsőn. A portás félrenyelt, amikor
meglátta, de ő csak mosolyogva biccentett neki, majd eltűnt a forgóajtóban.
Sötét éjszaka volt, a város fényei azonban, mint a csillagok, világítottak a
völgyben. Az út mentén lámpák jelezték a helyes irányt, Elina pedig gyors
léptekkel indult el lefelé. Még délután látott egy eldugott bárt, és úgy
gondolta, szétnéz a skót pasik között. Nem, mintha annyira keresne magának
valakit, de nézni szabad. Meg persze, információt is akart szerezni a
múzeumról. Rutinmunka, de nem ronthatja el, ezért úgy csinálja, ahogy az összes
többit. Észrevétlenül elcsíp egy-egy szót, összerakja a morzsákat. Soha nem
lehet tudni, hogy melyik részecske lehet egyszer fontos. Hamar leért a városba,
és egyenesen a klub felé vette az irányt. Útközben összetalálkozott pár
suhanccal, akik füttyel dicsérték a szerelését, de rájuk sem nézett. Ezek
kisfiúk. Odaért a bárhoz, vett egy mély levegőt, és belépett a füstös
helyiségbe. Első gondolata: hát itt nem fog pasizni… A bár tömve volt
férfiakkal, az átlagéletkor azonban jóval 50 felett volt. Mosolyogva sétált a
pulthoz.
-
Wishkey-t. – A pultos bólintott, és kitöltötte
az eredeti, méregerős skót italt. Elina felhajtotta, és mindenféle reakció
nélkül kért még egyet. A csapos elismerően füttyentett, és töltött még egy
pohárral. A mellette ülő idős bácsi nagyot húzott a söréből, és végignézett a
lányon. Elina vigyorgott, és körbefordult.
-
Nem idevalósi, ugye? – kérdezte egy férfi a
másik oldaláról.
-
Miért, úgy nézek ki, mint aki igen? – nézett rá
szúrós szemmel. Hülye kérdésre hülye válasz. A férfi bólintott, majd
visszafordult a söréhez. Lehúzta az újabb adag wishkey-t, és körbepásztázta a
terepet. Itt nem igen fog információt megtudni. Két pohárral később úgy
döntött, hogy keres egy másik helyet. Nem sok esélyt látott rá, de próba
szerencse. Kilépett a bárból, és megborzongott a hirtelen támadt hűvös széltől.
Végigsétált a kihalt utcákon, de már minden létező bár, klub és kocsma zárva
volt. Pedig alig múlt 11. Ahogy lassan haladt a belvárosból kifelé, egyre
erősödő zajt hallott az egyik irányból. Meggyorsította a lépteit, majd
befordult az egyik sarkon, és hirtelen moccanni sem tudott.
Egy csapat srác,
valószínűleg azok, akikkel még kora este találkozott, körbevett egy fiatal
lányt. Ugratták, beszólogattak neki, lökdösték. A lány magához szorította a
táskáját, és próbálta összehúzni magát, hogy mielőbb békén hagyják.
Elina
megszédült, és miközben egy emlék elevenedett meg a szeme előtt, a falnak dőlt.
Mrs. Higgins egyik nap leküldte a boltba.
Nagyjából 8 éves lehetett. Odafele nem volt semmi gond, megvette a listán
szereplő dolgokat, majd hazaindult a szokott úton. Meglátott pár kölyköt, akik
mindig a játszótéren lógott. Szeretett volna kimenni hozzájuk, de Mrs. Higgins
nem engedte. Féltette Elinát is, és a többieket is. A gyerekek észrevették, és
nevetve indultak el felé. Megálltak előtte, és körbevették. Egymás szavába
vágva, vihogva zúdították rá a kérdéseiket.
-
Fázol?
Miért vagy kesztyűben?
-
És ez a
kabát? Te varrtad?
-
Nem,
szerintem a nyanya kukázta neki!
-
Szerintem
is! Én láttam egy ilyet az egyik konténerben!
-
Igen! Én
is!
Elina szeretett volna rájuk kiabálni.
Leszidni őket, hogy viselkedjenek. Megvédeni magukat, hogy ők nem ilyenek, és
tiszteljék Mrs. Higgins-t, mert ő nagyon kedves vele és mindenkivel. Annyira
szeretett volna visszavágni nekik. De ők sokan voltak, Elina viszont csak
egyedül. Aprónak érezte magát, és legszívesebben összezsugorodott volna
akkorára, mint egy porszem. Szorosan magához szorította a kosarát, és kitört a
körből. Sírva rohant hazáig, de Mrs. Higgins-nek nem mondta el, hogy mi
történt.
Elina újra a
jelenben találta magát. Már nem volt kislány. Már nem félt. Már meg tudta
védeni magát. És azt a szerencsétlen lányt is. Kihúzta magát, majd kilépett az
árnyékból. Az egyik srác észrevette, és oldalba bökte az egyik társát. Mindenki
elfordult a lánytól, és Elina felé fordultak.
-
Mi a baj, cukorfalat? Eltévedtél? – Az egyik
közelebb lépett, minden bizonnyal a falkavezér, állapította meg Elina. Szőke
haj, kék szem, bunkó stílus. Igen, ő lesz az.
-
Én? Hát persze! Ő? – bökött a riadtan álló
lányra. – Nem hiszem. Menj! – szólt oda neki, mire a lány felocsúdott, és
elrohant a fiúk között.
-
Persze, szívesen… - dörmögte Elina az orra
alatt. A srácok egyre közeledtek felé, Elina pedig kihúzta magát, és lazán a
falnak dőlt.
-
Segítsünk hazatalálni? – vihogott a szőke, majd
egy másik is bekiabált.
-
Hozzám nyugodtan jöhetsz, szivi! – A csapat
felröhögött, Elina pedig a szemét forgatta. Lassan lehúzta az egyik kezéről a
kesztyűt.
-
Mi az, már most vetkőzöl?
-
Igen, édes. – Elina közelebb lépett hozzá, a
kezét pedig egyre közelítette a srác arcához. A szőke, mintha csak megérezte
volna a veszélyt, hirtelen hátrébb lépett.
-
Mi a baj, cukifiú? Már nem tetszem? – Az ég felé
emelte a kezét, és mintegy parancsszóra, az égből egy villám csapott a lány
kezébe, majd végigszáguldott a testén. A fiúk kiabálva rohangáltak, Elina pedig
vigyorogva lépett közelebb feléjük.
-
Ugyan fiúk! Senki sem bevállalós? Az előbb még
olyan jól szórakoztunk!
-
Átkozott szörnyszülött! – ordította messziről a
szőke.
-
Pedig olyan szépen indult. – nevetett már csak
magában Elina. Elindult kifelé a sikátorból, amikor egy sikítást hallott, nem
messze tőle.
-
Mi vagyok én, szuperhős? – forgatta a szemét, de
azért elindult a hang felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése